Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy a szemeim előtt látom ezen este végkimenetelét. Minden elhangzott szó, minden megtett cselekmény, minden rezdülés az elmémbe égett, melyet tőle kaptam, melyet tőle kaphatok, s miután megtette, megölt, elásott, nos remélem lezárhatóvá válik a történetem eddigi szakaszának megléte. Nem akarnék feltámadni már, hisz nem lenne oka a létezésemnek, nem lenne semmi sem, amiért érdemes lenne még levegőt vennem. Mindenkim halott, mindenkit elvett tőlem Daniel, ahogy én is elvettem tőle. Kínzó gondolatok öltenek alakot az elmémben, marcangoló érzések kerítik hatalmába a szívemet, megtört emlékek vetítődnek a lelki szemeim elé. Egykoron volt életem, családom - saját családom -, boldog lehettem, vidám, és önzetlenül szerethettem, ahogy engem is ugyanígy szerettek. Volt reményem, volt lehetőségem, volt értelme a létezésemnek.. Szaggatottan szívom a tüdőmbe az oxigént, ahogy zihálok. Kezdem úgy érezni megfulladok a tehertől, hogy maga alá temet a fájdalom egyféle érzete, hogy magába ránt a mélységes üresség, hogy szétcincál a kín, és mégis felemészt eközben a szenvedés. Túl régóta nem éreztem ilyen intenzíven, túl régóta nem fájt ennyire semmi sem, és most, hogy belekeveredtem az érzelmek sűrűjébe, nos menten belepusztulok. Valóban megtörtem, és nemcsak képletesen megjátszom, mint oly sokszor, hanem tényleg.. tényleg önmagamat adom mostan.
Enyhe remegés fut át rajtam, ahogy még inkább a jéghideg falnak nyomom a hátamat. Mély levegő, nagyot nyelés, majd egy halk sóhaj. Ujjaimmal finoman dobolni kezdek a padlózaton, miközben hallgatom Daevat. Egy pillanatra lezárom a szemeimet, ahogy megrázom a fejem. Nem beszélhettek, és ezt neki is tudnia kell. A múltamról sosem beszéltem, és soha nem is fogok, ha kell halálra kínozhat is, de nem fogom kinyitni az ajkaimat. Nem fogom elárulni Daniel jelentőségét, vagy azt, hogy mit tettem. Végül rápillantok, oldalra döntött fejjel, kitartó pillantással, és semleges rezdülésekkel. Fürkészni kezdem a vonásait, hogy mire miként reagál, hogy a düh hogyan is izzik fel benne, s majdan hirtelen milyen hévvel csap le rám a szavaimat követően. A kezében szorongatott tőr végül mellettem csapódik be, pontosan a falba, ahogy a szemeimbe néz végezettül. Szavaira ismételten csak egy fejrázást kap tőlem, ahogy kegyetlen mosolyra húzom az ajkaimat. Jobb kezemet megemelve, nos megragadom a jobb csuklójától fogva, és erősen magamra rántom ezáltal. Tekintettemet mélyen szegezem az övébe, ahogy a szabad kezemmel megragadom a tőrt.
-Tudom, kölyök.-Suttogom halkan a szavakat, ahogy a kezébe nyomom a fegyvert, majd hátrébb tolom magamtól óvatosan. Bal kezemmel végig simítok gyengéden az arcán, ahogy elengedve lassan, nos négykézlábra állok. Leszedem a csuklómról a bőrkarkötőt, ahogy a meglévő holmijaim mellé teszem le.-Nem haragszom..-Nézek rá félszegen, ahogy felszedem a láncokat a földről.-..viszont nem beszélhettek.-Nyelek egy nagyot, ahogy éles fájdalom nyíllal bele az elmémbe, én pedig kényszeresen felszisszenek.-Most pedig futás!-Üvöltöm, ahogy a megmaradt gondolataim segítségével az egyik láncot a bal csuklómra csatolom, majdan ezt követően körmeimmel a padlóba vájok teljes erőből. Remegni kezdek, de kényszerítve az akaratomat elérem, hogy a másik láncot a jobb kezemre csatoljam fel. Üvöltök egy sort, aztán pedig elhal minden hang. Néma csendességbe borul a pince, és mindenféle átérzés nélkül kezdődik meg az átalakulásom. Rezzenéstelenül tűröm, ahogy a kín felemészt, ahogy a csontjaim eltörnek, a ruhám szakad, én pedig elkezdek átalakulni egy farkas képébe. Hosszú folyamatnak nyoma sincs, már egészen kiskoromtól kezdve van benne gyakorlatom, így maximum egy jó néhány perc, esetleg félóra lehet az átalakulásom ideje. Nem sok, de bőven elég. Érzem, hogy fájnia kellene ennek, és hogy valahol fáj is, de az érzéketlenségem miatt inkább élvezem, mintsem szenvedek tőle. Minden egyes pillanat arra játszik, hogy hófehér bundát öltsek önmagamra, és, hogy vérfarkassá váljak mindennek a legvégén..

▼ Note: Köszönöm a játékot! ▼ Music: Butterfly Effect. ▼

„Ne higgy senkinek..”
Szeretném mélyen magamban azt hinni, hogy az ajtón átlépő nő nem árult el engem, s hogy nem fogadta el azon felhívást, miszerint öljön meg, de... Ott van az a bizonyos szó, ott van a tény, mely olyan nyilvánvaló, ott van bennem az érzés, mely egy szemernyi pillanatra sem hagy nyugodni. Daniel -, azaz a saját apám - bármire képes. A fenyegetés mestere, az érzéstelenség mintaképe, és az életem tényleges megrontója is egyben, hisz akárhányszor kezdtem bele egy igazi emberi életbe, nos mindannyiszor... mindannyiszor okozott nagyon mély fájdalmat a számomra. Végül pedig csak azt vettem észre, hogy az emberi érzelmeim eltűntek, és a helyükbe egy ismeretlen, de mégis üres visszhang lépett fel. Nem éreztem semmit sem, nem hullajtottam immáron könnyeket, a fájdalom egyszerűen megszűnt, s nemcsak fizikailag, de lelkiekben is. Erre mondogatta mindig is azt a kifejezést nekem, hogy tökéletes katona válna belőlem, ha végre valahára megérteném mindazt, hogy nincs szükségem senkire sem. Nem értettem mire mondja ezt, nem értettem miért is kéri tőlem, de most már világosan csendül fel előttem a tény. Ha nem érzek, akkor nem kockáztatok semmit. Ha nem érzek, akkor nem fáj az árulás, mint... mondjuk, amivel most is szembe kell néznem. Ha nem érzek, akkor könnyebb az ölés gondolata, az életek kiontása, a bűntudat elnyomása, az emlékek elfelejtése, avagy csak.. az átlépése.
„Ne bízz senkiben..”
Túl nagy volt rajtam mostan a nyomás. Nem tudtam színtisztán felfogni a történteket az elmémben, és nem tudtam, hogy mit kellene jelen helyzetben tennem. A pillantásommal ugyan érzéstelenül szemléltem őt, de legbelül fájt minden egyes nézésem megélése. Tudtam azt, hogy nem tévedhettek, s hogy tűzben állok. Vagy megégek, vagy nem tévedek, s ha nem tévedek, akkor az egy hatalmas nagy csapása lesz a lelkemnek. Küzdöttem; mindig is küzdöttem az érzelmek egy része ellen, bár vannak, amiket sohasem tudtam igazán megélni. Legyen szó szeretetről, szerelemről, vagy csak pusztán jó érzésekről. Persze a negatív pulzusú csapások folytonossággal leselkedtek rám; fájdalom, kín, szenvedés. Igazából nem érzek semmit, de másrészről mégis. Játszok, játszom, játszottam.. Mindig is ezt tettem, mindig is ezt fogom tenni. Szerepjátékot űzök, álcát öltök, s felveszem azon jellemeket, amiket megkövetelnek tőlem, de nem érzem át... nem tudom, s talán nem is akarom.
„Soha ne add fel..”
Néztem őt magát, a vonásait, a rezdüléseit, és mindent, amit csak lehetett. Próbáltam megfejtést találni bennük, és arra rájönni, hogy mire gondolhat, hogy mélyen mit élhet meg mostan.
Mély levegőt szívtam magamba, és a kérdésére lezártam a szemeimet.
Talán csak hazudik, talán mindösszesen játszik velem, és így próbál meg a közelembe férkőzni.
Talán megtört, s nem akar megölni..
Talán csak Daniel-el hitette el az ellentétét, és képtelen lenne rá... nem árulna el.
Kételyek közt gyötrődöm - gyötrődtem..
Nem hagyta el az ajkaimat semmilyen hang. Nem tudtam felelni a feltett kérdésre. Nem tudtam mit mondjak neki, vagy, hogy melyik opcióhoz is áll a legközelebb a feltételezésem. Nagyot nyeltem, hirtelen a falnak estem, ahogy erőből nekem ugrott, és szinte oda préselt. Még oxigént sem vettem magamhoz, ahogy az arcomba csapott.. egyszer, kétszer, s majdan háromszor. Szaggatott mondatta mindent elmondott, vagy talán mégsem. Lezártam a szemeimet még erősebben, és nem nyitottam ki őket. Nem néztem rá, nem akartam, sőt nem is tudtam volna. Éreztem, ahogy a két tenyere erőből a mellkasomnak csapódik, és majdan hátrébb lép tőlem, ezáltal elengedve engem. Dühös volt, erős, és akaratos. Hallottam újabb szavait, de csak nyelni tudtam. Nyelni.. nyelni a semmit. Tudtam, s éreztem valahol mindazt, hogy eljátszott annak a gondolatával, hogy gyorsan végez velem, és akkor minden rendben lesz. Elvégre pénzért dolgozik, s mit számít neki az, hogy.. hogy megöl engem. Fenevad vagyok, szörnyeteg, egy gyilkos.. Egy olyan lény, amelynek a lételeme az ölés, a tépés, a karmolás, a szaggatás, a harapás.. Vérfarkas vagyok, egy sötét természetfeletti bábu, a leggyengébb láncszemek közül. Ember akartam lenni, de sosem voltam az.
A hideg falnak vetettem még inkább a hátamat, ahogy lassacskán végig csúsztam a mentén. Végül ülőhelyzetben kötöttem ki, és felhúztam a mellkasomhoz a térdeimet, majdan rájuk helyeztem a karjaimat. Megnyaltam a kiszáradt számát, és eltemettem az arcomat végleg. Nem akartam megmozdulni, nem akartam létezni, avagy levegőt szívni.. többé már nem.
Végül megrezzentem, ahogy kiejtette az ajkain a szavakat, azokat a bizonyos kérdéseket. Tudtam, hogy kilyukad majd erre is a szál, de túl hamar, s túl váratlanul ért. Kinyíltak a szemhéjaim, de ő ebből mit sem érzékelhetett, mert egészen összehúzódva gubbasztottam az előbbiekben felvett pozícióban.
Egyetlen pillanatra megemeltem a fejem, és a szemeibe néztem, ahogy ő is ugyanezt tette. Ott volt az elkötelezettség, a lojalitás az övéiben, de az enyéimben csak a puszta, és leírhatatlanul pusztító düh. Izzott a tekintettem, szinte ölni lettem volna képes, ha itt lett volna előttem Daniel.
-Nem.-Szakadt fel belőlem egészen halkan eme egyetlen szó, ahogy visszahajtottam a fejemet a karjaimra, és eltakartam ismételten az arcomat.-Nem.. nem beszélhettek.-Továbbra is túl halk voltam, és érződött a megtörtségem látszata. Hogy tényleg megtörtem-e? Nos igen, de csak átmeneti.. el kell nyomnom.
-Ölj... ölj meg engem, kérlek.-Mondtam felnézve rá, ahogy nagyot nyeltem, majdan megtört kék pillantásom érzéstelenbe csapott át, nos egyetlen pillanat eltelte után.-Csináld!-Üvöltöttem rá újfent, ahogy erőből csaptam a hátamat a falnak, és támaszkodtam meg két kezemmel a padlón, miközben a bal lábamat felhúzva hagytam a mellkasom előtt, míg a másikat kinyújtottam egyenesen. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, miközben halvány mosolyra húztam az ajkaim. Ezt követően pedig csak vártam.. vártam a halálra.

 

▼ Note: Kölyök ▼ Music: Tears of an angel. ▼

Az épület teljes mértékben romos, kihalt, elhagyatott, s nem épp közkedvelt. Pontosan ezért is választottam ezen estét az itt maradásom céljából, hisz nem turista látványosságról beszélünk, és nem is egy felkapott hírnevű szanatóriumról, amilyen egykoron volt. Kitört a környéken a rengeteg betegség, magával ragadta szépen sorban az embereket, avagy csak pusztán eltusolva megöltek egy-egy személyt az alkalmazottak. Mocskos titkok lappangnak e falak között, de már nem emlékszik rájuk szinte senki sem. Minden emlék beleolvadt e épület tégláiba, és igencsak mélyen elásták magukat, hogy soha senki se tudja meg, hogy mi is történt pontosan. Keringenek bőven mesék, legendák, és történetek a levegőben, de hát New Orleans mindig is erről volt híres. Boszorkányságról, mágiáról, és hatalomról.. Az itt megvalósult szabályokból, nos egy teljes könyvet lehetne alkotni úgymond. Simán el lehetne mesélni a Mikaelson család drámai, és tragikus mitológiáját, ahogy végig vezethetnénk Marcel történetszálát is, miszerint új királyként léphetett fel a trónra, de uralkodása hamar véget ért, mert Klaus visszatérését követően megingott a hatalma. Persze számomra ezen tények az ismereti tudásanyagon kívül, nos mit sem jelentenek, hisz nem véltem fontosnak, hogy beálljak 'talpnyalóként' valamelyik zászlóalj sorába. Persze, hogy is mondjam.. a drága fajtám ki van tiltva a városból, és talán ezen tény ellenére nem kellene itt ólálkodnom. Rettegnem kellene, mert vámpírok hemzsegnek minden négyzetcentiméteren, de őszintén szólva vadász vagyok. Nem érzek semmit sem, megvetem mindazt, amivé válnom kell minden egyes hónapban egyszer, miközben láncra verem magam, mint valami fogoly, mint valami vadállat, mint valami.. valami... erre nincsenek szavak.
A Fleur-de-lis Szanatórium falai mocskosak, koszosak, véresek.. Az egykori fehérség tova tűnő képként emlékeztet minket az 1900-as évek elejére, amikor még minden rendezetten állt a helyén, míg mostan csupa rendetlenség akármerre is nézek. A pince több szempontból is megfelelő helynek minősül. Egyrészt ugye a falak vastagabbak, míg másrészről egy föld alatti barlanghoz hasonlít az egész, sőt némileg egy kínzókamra érzését juttatja az eszünkbe. A láncokat nem volt nehéz feltennem a falakra erősített tartók miatt, ezért is érkezhettem ilyen későn ide, és nem pedig korábban, hogy foglalkozzak a szerelési trükkökkel. A pince fala tömör hidegség, hófehérsége megkopott, és szürkévé változott, néhány omladozó törmelék hever a padlózaton, míg nem mellesleg néhány eszköz is van ott. Egy feldőlt asztal tőlem nem messze, a másik oldalamon meg a cuccom hever.
Elhangzott szavaimat követően, csupán érzéstelen pillantással fürkészem az ajtót. Az újdonsült látogatóm nem túlozza el a dolgot, hisz csak egy mélyebb levegővétel után ront be a helyiségbe. Lélegzetem hirtelen elakad, ahogy néhány másodperccel később immáron előttem áll. Jobb kezem ökölbe szorul, és vad düh csillan fel a kék tekintettemben. A felismerés kegyetlenül kaparja a mellkasom, ahogy határozottan lépek hátrébb. A lánc erősen csapódik a földnek, és vonszolja ezt követően magát utánam. Egészen a falig tántorodok, miközben egyetlen gondolat erősödik fel bennem. Állom a tekintetét egy darabig, de képtelen vagyok azon személy szemébe nézni, aki elárult. Daeva pedig elárult. Elfogadta Daniel kérését, és mostan végre fogja hajtani az alkut; meg fog ölni. Nem félek a haláltól, sosem tettem, sosem volt rá szükségem, hogy rettegjek tőle. Valahogy már régen elfogadtam, hogy egyszer értem is eljön a sorskeze, azaz maga a Kaszás, ki elvisz ezáltal a végzetembe.
-Nagyon sajnálod?-Kérdezem vissza a szavait megemelt hangszínnel, ahogy érzéstelen pillantással illetem. Nagyot nyelek, miközben a bal kezemmel megkapaszkodom a falban, míg körmeimmel némileg karcolom azt.-Nagyon sajnálod!?-Szinte üvöltök, ahogy a fal felé fordulva tombolok tovább. Nem tudok lenyugodni, az érzelmeim kétszer aktívabbak a telihold közelsége miatt, és úgy érzem menten felrobbanok, ha csak rápillantok.
-Én..-Hangom elhal, a düh egyre fokozatosabban emészt fel belülről, ahogy mélyen lezárom a szemhéjaimat.-Én sosem árultalak volna el. Sosem akartalak volna megölni téged, akkor már inkább a halál.-Suttogom magam elé, a falnak, de tisztán, hogy ő is érzékelhesse, azaz hallhassa mindazt, amit neki szánok voltaképpen.-Elárultál.-Hangomból némi fájdalmas él érződik ki, ahogy immár a fallal nézek farkasszemet, majdan néhány másodperccel később, nos ökölbe szorított kézzel csapok bele.
-De semmi gond..-Elmorzsolom az egyetlen könnycseppet, mely le akart folyni az arcomon, de nem engedtem meg neki. Nem vagyok gyenge, sosem voltam, hisz nem érzek semmit. Mélyen szívom magamba a levegőt végül, majdan a véres kezemet kezdem elvizsgálgatni, míg nem sokkal később a bőrkarkötőre fut a pillantásom. Hirtelen nevetni kezdek hangosan, és óvatosan Daeva felé fordulok. Tekintettem érzéstelenné válik, a hangulatom pedig szórakozottá. Jóízű nevetés tölti ki a teret, ahogy ironikusan széttárom a karjaimat.-Hát már nem is üdvözlöd tőrrel a mellkasom?

 

▼ Note: Kölyök ▼ Music: Seven Nation Army Remix. ▼

A tájat lassan kezdi el beborítani a sötétség leple, ahogy mindinkább egyértelművé válik a számomra a telihold ténye. Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor is szembesülnöm kellett mindazzal, hogy mi is vagyok valójából. Az első áldozat, az első átkom, az első érzés megtapasztalása.. Minden egyes fájdalmas pillanata az elmémbe égett, de, ami azután következett maga volt a rémálom. Nem elég, hogy tíz éves voltam csupán, és szörnyű szenvedések közepette váltam vérfarkassá, ezáltal megtapasztalva az órákon át tartó kínt, de ráadásként megkaptam a 'gyilkos' jelzőt is. Az átkom aktiválása apám befolyása miatt történt, egy fajtámbeli áruló vérfarkassal kellett végeznem, persze mindez nem rettentet meg, sőt csak feltüzelt, hisz esélyem nyílt vadásszá válni. Apám nyomdokaiba léphettem, és elsajátíthattam a tevékenységet, amellyel a szabadidejében törődött. Tíz éves voltam, mégis terepre vitt, mégis belerángatott, mégis maga után vonszolt.. Fogalmam sem volt arról, hogy én is egy fenevad vagyok, így pedig hatalmas nagy meglepetésként ért, amikor is telihold alkalmával vérfarkassá alakultam. Az a fájdalmas érzet, azaz űr a mellkasomban, ami tombolni akart.. Elöntött a harag ismeretlen érzete, és mindenféle emlékezés nélkül téptem szét ártatlan embereket. Pár napig lehettem csak nyugodt az elmémben, hisz nem tudtam mi történt. Ámde megszakadt hirtelen a jólét, és apám elrángatott egy boszorkányhoz. Azt akarta, hogy emlékezzem, így egy újabb fájdalmas sor után megkaptam minden egyes emlékképet, mely azon este történt. Ekkor váltam végérvényesen gyilkossá. Nem bírtam elviselni a tudatot, ezért éjszakákon át zokogtam, sírtam, könyörögtem az Úrhoz. Nem segített, nem hozott jobb életet, én pedig beleőrültem. A vadászat lett a lételemem - az életem -, és átkoztam a teliholdas estéimet. Most is megvetem azt, hogy e nyavalyás szörnnyé kell formálódnom, de nem tehettek ellene. Az átkot nem fordíthatom vissza, viszont leláncolhatom önmagamat, nos minden egyes ilyen éjszakán.
Halk, mégis ütemes léptek hangja zavarja fel a kihalt terep csendjének nyugalmát. Lassacskán - talán csak egy óra, avagy esetleg kettő -, és díszeleghettek a hófehér bundámban. Nem csatlakoztam falkához egyszer sem, hisz sosem kívántam azt a sok szánalmas vakarcsot magam köré. Vadász vagyok, és minden lényt egyaránt gyilkolok. Magammal is végeznék szívesen, de nem vagyok öngyilkos fajta típusú, míg másrészt egyre többen vannak a természetfeletti lények. Határozottan tárom fel végül a kihalt szanatórium ajtaját, hogy ezt követően beljebb tessékeljem a személyemet. Nyugodtan indulok meg a terepen, és ösztönösen veszem az irányt a pince helyiség felé. Nagyot nyelek, miközben az immáron kezemben tartott erős láncok egy részét a földre dobom, és magam után kezdem el húzni. Érzem tisztán, hogy valaki leselkedik rám, hogy valaki figyel, és követ. Egyértelműen tudom, hogy egy vadásszal lesz dolgom, de jelen pillanatban ez a legkevesebb problémám -, azt hiszem. Bár nem kizárt az sem, hogy csak beképzelem.
Beérve a pincébe, nos határozottan teszem fel a láncokat erősre fogva a falak menténél. Alig tíz perc, és elkészülve nézem meg a rögzítést, amely tökéletesen nem kitéphető. Mély levegőt veszek, ahogy az oldalra dobott táskámra pillantok. Váltás ruha, innivaló, és még az van benne, ami kell. Megemelve a jobb kezemet végül a csuklómra pillantok, amelyen a bőrkarkötő fedezhető fel. Daeva-tól kaptam, és nehezemre esik elhinni, hogy elárult volna. Mégis a remény meghal abban a pillanatban, amikor is ledobom magamról oldalra a zakóm. Követi végül ezt a mozdulatot a nyakkendőm, és a cipőimet is oldalra rúgom könnyedén. Lábaimra könnyedén csatolom fel végül a láncokat, ahogy nem sokára újra a karkötőn állapodik meg a tekintettem. Ám időm sincs levenni, mert most már egyértelművé válik azon tény, hogy kívülről az ajtó előtt áll valaki.
-Csak nem látogatást jöttél tenni, hogy megcsodálhasd ezáltal a látványom?-Teszem fel a kérdést némi iróniával átitatva, ahogy élesen figyelem az ajtót.-Esetleg be is jössz, vagy csak perverzen kukucskálsz odakintről a kulcslyukon át?-Fogalmam sincs, hogy kivel akadt most jelenleg dolgom, de csak remélni merem azt, hogy meggondolja magát azonnal, és szépen elmegy, amíg nem jelentek rá jelentősebben is veszélyt. Nem szeretném szétszaggatni, ha csak nem ez minden kívánsága, avagy vágya.

   

▼ Note: Kölyök ▼ Music: Animus Vox. ▼