• hallgasd történetem...Emlékszem, hogy tizenöt éves voltam, amikor felfigyeltem rá. A tekintetem megakadt a száján, amivel olyan szépen ejtette mindig a nevemet, mintha csak lefolydogálnának a betűk ajkairól. Nem gondoltam rossz dolgokra. Sem arra, hogy bármit is szeretnék vele csinálni. Csak nem tudtam megérteni, miért figyelem ilyen megszállottan azokat a telt, húsos ajkakat, és miért nem tudok arra összpontosítani, amit mond. Mert határozottan mondott valamit, talán élete problémájáról számolt be, én pedig nem voltam képes másra gondolni, csak hogy milyen szép szája van.
Amint elsőben belibbent az osztályterem ajtaján és bemutatkozott, miszerint ő Spencer, akinek az anyukája az itteni kórház főorvosa, kicsit megrettentem. Az ilyen lányok célpontként tekintenek a hozzám hasonlókra. Az ilyen lányoknak minden vágyuk, hogy keresztben lenyeljenek és többé ne akarjak kimozdulni a négy fal közül. A második dolog, ami eszembe jutott, hogy gyerekkori szerelmem, Dave Cooper, ezek után most már biztos, hogy nem fog felfigyelni rám, Spencer ugyanis az összes fiú tekintetét magára vonta és nem eresztette nagyon sokáig - kizárólag, mikor már elfogadták a tényt, hogy Spencer bizony nagyon válogatós természet és neki senki sem elég jó. Dehogynem. Csak idő kellett, míg rájöttem, ki az ő típusa.
Emlékszem, mennyire könnyű volt vele összebarátkozni. Az a félelem, ami akkor uralkodott rajtam, mikor láttam közelebb és közelebb sétálni őt hozzám, másodpercek alatt köddé vált, amikor megszólalt és bemutatkozott. Kezet nyújtott, annyira hivatalos volt az egész, hogy összezavarodtam. Egyszerűen nem fért bele a róla alkotott képbe ez a modor, amit nekem produkált. Mosolygott. Bemutatkozott. Azt mondta, mi biztosan legjobb barátnők leszünk. Nem akartam már az első alkalommal elkeseríteni, hogy nem, valószínűleg sosem leszünk azok, mivel a mi világunk olyan erősen üti egymást mint a mágnes azonos pólusai. Inkább csak bólintottam - úgy gondoltam, kivárom a végét.
Emlékszem, hogy annyira egyszerű volt vele minden. Úgy beszélgettem vele, mintha a nővérem lenne. Minden apró titkomról tudott és ha akartam sem tudtam volna leplezni előtte semmit. Talán épp emiatt utálta őt annyira anya. Felfoghatatlan és elfogadhatatlan volt számára, hogy létezik még egy ember a világon, akivel a lánya éppolyan közvetlen és nyílt, mint annak idején vele volt. Anya elutasító volt vele szemben, ezáltal a kapcsolatunk megromlott - elvégre, Spencer a legfontosabb személy volt az életemben, nem tudtam belenyugodni, hogy az anyám utálja őt. Fokozatosan hidegültünk el egymástól, bár a mintacsalád álcájaként a büszke mosoly mindig ott ragyogott az arcán. Mintha minden olyan lenne, mint régen.
Emlékszem arra, milyen félve fogadtam az első csókot. Mennyire össze voltam zavarodva, mennyire nem értettem, amit csinál... amit csinálunk. Ő mosolygott. Mindig mosolygott, ha velem volt, életemben talán kétszer láttam Spencer-t sírni. Úgy pislogtam rá, olyan meglepetten és félénken, mintha életem első csókját tőle kaptam volna. Azt mondta sajnálja, de nem tudta tovább magában tartani. Azt mondta, megérti, ha ezek után nem vagyok rá kíváncsi. Lesütöttem szemeimet és mosolyogtam. El sem tudta képzelni, milyen régóta vártam arra, hogy ez megtörténjen.
Két csodás év mellette. Mintha csak ballagási ajándékként kaptam volna tőle azt, hogy vele lehetek és szerethetem életem minden egyes percében. A New Orleans-i főiskola tökéletes volt, már mindent kitaláltunk. A legnehezebb része persze az volt, hogy anya ne tudjon semmit - így is gyűlölte teljes szívéből Spencer-t, és ha megtudná a köztünk zajló dolgokat, valószínűleg soha többé nem állna szóba velem, amit nem tudnék elviselni. Én annyira szerettem mindig anyát...
Emlékszem, mennyire szégyelltük magunkat, amikor az öcsém, Valter ránk nyitott és el kellett magyaráznunk neki az egészet. Tizenhét éves volt és elég érett gondolkodású, attól egyáltalán nem tartottam, hogy nehezen fogja megemészteni a hallottakat, attól viszont annál inkább, hogy anyához hasonlóan elfordul majd tőlem. Spencer annyira görcsösen szorította az ujjaimat, annyira félt, hogy tönkreteszi az életemet... Felfoghatatlan, hogy Valter-t mennyire nem érdekelték a dolgok. Azt mondta, a nővére vagyok, bármi is legyen. Perceken át sírtam.

Itt ülni Spencer mellett, nézni, ahogy alszik, szorosan a hátának préselődni és szőke tincseivel babrálni életem egyik legmegnyugtatóbb tevékenysége. Halkan szuszog, magzatpózba gömbölyödik mindig. A szívem olyan hevesen dobog, hogy tudom, ennél szerelmesebb már soha életemben nem leszek. Hihetetlenül szerencsésnek érzem magam.
A tudat azonban kíméletlenül tör utat koponyámba, miszerint mennem kell. Miután minden információt összegyűjtöttem a családomról és annak defektjeiről, rájöttem, hogy olyasféle átkot aktiváltam, ami felébresztette a bennem szunnyadó vadállatot. Szükségem van a nagynéném segítségére, aki Chicago-ban él. Ő talán segíthet átvészelni azt a poklot, ami az első teliholdnál vár majd rám. Alaposan átgondoltam mindent, ez természetes. Spencer-t többet nem látom és akármi is történjék, nem gondolhatom meg magam. Az ő érdekében kell lelépnem. A családom érdekében kell elmennem innen. Az meg sem fordul a fejemben, hogy anya vagy apa talán tudhat valamit a családunkat sújtó átokról. Időhúzás lenne faggatni őket, ráadásul próbálnának marasztalni - fogy az időm, muszáj minél hamarabb Chicago-ba jutnom, ahol Elsa majd a pályaudvaron vár rám.
Apró csókot nyomok Spence arcára, utoljára mélyen beszívom azt a kellemes fahéjillatot, ami 15 éves korunk óta mindig csak úgy árad belőle, majd kikászálódok az ágyból és elhagyom a szobát. Elhagyom New Orleans-t.