Csend és nyugalom –egy újabb álmatlan éjszaka a sok közül. Mióta visszatértem az élők közé, valamiért elkerülnek az álmok. Az éjszakák mégis hosszúak, s képtelen vagyok mélyen elaludni. Minden egyes pillanatban attól rettegve forgolódom az ágyban, mikor nyel el ismét a sötétség. Végül egy teljesen megszokott éjszaka alatt beállt valamiféle változás. Egy aprócska fordulat kíséretében kezdett egy világ kirajzolódni körülöttem. Először csak kopár síkság előttem, kopár síkság mögöttem – vagy egyáltalán bárhol körülöttem, ami a látókörömbe belefért. A horizont homályosan választotta el előttem a talajt az égbolttól, melyen sötét felhők kezdtek gyülekezni. A szürke ötven árnyalata vetült elém, akár egy fekete-fehér festményen, s kezdett úrrá lenni rajtam a félelem, a nyugtalanság, és a feszültség. Mintha csak valami rossz közeledne. Szinte éreztem, ahogy a testem próbálja felébreszteni az elmém, ahogy átvetem magam oldalamról a hátamra, talán összevonva szemöldökeim, amik egy külső szempárnak egyértelműen jelezhetik, hogy rosszat álmodom. Egyik percről a másikra beigazolódtak félelmeim, s már egy jól megszokott helyen találtam magam; a reményvesztettség és örök kárhozat birodalmában, mely számomra nem jelentett semmi mást a szenvedésen kívül. Mintha a saját poklomban találtam volna magamat ismét. Fel akartam ébredni, s szinte biztos voltam benne, hogy a testem minden egyes porcikája azon próbálkozik, hogy magamhoz térjek, ez mégsem történt meg. Sőt, túlságosan valóságosnak tűnt minden, mintha a visszatérésem puszta fantazmagória lett volna végig. Végül fel kellett tennem magamnak a kérdést; álmodom csak?
Lépni akartam, de szinte mozdult velem a világ is. Képtelen voltam különbséget tenni valóság és képzelgés között. Már-már valóságosan éreztem, ahogy hideg szökik végig a bőrömön. A csenddel, s árnyékokkal körülölelve álltam csak egy ideig, mintha órák telnének el. Minden egyes pillanat borzasztóan nehéz volt, és kezdtem azt érezni, hogy egy bizonyos felem feladta a küzdelmet. Akkor még nem fogtam fel, csak pár szempillantás után hasított elmémbe a tény, mi volt a hatása a hirtelen megadásnak; egy szempárt éreztem a hátamon. Mintha bámulnának. Fogalmam sem volt, mióta, vagy miért, az is megfordult a fejemben, hogy csak képzelődök, mégsem tudtam elsiklani a tény felett.
Nem kellett sok idő, hogy a nő előlépjen a sötétség leple alól, akkorra viszont már elém kerülve. Lassan emeltem rá a tekintetem, amit egyenesen az övébe fúrtam. A felismerés apró szikrája pattant bennem, ahogy elvesztem íriszeiben, majd a nevemen szólított. Tudtam, hogy láttam már valahol, mégsem állt össze a kép. Miért ilyen ismerős nekem?
Szavai után eloszlattak személyével kapcsolatos kérdéseim. Volt valami a hangjában, amitől megfeledkeztem minden apró ténytől, amely körül vett, miközben ráeszméltem, hogy ez az egész nem más, mint varázslat. Sikerült megnyugodnom, s kissé megemeltem a fejem érdeklődve, azonban már akkor tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek rossz vége nem lehet. Egy sejtelmes fél mosoly húzódott arcomra, ahogy belegondoltam, miféle tervek születhettek a velem szemben álló nő fejében, amihez pont rám van szüksége.
- Vajon mi az oka, hogy mindezt létrehoztad egy találkozó kedvéért? – Szólaltam meg végül, miközben tettem felé pár lépést, megszüntetve ezzel a hatalmas távolságot kettőnk között, majd gyengéden felemeltem az egyik kezét, miközben kicsit előbbre hajoltam, hogy aztán egy kézcsókkal üdvözölhessem. Szinte biztos voltam benne, hogy nem egy fiatal, egyszerű boszorkánnyal van dolgom. Ehhez szinte meg sem kellett szólalnia, elég volt figyelnem a mozdulatait. Éreztem, hogy nagy dolgok vannak születőben, ezért is láttam jobbnak, ha előveszem az udvariasabbik felem.
- Kol Mikaelson személyesen – mutatkoztam be az illem kedvéért egy szélesedő mosollyal, miközben elengedtem a kezét. – Láthattalak már valamikor?

Sweet Dreams | My queen |

Nyomasztó érzés kerített hatalmába.
Kis idő elteltével sikerült csak rájönnöm, hogy ez nem a valóság, hanem álmodom, mégis minden annyira reménytelennek tűnt. Ki akartam jutni ebből a rémálomból, de minden próbálkozásom hiábavaló volt. Csapdába estem saját elmém börtönében, megrekedve valahol valóság és álom - vagy mondhatnám inkább, hogy varázslat - között.
Hosszú éveken át tanulmányoztam a varázsigéket. Szinte mindent tudok a boszorkányságról, illetve a mágiákról, vagy épp az alkalmazásukról. Olyan dolgokkal is tisztában vagyok, amiket talán még maguk a boszorkányok sem tudnak, legalábbis a többségük. Mégis mindezek ellenére képes volt elbizonytalanítani az előttem álló nő. Valóságosnak tűnt minden, és sokkal több időbe telt rájönnöm, mi is történik valójában, mint kellett volna. Ügyes…
Kissé összeszűkítettem a szemeim a válaszára, hiszen egyre inkább kezdett érdekelni, vajon mit tervez, ami ennyire titkos, illetve, hogy miért kellek ehhez én.
- Bevallom, jobban örültem volna egy pálmafás tengerpartnak. Vagy igazából bármi másnak ezen kívül – pillantottam körbe én is, ahogy kezdtek ismét megrohamozni az emlékek, valamint azok a borzalmas érzelmek, melyeket ez a hely váltott ki belőlem. Szinte késztetést éreztem rá, hogy minden pillanatban arra figyeljek, mikor vesznek észre az ősi boszorkányok. Persze pontosan jól tudtam, hogy ez most teljesen más.
A következő kijelentésére azonban ismét felkaptam a fejem. Összevont szemöldökkel néztem rá ismét lassan, ahogy elgondolkoztam. Sokáig viszont nem tartott, hiszen hamar sikerült rájönnöm, miért volt ennyire ismerős ez a két szempár. Érdeklődve figyeltem, ahogy elmosolyodik, majd lassan szemügyre vettem minden egyes vonását, hiszen érdekelt, ki volt ennyire nagylelkű hozzám. Amíg ezen a helyen tartózkodtam, szinte biztos voltam benne, hogy valaki az én oldalamon állt. Képtelenség lett volna egyedül megbirkózni az ősiekkel, főleg abban az állapotban, amilyenben itt voltam. Azt azonban nem tudtam, ki az „őrangyalom”, így érthető a kíváncsiságom. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem hirtelen, viszont úgy éreztem, felesleges lenne kérdeznem, hiszen hamarosan ezek nélkül is választ fogok kapni mindenre.
- Sajnálom, de sosem volt igazán alkalmam nyomon követni a boszorkányokat különböző okokból adódóan – jegyeztem meg a bemutatkozása után, finoman célozva a múltamra, bár nem tudtam, mennyire ismer valójában.
Mozdulatlanul álltam, és hagytam, hogy körbesétáljon. Csak a tekintetemmel követtem, egészen addig, míg el nem tűnt a látómezőmből, majd a másik oldalra pillantva kerestem őt ismét a tekintetemmel, amíg fel nem bukkant mellettem ismét. Kissé megemelt fejjel vártam, hogy megint elém kerüljön, majd mikor ez megtörtént, értetlenül hallgattam, ahogy befejezi a kérdését.
- Mégis miféle jóslat? – Tettem fel a kérdésemet jelezve, hogy jobban le vagyok maradva a történtekről, mint hittem.
Zavartság tükröződött az arcomról, hiszen úgy tűnt, hogy megint csak a saját kicsinyes dolgaimmal voltam elfoglalva az helyett, hogy rendesen utána járjak mindennek. Talán jobb lett volna kideríteni, mik történtek, amíg ezen az átkozott helyen voltam, mielőtt önző mód csak magammal kezdek foglalkozni. Bár nem hiszem, hogy ez akkora bűn lenne, hiszen most tértem vissza a halálból pár nappal ezelőtt. Szerettem volna kiélvezni a dolgot.
- Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem meg tőle végül, amit már régóta szerettem volna, hisz kezdtem egyre inkább összezavarodni. – És mi köze ennek az egésznek a jóslathoz? – Tártam szét karjaim, miközben egy hanyag pillantást vetettem ismét a helyszínre, ahogy hátráltam pár lépést. Akkor először kezdett kissé feszélyezni a kettőnk közt lévő közelség, mert kezdtem elbizonytalanodni benne, hogy tényleg az én oldalamon áll. Mégis miért kellett volna benne megbíznom, ha nem is ismerem?

Sweet Dreams | My queen |

Szempillantás alatt kezdett lebomlani körülöttem a környezetem, ezzel párhuzamban pedig sikerült túllendülnöm a rossz közérzetemen. Nem gondoltam volna, hogy Lilith ennyire komolyan veszi a szavaim. Nekem úgy tűnt, jól szórakozik a kétségbeesettségemen, viszont a homokos part, és a fodrozódó víz felszínének látványa azt bizonyította számomra, hogy komolyan szüksége van rám. És úgy tűnt, ezért bármire képes.
Egy elégedett, széles mosollyal néztem a tenger irányába, ahogy megláttam Lilith alakját kirajzolódni előttem. Eleinte magával ragadott a horizont látványa, valamint, ahogy a fény megtörve játszott a fodrozódó víz felszínén. Végre teljes mértékig megnyugodhattam, és abban a pillanatban éreztem azt először, hogy mégsem volt akkora probléma, hogy sikerült elaludnom napok elteltével. Mivel az álmatlanságomat nem csak a stressz idézte elő bennem, hanem féltem is elaludni. Bármennyire is furcsa ez, és valószínűleg ezeket sosem vallanám be másnak. De nem volt annyira biztos a talaj a lábam alatt, s aki már kétszer meghalt, átértékeli magában a dolgokat.
Tekintetem szép lassan átvándorolt a boszorkányra, és egy cseppet sem zavartatva magam néztem végig rajta, amíg vissza nem ért hozzám. Ahogy elém ért, a szemeibe pillantottam, majd beleittam a koktélomba, amit a kezembe nyomott.
- Kellemes – válaszoltam még mindig a mosollyal az arcomon, és csak élveztem, hogy végre egy normális környezetben vagyok. Legszívesebben már fel sem ébredtem volna.
Amíg Lilith válaszát vártam, élveztem a koktélom ízét, melyben enyhén éreztem néha az alkoholt. Szinte teljesen el is terelte a figyelmem minden másról a napfénnyel és a tökéletes tájképpel együtt. Ez a nyugalmi állapot azonban nem tartott sokáig, hiszen azonnal sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, ahogy belekezdett a jóslatba. Visszatettem az italomat a kis asztalra és - akkor már – komoly tekintettel néztem a boszorkányra.
Ahogy elkezdett beszélni a családom és a vámpírok bukásáról, kissé ráncolni kezdtem a homlokom. Kezdtem teljesen összezavarodni, elvégre fogalmam sem volt, hogy jövök képbe én, aki nem csak vámpír, hanem Mikaelson is. A kis szünete ellenére azonban tartottam a saját csendemet, s vártam, hogy befejezze, amit elkezdett. Tudtam, hogy hamarosan fény derül mindenre, én pedig már kíváncsian vártam, mi lesz ebből.
- Oh – nyögtem ki ezt a rövid kis indulatszót, ahogy hirtelen megvilágosodtam, azonban nem igazán tetszett, amit hallottam. – Mégis hogy mersz meggyanúsítani azzal, hogy képes lennék ártani bármelyik testvéremnek?
Összevont szemöldökkel néztem rá, miközben az eddigi jó kedvem teljes mértékben eltűnt. Kissé talán még fel is bosszantott ez a kijelentése. Alap esetben rendkívül örültem volna, sőt megtisztelve éreztem volna magam, amiért rám gondol, azonban ezt egy kicsit túlzásnak éreztem. Szinte megvetem az egész családomat, és gyűlölöm, hogy mindig kirekesztettek. Azt jól sejti Lilith, hogy terveim vannak Nikkel – hisz biztos nem véletlenül keresett meg épp engem. Viszont odáig nem süllyednék, hogy megöljem. A bátyám. Képtelen lennék megtenni ilyesmit. Azt akarom, hogy érezze, amit én éreztem évszázadokon át. Azt akarom, hogy megbűnhődjön minden egyes tettéért, amit ellenem elkövetett. Azt akarom, hogy szenvedjen, hogy megtudja, milyen félelemben élni. Abban viszont nem segítek senkinek, hogy végezzen vele.
- Én is Mikaelson vagyok. Rossz ajtón kopogtatsz, drágám, ebben nem fogok segíteni – jelentettem ki komoly hangnemben, és ezen az álláspontomon nem is szándékoztam változtatni. Hazug vagyok és alattomos. Viszont nem vagyok áruló. Sőt szinte bármi mást el lehet rólam mondani, ezt az egyet azonban nem. – Nem fogok a saját vérem ellen fordulni ilyen aljas módon. Úgyhogy azt hiszem, végeztünk is – engedtem meg egy halvány, megvető mosolyt magamnak, ami leginkább önmagamnak szólt, nem Lilith-nek. Elvégre valamit nagyon elronthattam, ha ilyeneket feltételeznek rólam.

Sweet Dreams | |

Kezdett egyre inkább bosszantani szavaival. Először megvádol, hogy az amúgy is elfajzott családomból én vagyok a legrosszabb, aki minden szó nélkül képes lenne tőrt szúrni bármelyik testvérem hátába – képletesen, s akár gyakorlatban is végleges úton. Ezek után pedig még azt sem veszi figyelembe, hogy szeretném lezárni ezt a beszélgetést. A továbbiakban egyáltalán nem voltam kíváncsi az alkujára. Akkor először idegesített a mosolya. Olyasmit láttam a szemeiben – olyan volt a kisugárzása, amit én az utolsó napjaimban véltem felfedezni magamban. Az a kézzel fogható sötétség, mely leginkább rosszat sejtet, de végkifejletben ez nem biztos, hogy annyira rossz, mint elsőre látszik. Nem biztos, hogy ártalmas, mégis okot ad rá, hogy behúzzuk a kéziféket. Ez nálam akkor teljesedett ki, mikor Niklaus-szal a veszekedésünk olyan formát öltött, mely felszínre hozta az összes érzelmem. Egész életemben megtartottam magamnak a sérelmeim és azon gondolkoztam, vajon hogy kelthetném fel a többiek érdeklődését. Általában kicsapongó voltam, ha róluk volt szó, s sosem tudtam dönteni. Mindig mindent elhatároztam, de az utolsó pillanatban szinte minden egyes szót elfelejtettem, melyet ki akartam mondani. Lilith-től sem tudtam, mit várhatok. Olyan volt, akárcsak a nyári záporok; teljesen kiszámíthatatlan. De egy biztos, minden fényes napot egy égszakadás követ, amit fény és újra sötétség. A beszélgetésünk során is ennek a folyamatnak a végét próbáltam kivárni - muszáj volt. Szerettem volna tisztán látni, olvasni a szavai mögött, a csábító mosolya mögött, azonban túl jól játszott. Képtelen voltam átlátni rajta, így kénytelen voltam kivárni a mondanivalója lényegét. Hogy pontosan mit szeretne.
- Ebben a nyomorult és átkozott családban én vagyok az egyetlen, aki képes lenne a másik ellen fordulni – jelentettem ki egyszerűen, szinte meg sem hallgatva a mondanivalója végét. – Ha ennyire szakértője vagy a családunknak, tudhatnád, hogy a többiek sosem ártanának egymásnak és minden erejükkel azon vannak, hogy ezt a próféciát megfékezzék. Együtt. Talán ezért is utálom őket annyira… - tettem hozzá az utolsó mondatomat kissé gúnyosan, miközben félre is pillantottam, ahogy egy halvány, szánalmas mosoly bújt meg az arcomon. Bár nem fejeztem be a mondatot, egyértelmű utalást tettem rá, mennyire kirekesztve érzem magam. Ezt már rég be kellett látnom, mégis másképp csengett kimondva. Fájt. Kegyetlenül érintett maga a gondolat is, hogy sosem leszek igazán része a családnak, akárhogy is akarnék küzdeni érte. Valószínűleg ezzel a boszorkány is tisztában volt, ettől pedig csak még inkább mardosott a gondolat, és akkor kezdtem először fontolóra venni, hogy talán adok egy esélyt Lilith-nek. Hogy megvárom, hogy elmondja, mi a konkrét célja, hogy aztán mérlegelhessek magamban.
- Mégis mi a bizonyíték arra, hogyha segítek neked - az helyett, hogy beavatnám őket a terveidbe -, nem segítem hozzá a boszorkányokat egy vérvonal elpusztításához? – Kicsit szűkítettem a szemeim, miközben álltam a szemkontaktust. Tény, hogy máshogy hatott ez a verzió, mint az előző, azonban a következményekkel is számolnom kell. Még mindig nem győzött meg szavaival. Ehhez több kell.
Egy rövid, üres nevetéssel válaszoltam a következő kijelentéseire, miközben le is hajtottam a fejem, hogy ne olvashasson le semmit az arcomról. Mikor ismét felemeltem a fejem, a mosollyal az arcomon néztem a távolba, elfordítva tőle arcomat. Legközelebb csak akkor néztem rá újra, mikor közelebb jött hozzám. A kezére vándorolt a tekintetem, majd egy önelégült mosoly kíséretében néztem rá ismét. Alig vártam, hogy folytassa, mit akar ebből kihozni. A kérdése hallatán felvontam szemöldökeim, a széles mosolyom viszont nem tűnt el az arcomról.
- Ne játssz az érzelmeimmel, drágám. – Megfogtam a kezét és félretoltam a mellkasomról, viszont a szemkontaktust nem szakítottam meg. Nem teljesen értettem, mire megy ki a játék. Szinte mindent tudtam a mágiákról, hiszen amíg vámpírként éltem, folyamatosan tanulmányoztam őket továbbra is, és előszeretettel töltöttem az időmet boszorkányok társaságában. Segítettem, tanítottam őket, illetve kihasználtam őket, ha a szükség megkívánta. A sötét mágiákban is jártas voltam, és nem egy mágiát kreáltam az elmúlt évszázadok alatt. Ilyennel azonban még nem találkoztam. Mégis hogy lenne képes efféle erővel felhatalmazni, hogyha a vámpírok táborát erősítem? Minden kételyem ellenére sikerült felkeltenie az érdeklődésem, és pontosan jól tudta, mi az, amivel szinte bármire rá lehet venni. Nyílt titok, hogy Kaleb testét egyedül ezért szerettem annyira. Talán még jobban is éreztem magam azokban a hetekben, hiszen újra varázsolhattam. S most, hogy elveszítettem a számomra legkedvesebb dolgot, új hobbit kellett találnom, melyre az emberek bőrének felszakítása bizonyult legjobbnak. Élvezem ezt a fajta szórakozást, a vérszomjam azonban olthatatlan. Nevezhetném átoknak is. A kettő kombinációja azonban üdítően hatott számomra, arról a rengeteg erőről nem is beszélve, melyet a halhatatlanságom fűszerez meg, ezzel tökéletessé téve egész lényemet.
- Talán mégis megfontolom az ajánlatod. – Szólaltam meg végül, ahogy gondolataim elborították elmém minden apró részét, ezzel kizárva minden mást. Az arcomra egy kissé talán sötét, elégedett és sejtelmes mosoly ült ki, ahogy eljátszottam a gondolattal, mennyire jó lenne így élni tovább. – Lilith Morgan – szólítottam a teljes nevén, mellyel próbáltam azt sugallni felé, hogy teljesen megnyert magának. - Úgy érzem, jó párost alkotnánk. – Fejeztem be a mondatomat végül, miközben kicsit félretűrtem a haját arca elől, majd elhúzva kezem végig simítottam gyengéden a bőrén.
Két fény találkozása után jön csak az igazi sötétség...

Sweet Dreams | Remélem tetszik. |

Már maga a bizalom szó is kezdett egyre távolabb állni tőlem. Elvégre, hogy bízhatna meg valaki bárkiben, hogyha a saját családjában sem bízhat? Nehezemre esett félretenni azt az aprócska tényt, hogy Lilith teljesen ismeretlen számomra. Vonakodtam is eleinte, hogy biztos jó ötlet-e ebbe belevágni. De volt valami az egész kisugárzásában, ami arra ösztönzött, hogy higgyek neki, mert nem fogom megbánni. Emellett pedig a hatalomvágy is teljesen átvette az uralmat a józan eszem felett. Önző módon sikerült ismét egy döntést hoznom. Mindig is magamat tartottam előtérben, s ez miért is lett volna pont most másképp? Ostoba lettem volna visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Úgy döntöttem, áldozatot hozok; egész családomat a mágiáért, s a hatalomért. Készültem eladni a lelkem az ördögnek, és előre láttam, hogy mindezzel mennyire fel fogom dühíteni testvéreimet. Már csak abban kellett reménykednem, hogy a mi szövetségünk lesz a nyertes oldal, mert ebből nehezen beszélném ki magam. Nem akarom egy tőrrel a mellkasomban végezni. Megint.
- Nos, akkor mi okom lenne visszautasítani? – Kérdésem közben el is mosolyodtam, bár ezt kivételesen nem a boszorkánynak szántam. Egyszerűen csak képtelen voltam megfékezni, ahogy belegondoltam, mi mindenre lennék képes. Szinte már alig vártam, hogy ismét érezhessem azt az erőt, amit már kétszer elvettek tőlem. Hogy kiélvezhessem a varázslás minden apró részletét. Nem csak egyszerűbb lenne az életem, de szórakoztatóbb is. S talán a vérszomjamat is tudnám ez által kontrollálni. Olyasfajta izgalom lett úrrá rajtam, hogy már alig bírtam kivárni, hogy a valóságban is találkozhassak Lilith-el.
Átvettem tőle a poharamat, majd egy hosszú pillantást vetettem még a zavaros, színes italra, mielőtt véglegesen elfogadnám az ajánlatát. Tudtam, hogy utána már nem lesz visszaút. Bár magamban rég eldöntöttem, mit akarok, kicsit húztam az időt, mintha még mindig gondolkoznék. Talán az a felem tartott vissza, amelyik végig azt súgta, hogy lépjek vissza, mert nem éri meg. Adjak még egy esélyt a családomnak. Még egy utolsót. Ki tudja, lehet, végre minden más lesz. Azonban ez a felem gyengébbnek bizonyult. Sejtelmes mosollyal az arcomon néztem fel Lilith-re a poharamról, hogy a szemébe nézve koccinthassak. Abban a pillanatban eldőlt minden; visszakapom az erőmet, én pedig segítek neki a Mikaelson-ok ellen.
- A szövetségünkre – húztam szélesebb mosolyra a számat, majd lehúztam a pohár maradék tartalmát. - Viszont azzal számolnod kell, hogyha egy kicsit is csalódnom kell benned, azt nagyon meg fogod bánni. – Ezt a kijelentésem, nem szántam fenyegetésnek, egyszerűen csak jobbnak láttam, ha tisztában van vele, hogy nem éri meg velem szórakozni. Amíg ő teljesíti az alku rá eső részét, és korrektül viselkedik, addig tőlem is ugyanezt várhatja el. Ellenben viszont már nem leszek annyira kedves, mint most.
Bár mindig jobb szerettem a győztes oldalon állni, és a feszültséget is kerültem, ha veszélyben éreztem magam, kivételesen úgy éreztem, megéri játszani a tűzzel. Főleg, hogyha olyan hatalommal leszek felruházva, ami mindenekfelett álló. Niklaus sem lesz képes megállítani, így végre megfizet minden aljas tettéért, amit ellenem elkövetett, kezdve azzal az átkozott tőrrel, amivel nem egyszer altatott el évtizedekre. Ráadásul Lilith-el az oldalamon úgy érzem, nagy dolgokra leszünk képesek, ami nem csak a vámpírokat fogja érinteni, hanem a boszorkányokat is. Kivételesen maximális önbizalommal tekintettem a jövő felé, és izgatottan vártam, mit hoz a holnap.

Sweet Dreams | Remélem tetszik. |