• hallgasd történetem...

Úton Mystic Falls felé...
Az egyik helyi járat sáros, vizes lépcsőin léptem fel a buszra. Nagyon hosszú, és annál még fárasztóbb utam volt, amióta elhagytam a szülői otthont, de mindegy, ez most nem is számít. A múltamat már magam mögött hagytam, és ez így is van rendjén. Nem akarom, hogy rám találjanak. Komor képpel mentem a leghátsó sorokba, és leültem az egyik ülésre, ahol ugyan két hely volt, még sem foglalta el őket senki.
Régebben nem voltam ilyen búskomor, sőt... Amikor még apám velünk élt, és én sem voltam egy szörnyeteg, sokkal vidámabbak teltek a napjaim is. A haverokkal lementünk a közeli tó partjára, és folyton csak hülyültünk.
Amikor ezen gondolkodtam, észrevettem, hogy a busz oldalánál két rendőr járőrözik, és egy fényképet mutatnak az arra járóknak. Kicsit lejjebb húzódtam, és a fejembe húztam a kapucnimat.
Mikor indulunk már? Fel fognak jönni azok a rendőrök...
Ezen tanakodtam ideges lábdobogás közepette, amikor mellém ült valaki.
-Hello. Nem téged keresnek azok a rendőrök? -kérdezte, mire azonnal rákaptam a szemeimet, és habár egy lány nézett rám kissé elmosolyodva, én most lepisszegtem.
-SSSSh. -tettem mutatóujjam a szám elé, és a kapucnit még jobban az arcomba húztam.
-Ez bonyolult, de kérlek, ne buktass le. El kell mennem innen. -szóltam hozzá idegesen, majd azonnal az üvegnek támasztok a fejem, hogy a mellettem elhaladó rendőr ne láthassa az arcom.
-Jó napot. Kisasszony. Nem látta ezt a fiút?
-Öhm...nem találkoztam vele.
-És a fiú?
Érzem, hogy a rendőr rám szegezi a tekintetét, de úgy teszek, mintha aludnék, és meg sem mozdulok.
-Ő velem van. Biztosan nem látta.
-Rendben. Ha mégis látnák, hívják fel ezt a számot.
Ezzel a rendőr a kezébe nyom egy névjegykártyát, és tovább áll, nekem pedig majd kiesik a szívem a helyéről.
-Elment... -vigyorog a lány, én pedig mélyen beszívom a levegőt. -Na jó, miért szöktél el otthonról? -szegezi nekem a kérdést, mintha már ezer éve ismernénk egymást, én pedig köpni-nyelni nem tudok hirtelen. Egy ideig nem is válaszolok, de aztán ismét nekikezdek:
-Na jó...tisztázzuk: nem én voltam a hibás azért, mert elszöktem otthonról. De ez elég bonyolult, úgyhogy azt hiszem, inkább kezdem az elején. -szinte alig találom a szavakat, mégis veszek egy mély levegőt, és folytatom:
-A szüleim elég régóta fontolgatták már a válást. Nem jöttek ki túl jól, és ez őket is megviselte. Engem meg főleg... Mégis mit kezdhettem volna...? -nem nagyon tudtam mit válaszolni a mellettem ülő lánynak, és zavarba is jöttem, hogy egy ilyen fontos témáról zagyválok össze-vissza, amikor nem is lett volna muszáj elmondanom, ami történt. Ráadásul a másik, égetőbb problémát el sem mondhattam senkinek.
-Áh, értem. Akkor most biztos nagyon nehéz nehéz neked.
Olyan volt, mintha nem is igazán érdekelte volna, de akkor vajon miért kérdezte meg? Ne mindegy, végül is nem köpött be a zsaruknak...az is valami.
-Igen, de mindegy, nem akarlak untatni.
-Egyébként Ashley vagyok, ha esetleg találkoznánk valamikor. -fogott kezet velem.
-Daniel. -mutatkoztam be én is. Út közben megtudtam, hogy ő is Mystic Falls-ba tart...

Éjszaka a sötét erdőben, azaz találkozás a farkaslánnyal...
Érdekes látványt nyújthattam itt az éjszaka közepén a Mystic Falls-i erdő kellős közepén, de pontosan tudtam, hogy ezen az estén, teliholdkor meg fog velem történni ismét az a szörnyűség, ami mindig ilyenkor.
Elég súlyos teher nyomja a vállam, amióta véletlenül úgy összevertem az egyik iskolatársamat egy verekedés alkalmával, hogy az utána fel sem ébredt többé.
Sokszor álmodom azzal a nappal, de ez most nem is fontos. Az a fontos, hogy ezt az éjszakát is túléljem valahogy.
Neszre leszek figyelmes, majd egy kicsit később egy lány alakját vélem felfedezni, és egy kissé megijedek. Mi van, ha ember? De akkor miért lenne itt?
Nem, ő is biztosan a mi fajtánkból való.
Mögé settenkedek, és látom, hogy összegörnyed. Ekkor már tudom, bizony ö is át fog változni azzá, ami én is vagyok, csak ő kevésbé tudja irányítani.
Amikor felém fordul már farkas képében, akkor jönnek nekem is a kisebb fájások, de azért arra még van energiám, hogy egy pimasz vigyort villantsak felé.
A fájdalom egyre erősödik, míg egy kissé hangosabb nyögést nem hallatok, amikor csontjaim kettétörnek.
Hangosan zihálok, és a hátamra fordulok, aztán már nem emlékszem semmire...