Elena & D

Hála a magasságosnak! Találtam egy normális embert a campuson! Sosem hittem volna, hogy itt vannak olyanok, akik nem sorolhatók a három kategóriába. Az elsőbe azon sznob tanulók tartoznak, akik minden bizonnyal vagy nagyon gazdagok, vagy túl okosak a főiskolához. A második csoportba néhány mazsolányi agyú emberke sorolható. Nekik mások megaláztatása és mindenféle gusztustalan dologba való belemászása minden szórakozásuk. A harmadik helyen csak egy ember áll, én magam. A kis különc, aki se nem gazdag, se nem túl okos, és van annyira kulturált, hogy ne egye meg a mosogató vízből kiszedett ételmaradékot. Bleh. Szerencsére, mint kiderült ez a lány, aki nemrégiben mellém telepedett éppenséggel jó fejnek néz ki. Nem látom rajta, hogy a mosolya erőltetett lenne vagy valami még rosszabb bújna meg abban a szimpatikus kis kobakjában. Őszintén szólva teljesen normálisnak tűnik. Legalábbis így elsőre. Figyelmesen meghallgatom amit mond és egy pillanatra felcsillan a szemem, amikor a szakját említi. Vele együtt kuncogok fel. Nocsak, találtunk valami közöset magunkban. Én a saját magam beégetésében profi vagyok. De tényleg!
- Én inkább a történelem felé húzok. De, olykor bejárok az orvosisok egyik órájára, hogy ragadjon rám valami alapvető elsősegélynyújtásból is. Bizonyára ott láthattuk már egymást. – magyarázom lelkesen. Boldogsággal tölt el, hogy nem én vagyok az egyetlen normális – épp ésszel nem mindig rendelkező – diák a suliban. Egy pillanatra csend telepszik le közénk, miként előre fordulok, de abban a pillanatban, hogy fejembe ötlik egy újabb kérdés már fordulok is vissza korábbi lelkesedésemmel a barnaság felé.
- Mond csak, nehéz? Mármint, a szakod. És most nem csak a sok tanulnivalóra gondolok. Fárasztó lehet annyi mindent megtanulni a különböző betegségekről meg ilyenek, de én most inkább arról beszélek amikor ott vagy egy sebesült fölött és rajtad múlik az élete. Bizonyára nagy felelősség. – komolyodok el a végére. Igazság szerint arról is kérdezhettem volna, milyen érzés más, élő emberek belsőségeiben turkálni, de azt hiszem nem éppen ez az a dolog, ami egy orvos tanoncot megfélemlít. Érted, minek is tanulna annak ha éppenséggel elájul a vér látványától? Szóval ja, szellemileg sokkal nehezebb lehet kibírni azt, ha valaki a kezeid között vagy éppenséggel a buta döntésed miatt hal meg. Mennyivel egyszerűbb lehet sírásónak enni.
És lám, ismét elkalandoztak a gondolataim. Elcsendesedve, valahova a messzeségbe bámulva ültem tovább a padon. Azt hiszem sikerült elkerülje a figyelmem az, amit végül válaszolt. Mit is mondott? Na mindegy. A következő, amire feleszmélek, hogy a kezét nyújtja és kedvesen mosolyog rám. Szép kis pilláit rebegteti és meg bután pislogok kettőt. Ez az igazi hozzáállás!
- Danielle. Örvendek! – rázom meg a kezét, mert jobb ötletem nem akadt. Elvégre, mi másért nyújtaná egy vadidegen a kezét, hacsak nem kéregetni akar, vagy azt, hogy felsegítsd a földről? Jelen helyzetünkben ezt a másik kettő opciót kizárhatom, így maradt a bemutatkozás. Remélem azért túl sok dologról nem maradtam le. Ciki, milyen könnyen eltudok kalandozni abban a rejtélyes és fantáziával teli fejemben. A legutóbb arról képzelegtem, hogy szivárványon táncolok miközben a Zord Kaszás futószalag módon egyhelyben futva próbál utolérni. De ez egy másik történet.

❇ 492 ❇ music ❇ note ❇
©

Elena & D

Véget ért a nyár, én pedig ismételten visszatérhetek a régi, megszokott kerékvágásba. Olyannyira, hogy a nyáron történt események a világ legtávolabbi pontjának tűnnek. Persze, azt nem fogom elfelejteni mi végre sikerült az a bizonyos kis utazásom New Orleans nyüzsgő városkájába. Lássuk be, én csak egy átlagos lány vagyok, aki nem tartozik a helyi menő emberek klubjába. Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is sejtettem milyen szinten befolyással lesz aprócseprő, kisebb-nagyobb balesetekkel fűszerezett utazásom a jövőmre nézve. Így esett talán, hogy találkozhattam egy eddig vadidegennek számító lánnyal. A nagy forgalomnak örvendező udvar egyik félreeső padján ültem. Nem is vártam, hogy talán lesz valaki, aki nem kerül el jó messzire. Döbbenetem kiült arcomra, mikor felnéztem az engem megszólító barna tincsekkel rendelkező körülbelül velem egyidős nőre. Kedvesen elmosolyodtam és összébb szedve cuccaim több helyet csináltam neki.
- Szia, persze! Ülj csak le! – fordulok hozzá nyitottan és barátságosan – Olyan ismerősnek tűnsz. Véletlenül nincs közös óránk? Milyen szakon tanulsz? – érdeklődöm kíváncsian miként össze húzott szemekkel méregetem. Van benne valami, mintha láttam volna korábban is. Persze, az is lehet, hogy csak a folyosón pillantottam rá egyszer-kétszer és az érdeklődési körünk a lehető legtávolabb áll egymástól. Bármi megeshet, én pedig nem félek nyíltan megkérdezni azt, ami érdekel. Lehet ettől egy kicsit olyannak tűnök, aki beleteszi a cuki kis nóziját azokba a dolgokba amikbe a legkevésbé kellene, de hát ez van. Ilyen vagyok, én Danielle Beckett. Épp tanultam, amikor megzavartam, így összecsuktam a füzetemet és betettem a táskámba, mely az ölemben pihent. Összepakolva kicsit kényelmesebben éreztem magamat, így még annál inkább oda tudtam figyelni a mellém ülő suli társamra. Noha, a végletekig képes lennék elbeszélgetni vele, a világért sem szeretném zavarna ha ő is azok közé tartozik, akik inkább levegőnek néznének és a legkevésbé sem akarnak velem társalogni. Ebben az estetben pedig a puszta kényszer miatt választotta ezt a padot. Vagy, ő más lenne?

❇ 308 ❇ music ❇ note ❇
©