Vészesen közelített az idő, a hol lassan a csúcsponton járt. Én pedig még mindig Nariel mellett voltam, azon fáradozva, hogy segítsek rajta. Nem, nem az átalakulásban - bár bevallom szívesen megnéztem volna, hogyan zajlik is az egész, de az elég beteges lett volna -, sokkalta inkább abban, hogy egyben maradjon és ne csússzon szét teljesen. Segíteni akartam neki megőrizni azt, aki. És persze mindennél jobban szerettem volna elkapni azt a mocskot, aki azért küldött ide, hogy megöljem őt. Nagyban megkönnyítette volna a helyzetemet az, ha Nariel hajlandó lett volna beszélni, de nem akart. Helyette viszont örömmel vetette volna alá magát a halálnak, amit tőlem remélt. Hát, pechére, vagy inkább szerencséjére, nem voltam áruló, képtelen voltam ezt megtenni vele. Így a tőröm nem belé, hanem a falba fúródott, az én lelkiismeretem pedig tiszta maradt. Csak néztem azokba a kék szemekbe, amiben eddig mindig megtaláltam, amire szükségem volt. Láttam benne azt, ami életben tartotta, ami valahogy erőt adott nekem is. Most? Nem láttam benne mást csak fájdalmat, dühöt és még valamit, amit eddig még soha. Kicsit megijedtem, ahogy magához rántott, de nem estem pánikba. Tisztában voltam vele, hogy ő sem bántana, ahogy én is képtelen voltam komolyan végezni vele. Kölyök. Szerettem, amikor így nevezett. Ez olyan bensőséges viszonyról árulkodott, ami másoknak talán nem is adatik meg. Végig simított az arcomon. Ettől a szótól és gesztustól pedig minden dühöm elillant, minden kétségem megszűnt vele kapcsolatban. Egyszerűen tudtam, hogy nem fogja feladni. Rendben lesz. Elvettem tőle a tőrt, s ahogy négykézlábra ereszkedett, úgy én is talpra álltam. Az idő egyre csak fogyott, ezt jelentette négykézlábra ereszkedése. Nemsokára átváltozik. Figyeltem, ahogy leveszi magáróla bőrkarkötőt. Elmosolyodtam. Ezt még én készítettem neki. Az egyetlen dolog, amit valaha is, valakinek ajándékoztam. Hatalmas jelentőséggel bírt számomra és nagyon örültem neki, hogy pont neki adtam oda. Bólintottam a szavaira. Nem beszélhet. Megértettem. Fussak. Futok. Csak még egy utolsó pillantást vetettem rá. Nem tetszettek nekem azok a láncok, amiket előszedett, de tudtam, hogy sajnos szükségesek. Szerettem volna itt maradni vele, azonban tisztában voltam vele, ha maradok, akkor meghalok. A farkasnak senki sem képes parancsolni. Két pillanat múlva, már szaladtam is. Lépteim sokáig visszhangoztak a kihalt épület üres falai között. Olyan gyorsan hagytam magam mögött a szanatórium területét, amilyen gyorsan csak tudtam. Vissza se néztem, csak elrohantam messzire odakint a sötétben.
Words: nem tudom ♛ Note: Köszönöm a játékot, imádlak! ♛ Music: Not gonna die
Vége!
Nariel Cross
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
8
❦ Érkezés :
2016. Feb. 15.
❦ Kor :
37
❦ Tartózkodási hely :
» Follow your blood
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Pince Vas. Feb. 28, 2016 6:32 pm
Daeva & Nariel
Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy a szemeim előtt látom ezen este végkimenetelét. Minden elhangzott szó, minden megtett cselekmény, minden rezdülés az elmémbe égett, melyet tőle kaptam, melyet tőle kaphatok, s miután megtette, megölt, elásott, nos remélem lezárhatóvá válik a történetem eddigi szakaszának megléte. Nem akarnék feltámadni már, hisz nem lenne oka a létezésemnek, nem lenne semmi sem, amiért érdemes lenne még levegőt vennem. Mindenkim halott, mindenkit elvett tőlem Daniel, ahogy én is elvettem tőle. Kínzó gondolatok öltenek alakot az elmémben, marcangoló érzések kerítik hatalmába a szívemet, megtört emlékek vetítődnek a lelki szemeim elé. Egykoron volt életem, családom - saját családom -, boldog lehettem, vidám, és önzetlenül szerethettem, ahogy engem is ugyanígy szerettek. Volt reményem, volt lehetőségem, volt értelme a létezésemnek.. Szaggatottan szívom a tüdőmbe az oxigént, ahogy zihálok. Kezdem úgy érezni megfulladok a tehertől, hogy maga alá temet a fájdalom egyféle érzete, hogy magába ránt a mélységes üresség, hogy szétcincál a kín, és mégis felemészt eközben a szenvedés. Túl régóta nem éreztem ilyen intenzíven, túl régóta nem fájt ennyire semmi sem, és most, hogy belekeveredtem az érzelmek sűrűjébe, nos menten belepusztulok. Valóban megtörtem, és nemcsak képletesen megjátszom, mint oly sokszor, hanem tényleg.. tényleg önmagamat adom mostan. Enyhe remegés fut át rajtam, ahogy még inkább a jéghideg falnak nyomom a hátamat. Mély levegő, nagyot nyelés, majd egy halk sóhaj. Ujjaimmal finoman dobolni kezdek a padlózaton, miközben hallgatom Daevat. Egy pillanatra lezárom a szemeimet, ahogy megrázom a fejem. Nem beszélhettek, és ezt neki is tudnia kell. A múltamról sosem beszéltem, és soha nem is fogok, ha kell halálra kínozhat is, de nem fogom kinyitni az ajkaimat. Nem fogom elárulni Daniel jelentőségét, vagy azt, hogy mit tettem. Végül rápillantok, oldalra döntött fejjel, kitartó pillantással, és semleges rezdülésekkel. Fürkészni kezdem a vonásait, hogy mire miként reagál, hogy a düh hogyan is izzik fel benne, s majdan hirtelen milyen hévvel csap le rám a szavaimat követően. A kezében szorongatott tőr végül mellettem csapódik be, pontosan a falba, ahogy a szemeimbe néz végezettül. Szavaira ismételten csak egy fejrázást kap tőlem, ahogy kegyetlen mosolyra húzom az ajkaimat. Jobb kezemet megemelve, nos megragadom a jobb csuklójától fogva, és erősen magamra rántom ezáltal. Tekintettemet mélyen szegezem az övébe, ahogy a szabad kezemmel megragadom a tőrt. -Tudom, kölyök.-Suttogom halkan a szavakat, ahogy a kezébe nyomom a fegyvert, majd hátrébb tolom magamtól óvatosan. Bal kezemmel végig simítok gyengéden az arcán, ahogy elengedve lassan, nos négykézlábra állok. Leszedem a csuklómról a bőrkarkötőt, ahogy a meglévő holmijaim mellé teszem le.-Nem haragszom..-Nézek rá félszegen, ahogy felszedem a láncokat a földről.-..viszont nem beszélhettek.-Nyelek egy nagyot, ahogy éles fájdalom nyíllal bele az elmémbe, én pedig kényszeresen felszisszenek.-Most pedig futás!-Üvöltöm, ahogy a megmaradt gondolataim segítségével az egyik láncot a bal csuklómra csatolom, majdan ezt követően körmeimmel a padlóba vájok teljes erőből. Remegni kezdek, de kényszerítve az akaratomat elérem, hogy a másik láncot a jobb kezemre csatoljam fel. Üvöltök egy sort, aztán pedig elhal minden hang. Néma csendességbe borul a pince, és mindenféle átérzés nélkül kezdődik meg az átalakulásom. Rezzenéstelenül tűröm, ahogy a kín felemészt, ahogy a csontjaim eltörnek, a ruhám szakad, én pedig elkezdek átalakulni egy farkas képébe. Hosszú folyamatnak nyoma sincs, már egészen kiskoromtól kezdve van benne gyakorlatom, így maximum egy jó néhány perc, esetleg félóra lehet az átalakulásom ideje. Nem sok, de bőven elég. Érzem, hogy fájnia kellene ennek, és hogy valahol fáj is, de az érzéketlenségem miatt inkább élvezem, mintsem szenvedek tőle. Minden egyes pillanat arra játszik, hogy hófehér bundát öltsek önmagamra, és, hogy vérfarkassá váljak mindennek a legvégén..
Bevallom, kicsit elszaladt velem a ló. Nem akartam én Narilet bántani. De annyira felidegesített. Teljesen abszurd volt, hogy én őt bármikor is elárulnám! Sértett ez a dolog. Ráadásul nem bírtam őt így látni. Tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam, hogy most hogyan tovább. Elvesztem. És így adtam ki magamból. Kicsit megbántam, hogy megütöttem. De máshogy nem tudtam kifejezni mind azt, amit érzek. Tudom, ez nem épp a legmegfelelőbb megoldás, de úgy voltam vele, hogy talán ezzel értelmet verhetek a fejébe. Most pedig nagyon reméltem, hogy nem okoztam neki agyrázkódást... Csak néztem, ahogy lecsúszik.. szó szerint. Tekintetemmel követtem a megtört ember megsemmisülését. Legalább is, én úgy gondoltam, hogy Nariel most ért el arra a pontra, mikor már nem bírta tovább. Borzasztó látványt nyújtott. Fájt, hogy így kellett látnom, az pedig még jobban, hogy lövésem se volt róla, hogyan tudnék neki segíteni. Ezért nem akartam én a francos kötődést. Csak a baj van vele! Legközelebb, mielőtt barátságot kötnék még valakivel, emlékeztetem majd magam, hogy ez mennyire nem jó ötlet. Nem bírnám ki még egyszer ugyanezt, amit most kell kiállnom. Szipogtam, próbáltam elnyomni magamban a sírást és egészen jól is ment. Leszámítva azt a néhány könnycseppet, amiket még titokban elmorzsoltam. Szerencsére hamar összekaptam magam. Nem értem rá pityeregni, amikor szorított az idő, itt volt a telihold és meg kellett tudnom, hogy kinek állt érdekében megölni Narielt. Szándékomban állt megkeresni azt az illetőt és megölni őt, mielőtt ő öli meg azokat, akiket szerettem. Sajnos Nariel nem könnyítette meg a dolgomat. Nem akarta elmondani ki az. Átkoztam őt azért, mert egyszerűen makacs volt és nem hagyta, hogy segítsek neki. Pechére, én is makacs természet voltam és nem hagytam magamat ilyen könnyen lerázni. Meg fogom szerezni az információkat, amire szükségem van. - Nariel, kérlek... Tudnom kell, hogy ki az. Nem tudok úgy segíteni, ha nem hagyod. - próbálkoztam először az észérvekkel. Reméltem, hogy lelkére tudok beszélni. Lett volna más ötletem is az információ kihúzására belőle, de azt maximum csak a végső esetben. Ő a barátom volt, olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna. Ő jelentette nekem a családot. Nem akartam úgy bánni vele, mint ahogy a koszos korcsokkal és vérszívókkal szoktam. Ő nem ezt érdemelte. Kérésére csak nemlegesen ráztam meg a fejem. Bolond volt, ha azt hitte, hogy megteszem. Rám üvöltött, összerezzentem a hangjától és zsigerből cselekedtem. Előrántottam a tőrt, amit magammal hoztam erre a végzetesnek szánt éjjelre, és ezzel egy időben előre vetettem magam. Dühös csatakiáltást hallattam, ahogy lesújtottam a tőrrel. A tőrt, Nariel mellet, a falba állítottam. - Nem hagyom, hogy feladd! Világos? - sziszegtem az arcába. Közel voltam hozzá, alig pár centis távolságról néztem a szemeibe. Azt akartam, hogy érezze a súlyát lojalitásomnak. Azt akartam, hogy érezze, mennyire törődöm vele. Szerettem volna, ha tisztában van vele, nem hagyom el.
Words: nem tudom ♛ Note: remélem tetszik ♛ Music: Not gonna die
Nariel Cross
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
8
❦ Érkezés :
2016. Feb. 15.
❦ Kor :
37
❦ Tartózkodási hely :
» Follow your blood
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Pince Vas. Feb. 21, 2016 9:29 pm
Daeva & Nariel
„Ne higgy senkinek..” Szeretném mélyen magamban azt hinni, hogy az ajtón átlépő nő nem árult el engem, s hogy nem fogadta el azon felhívást, miszerint öljön meg, de... Ott van az a bizonyos szó, ott van a tény, mely olyan nyilvánvaló, ott van bennem az érzés, mely egy szemernyi pillanatra sem hagy nyugodni. Daniel -, azaz a saját apám - bármire képes. A fenyegetés mestere, az érzéstelenség mintaképe, és az életem tényleges megrontója is egyben, hisz akárhányszor kezdtem bele egy igazi emberi életbe, nos mindannyiszor... mindannyiszor okozott nagyon mély fájdalmat a számomra. Végül pedig csak azt vettem észre, hogy az emberi érzelmeim eltűntek, és a helyükbe egy ismeretlen, de mégis üres visszhang lépett fel. Nem éreztem semmit sem, nem hullajtottam immáron könnyeket, a fájdalom egyszerűen megszűnt, s nemcsak fizikailag, de lelkiekben is. Erre mondogatta mindig is azt a kifejezést nekem, hogy tökéletes katona válna belőlem, ha végre valahára megérteném mindazt, hogy nincs szükségem senkire sem. Nem értettem mire mondja ezt, nem értettem miért is kéri tőlem, de most már világosan csendül fel előttem a tény. Ha nem érzek, akkor nem kockáztatok semmit. Ha nem érzek, akkor nem fáj az árulás, mint... mondjuk, amivel most is szembe kell néznem. Ha nem érzek, akkor könnyebb az ölés gondolata, az életek kiontása, a bűntudat elnyomása, az emlékek elfelejtése, avagy csak.. az átlépése. „Ne bízz senkiben..” Túl nagy volt rajtam mostan a nyomás. Nem tudtam színtisztán felfogni a történteket az elmémben, és nem tudtam, hogy mit kellene jelen helyzetben tennem. A pillantásommal ugyan érzéstelenül szemléltem őt, de legbelül fájt minden egyes nézésem megélése. Tudtam azt, hogy nem tévedhettek, s hogy tűzben állok. Vagy megégek, vagy nem tévedek, s ha nem tévedek, akkor az egy hatalmas nagy csapása lesz a lelkemnek. Küzdöttem; mindig is küzdöttem az érzelmek egy része ellen, bár vannak, amiket sohasem tudtam igazán megélni. Legyen szó szeretetről, szerelemről, vagy csak pusztán jó érzésekről. Persze a negatív pulzusú csapások folytonossággal leselkedtek rám; fájdalom, kín, szenvedés. Igazából nem érzek semmit, de másrészről mégis. Játszok, játszom, játszottam.. Mindig is ezt tettem, mindig is ezt fogom tenni. Szerepjátékot űzök, álcát öltök, s felveszem azon jellemeket, amiket megkövetelnek tőlem, de nem érzem át... nem tudom, s talán nem is akarom. „Soha ne add fel..” Néztem őt magát, a vonásait, a rezdüléseit, és mindent, amit csak lehetett. Próbáltam megfejtést találni bennük, és arra rájönni, hogy mire gondolhat, hogy mélyen mit élhet meg mostan. Mély levegőt szívtam magamba, és a kérdésére lezártam a szemeimet. Talán csak hazudik, talán mindösszesen játszik velem, és így próbál meg a közelembe férkőzni. Talán megtört, s nem akar megölni.. Talán csak Daniel-el hitette el az ellentétét, és képtelen lenne rá... nem árulna el. Kételyek közt gyötrődöm - gyötrődtem.. Nem hagyta el az ajkaimat semmilyen hang. Nem tudtam felelni a feltett kérdésre. Nem tudtam mit mondjak neki, vagy, hogy melyik opcióhoz is áll a legközelebb a feltételezésem. Nagyot nyeltem, hirtelen a falnak estem, ahogy erőből nekem ugrott, és szinte oda préselt. Még oxigént sem vettem magamhoz, ahogy az arcomba csapott.. egyszer, kétszer, s majdan háromszor. Szaggatott mondatta mindent elmondott, vagy talán mégsem. Lezártam a szemeimet még erősebben, és nem nyitottam ki őket. Nem néztem rá, nem akartam, sőt nem is tudtam volna. Éreztem, ahogy a két tenyere erőből a mellkasomnak csapódik, és majdan hátrébb lép tőlem, ezáltal elengedve engem. Dühös volt, erős, és akaratos. Hallottam újabb szavait, de csak nyelni tudtam. Nyelni.. nyelni a semmit. Tudtam, s éreztem valahol mindazt, hogy eljátszott annak a gondolatával, hogy gyorsan végez velem, és akkor minden rendben lesz. Elvégre pénzért dolgozik, s mit számít neki az, hogy.. hogy megöl engem. Fenevad vagyok, szörnyeteg, egy gyilkos.. Egy olyan lény, amelynek a lételeme az ölés, a tépés, a karmolás, a szaggatás, a harapás.. Vérfarkas vagyok, egy sötét természetfeletti bábu, a leggyengébb láncszemek közül. Ember akartam lenni, de sosem voltam az. A hideg falnak vetettem még inkább a hátamat, ahogy lassacskán végig csúsztam a mentén. Végül ülőhelyzetben kötöttem ki, és felhúztam a mellkasomhoz a térdeimet, majdan rájuk helyeztem a karjaimat. Megnyaltam a kiszáradt számát, és eltemettem az arcomat végleg. Nem akartam megmozdulni, nem akartam létezni, avagy levegőt szívni.. többé már nem. Végül megrezzentem, ahogy kiejtette az ajkain a szavakat, azokat a bizonyos kérdéseket. Tudtam, hogy kilyukad majd erre is a szál, de túl hamar, s túl váratlanul ért. Kinyíltak a szemhéjaim, de ő ebből mit sem érzékelhetett, mert egészen összehúzódva gubbasztottam az előbbiekben felvett pozícióban. Egyetlen pillanatra megemeltem a fejem, és a szemeibe néztem, ahogy ő is ugyanezt tette. Ott volt az elkötelezettség, a lojalitás az övéiben, de az enyéimben csak a puszta, és leírhatatlanul pusztító düh. Izzott a tekintettem, szinte ölni lettem volna képes, ha itt lett volna előttem Daniel. -Nem.-Szakadt fel belőlem egészen halkan eme egyetlen szó, ahogy visszahajtottam a fejemet a karjaimra, és eltakartam ismételten az arcomat.-Nem.. nem beszélhettek.-Továbbra is túl halk voltam, és érződött a megtörtségem látszata. Hogy tényleg megtörtem-e? Nos igen, de csak átmeneti.. el kell nyomnom. -Ölj... ölj meg engem, kérlek.-Mondtam felnézve rá, ahogy nagyot nyeltem, majdan megtört kék pillantásom érzéstelenbe csapott át, nos egyetlen pillanat eltelte után.-Csináld!-Üvöltöttem rá újfent, ahogy erőből csaptam a hátamat a falnak, és támaszkodtam meg két kezemmel a padlón, miközben a bal lábamat felhúzva hagytam a mellkasom előtt, míg a másikat kinyújtottam egyenesen. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, miközben halvány mosolyra húztam az ajkaim. Ezt követően pedig csak vártam.. vártam a halálra.
A szanatórium már kívülről nézve is ijesztőnek nézett ki, amikor azonban átléptem a kapuját... elszörnyedtem. Nem voltam félős lány és sosem tartottam az ijesztő épületektől se, de... Szent szar! ettől a helytől még engem is kirázott a hideg. Világéletemben gyűlöltem a kórházakat, intézeteket és szanatóriumokat, mindig is úgy gondoltam, hogy sötét titkot rejtegetnek a vakító fehérség alatt, ami emésztette belülről az egész épületet. Most, hogy ezt láttam, kezdtem azt hinni, hogy az elmegyógyintézet, amiben rengeteg időt töltöttem, egy luxus szálloda volt ehhez képest. Ennek a szanatóriumnak a falai mocskosak voltak, repedezettek, néhány helyen véresek, több helyen úgy látszott be is volt horpadva. A mennyezeten leszakadozott neoncsövek, kábelek lógtak lógtak, s hosszú repedések húzódtak végig az egész plafonon szinte egységes mintát alkotva. Szinte már vártam rá, hogy leszakad és maga alá temet, részben ezért is közlekedtem lábujjhegyen, mintha a legkisebb nesztől is megrázkódhatnának a falak és összeomolhatna az egész épület. Azt hiszem, túl sok filmet néztem... Az igazi szörnyűség azonban a pincében várt rám. Nariel ott volt, nekem pedig végeznem kellene vele. Minden porcikám ellenezte amit tenni készültem. Nehezek voltak a lábaim, nehezen léptem, mintha valamiféle mázsás súlyt kellett volna cipelnem. Gyakorlatilag, ezt is tettem. A bűntudat nehezedett rám teljes súlyával, én pedig fájdalmasan roskadoztam alatta. Nem akartam ezt tenni, nem akartam Nariel szemei elé kerülni, nem akartam elárulni. Ő mégis azt hiheti, hogy elárultam. Úgy nézett rám, miután beléptem a pincébe, mintha legalább a szeme láttára gyilkoltam volna le a családját. Ebből már tudtam, mielőtt az arcomba kiabálta volna. Csak figyeltem, ahogy kitombolja magát, hagytam, hogy feleméssze a dolgot. De amiket mondott... Sosem fájtak még így szavak, amint ahogy az övéi csattantak most rajtam. Az, hogy így láttam őt, most mélységesen megsebzett engem is. Közel álltam a síráshoz. Pisis korom óta nem sírtam, most mégis úgy éreztem, hogy bőgni tudnék, toporzékolnék, legszívesebben ledobnám magam a földre és össze-vissza vergődnék. A nevetése után már nem bírtam tovább. - Komolyan azt hiszed, hogy elárulnálak? - alig tudtam hangot kipréselni magamból. Össze kellett szednem magam. Vettem egy nagy levegőt és mindent beleadtam. Ami csak kikívánkozott belőlem, most szabadjára engedtem. Nekiugrottam. A falhoz szorítottam és ököllel az arcába vágtam. - Te. - újra megütöttem - Hülye. - és még egyszer - Barom! - indulatosan mind két kezemmel a mellkasára csaptam. Hagytam, hogy könnyek gyűljenek a szemembe, dühösen le is töröltem őket onnan. Hátrébb léptem. - Előbb halnék meg, minthogy önszántamból belemenjek a megölésedbe! - kiabáltam. - Idióta! - sziszegtem. Felháborított még a gondolat is, hogy tényleg elhitte, hogy képes lennék elárulni. Sosem tennék ilyet. Jó, lehet, hogy most úgy áll a helyzet... De tudom, hogy képtelen lennék végezni vele. Éppen ezért fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Sarokba voltam szorítva, nem láttam kiutat ebből a helyzetből. Vagy az egyikőjük él, vagy mindketten meghalnak. Nem tehettem semmit. Talán mégis csak tudnék tenni valamit... - Mi a franc folyik itt, Nariel? Ki akarja a halálodat ennyire? - kérdeztem tőle, ezúttal kevésbé indulatosan. Próbáltam visszafogni magam. Telihold volt, Nariel átváltozása bármikor elkezdődhetett, nem akartam idő előtt kiborítani a fenevadat. Ráadásul gyorsan kellettek a válaszok. Minél hamarabb megtudom, hogy ki vadászik rá és miért, annál hamarabb kaphatom el az illetőt és vethetek ennek véget. Elvégre... ha a megbízó halott... akkor nincs feladat. A szemébe néztem, az enyémben elkötelezettség és lojalitás játszott, az övében még mindig izzó dühöt láttam, ami lehet rám irányult, de lehet arra a fickóra, aki holtan akarta látni. Nagyon remélem, hogy inkább ez utóbbira. Nem akartam farkas vacsoraként végezni ma este. Ugyanis programom volt holnapra...
Words: nem tudom ♛ Note: remélem tetszik ♛ Music: Not gonna die
Nariel Cross
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
8
❦ Érkezés :
2016. Feb. 15.
❦ Kor :
37
❦ Tartózkodási hely :
» Follow your blood
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Pince Szomb. Feb. 20, 2016 4:53 pm
Daeva & Nariel
Az épület teljes mértékben romos, kihalt, elhagyatott, s nem épp közkedvelt. Pontosan ezért is választottam ezen estét az itt maradásom céljából, hisz nem turista látványosságról beszélünk, és nem is egy felkapott hírnevű szanatóriumról, amilyen egykoron volt. Kitört a környéken a rengeteg betegség, magával ragadta szépen sorban az embereket, avagy csak pusztán eltusolva megöltek egy-egy személyt az alkalmazottak. Mocskos titkok lappangnak e falak között, de már nem emlékszik rájuk szinte senki sem. Minden emlék beleolvadt e épület tégláiba, és igencsak mélyen elásták magukat, hogy soha senki se tudja meg, hogy mi is történt pontosan. Keringenek bőven mesék, legendák, és történetek a levegőben, de hát New Orleans mindig is erről volt híres. Boszorkányságról, mágiáról, és hatalomról.. Az itt megvalósult szabályokból, nos egy teljes könyvet lehetne alkotni úgymond. Simán el lehetne mesélni a Mikaelson család drámai, és tragikus mitológiáját, ahogy végig vezethetnénk Marcel történetszálát is, miszerint új királyként léphetett fel a trónra, de uralkodása hamar véget ért, mert Klaus visszatérését követően megingott a hatalma. Persze számomra ezen tények az ismereti tudásanyagon kívül, nos mit sem jelentenek, hisz nem véltem fontosnak, hogy beálljak 'talpnyalóként' valamelyik zászlóalj sorába. Persze, hogy is mondjam.. a drága fajtám ki van tiltva a városból, és talán ezen tény ellenére nem kellene itt ólálkodnom. Rettegnem kellene, mert vámpírok hemzsegnek minden négyzetcentiméteren, de őszintén szólva vadász vagyok. Nem érzek semmit sem, megvetem mindazt, amivé válnom kell minden egyes hónapban egyszer, miközben láncra verem magam, mint valami fogoly, mint valami vadállat, mint valami.. valami... erre nincsenek szavak. A Fleur-de-lis Szanatórium falai mocskosak, koszosak, véresek.. Az egykori fehérség tova tűnő képként emlékeztet minket az 1900-as évek elejére, amikor még minden rendezetten állt a helyén, míg mostan csupa rendetlenség akármerre is nézek. A pince több szempontból is megfelelő helynek minősül. Egyrészt ugye a falak vastagabbak, míg másrészről egy föld alatti barlanghoz hasonlít az egész, sőt némileg egy kínzókamra érzését juttatja az eszünkbe. A láncokat nem volt nehéz feltennem a falakra erősített tartók miatt, ezért is érkezhettem ilyen későn ide, és nem pedig korábban, hogy foglalkozzak a szerelési trükkökkel. A pince fala tömör hidegség, hófehérsége megkopott, és szürkévé változott, néhány omladozó törmelék hever a padlózaton, míg nem mellesleg néhány eszköz is van ott. Egy feldőlt asztal tőlem nem messze, a másik oldalamon meg a cuccom hever. Elhangzott szavaimat követően, csupán érzéstelen pillantással fürkészem az ajtót. Az újdonsült látogatóm nem túlozza el a dolgot, hisz csak egy mélyebb levegővétel után ront be a helyiségbe. Lélegzetem hirtelen elakad, ahogy néhány másodperccel később immáron előttem áll. Jobb kezem ökölbe szorul, és vad düh csillan fel a kék tekintettemben. A felismerés kegyetlenül kaparja a mellkasom, ahogy határozottan lépek hátrébb. A lánc erősen csapódik a földnek, és vonszolja ezt követően magát utánam. Egészen a falig tántorodok, miközben egyetlen gondolat erősödik fel bennem. Állom a tekintetét egy darabig, de képtelen vagyok azon személy szemébe nézni, aki elárult. Daeva pedig elárult. Elfogadta Daniel kérését, és mostan végre fogja hajtani az alkut; meg fog ölni. Nem félek a haláltól, sosem tettem, sosem volt rá szükségem, hogy rettegjek tőle. Valahogy már régen elfogadtam, hogy egyszer értem is eljön a sorskeze, azaz maga a Kaszás, ki elvisz ezáltal a végzetembe. -Nagyon sajnálod?-Kérdezem vissza a szavait megemelt hangszínnel, ahogy érzéstelen pillantással illetem. Nagyot nyelek, miközben a bal kezemmel megkapaszkodom a falban, míg körmeimmel némileg karcolom azt.-Nagyon sajnálod!?-Szinte üvöltök, ahogy a fal felé fordulva tombolok tovább. Nem tudok lenyugodni, az érzelmeim kétszer aktívabbak a telihold közelsége miatt, és úgy érzem menten felrobbanok, ha csak rápillantok. -Én..-Hangom elhal, a düh egyre fokozatosabban emészt fel belülről, ahogy mélyen lezárom a szemhéjaimat.-Én sosem árultalak volna el. Sosem akartalak volna megölni téged, akkor már inkább a halál.-Suttogom magam elé, a falnak, de tisztán, hogy ő is érzékelhesse, azaz hallhassa mindazt, amit neki szánok voltaképpen.-Elárultál.-Hangomból némi fájdalmas él érződik ki, ahogy immár a fallal nézek farkasszemet, majdan néhány másodperccel később, nos ökölbe szorított kézzel csapok bele. -De semmi gond..-Elmorzsolom az egyetlen könnycseppet, mely le akart folyni az arcomon, de nem engedtem meg neki. Nem vagyok gyenge, sosem voltam, hisz nem érzek semmit. Mélyen szívom magamba a levegőt végül, majdan a véres kezemet kezdem elvizsgálgatni, míg nem sokkal később a bőrkarkötőre fut a pillantásom. Hirtelen nevetni kezdek hangosan, és óvatosan Daeva felé fordulok. Tekintettem érzéstelenné válik, a hangulatom pedig szórakozottá. Jóízű nevetés tölti ki a teret, ahogy ironikusan széttárom a karjaimat.-Hát már nem is üdvözlöd tőrrel a mellkasom?
Alapos okom volt rá, hogy miért nem szerettem a kötődést kialakítani másokkal. Emiatt sokszor ridegnek és egy érzéketlen ribancnak tűnhettem mások szemében, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy ez csak az én javamra válhat az idő folyamán. Mindig is tisztában voltam vele, hogy a vadászoknak magányos élet dukál, ha nem így lenne az esetleges rosszat akaróink - amiből nekem is kijutott bőven, mióta ezt a "munkát" végeztem - könnyen fogást találhatnának rajtunk. Ezt pedig evidens, hogy nem engedhettük meg magunknak. Én főleg nem. Én a vadászok között is egyedinek számítottam. Nem azért öltem mert szent kötelességemnek éreztem megtisztítani a földet a természetfelettiektől. Nem... engem kevésbé ilyen nemes célok motiváltak. Én a pénzért csináltam és persze kedvtelésből, de inkább pénzért. Nem öltem, ha nem adtak rá alapos okot. Tőlem minden természetfeletti cucc biztonságban lehetett, nem akartam végezni velük, míg nem kívánta valaki a halálukat. S ha hiszitek, ha nem, nagyon jól meg lehetett ebből élni. Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy az emberi természet néha megkövetelte a kapcsolatok kialakítását. S bizony, ez néha a munka rovására ment. Én már csak tudom, különben nem lettem volna most itt. Elkövettem azt a hibát, hogy igaz barátot szereztem magamnak. Egy vadász legnagyobb és legostobább hibáját. Így nem csak, hogy ütőkártyát adtam az ellenségeim kezébe, hanem lehetőséget is, hogy a markukban tartsanak. Ezt a hibát egyszer elkövetni még elfogadható, de kétszer... gyakorlatilag gyilkosság, minden szempontból nézve. S mikor utolér a múlt és választás elé állít, egyik felebarátodat a másik elé kell helyezned... mégis mit tennél a helyemben? Ez egy életre szóló lecke, melyet, ha megteszel, örökre megbélyegzed saját magad. Nem tudom készen álltam-e egy ilyen lépésre. De nem volt választásom. Nariel... Mondd, mivel érdemelted ki ezt? - tűnődtem magamban. Nem tudom kinek ártott ekkorát, aki kimondottan engem akart a megölésére. Bárki is volt az, alaposan utána járt kettőnknek. Először azt hittem valami ostoba véletlen, hogy pont engem akartak felbérelni erre a feladatra. De amikor falhoz vágtak, kést szorítottak a torkomhoz és elmondták mit tesznek D-vel, ha nem teszek eleget az akaratuknak, szembe kellett néznem a tényekkel. Vagy így, vagy úgy, de Narielt le fogják vadászni - kicsit vicces, hogy pont egy vadászra vadásznak - és, ha nem én leszek, aki ezt megteszi, akkor D-t is megölik. Egyikőjüket sem akartam elveszíteni. De ha egyikőjüket legalább megmenthettem... Ez őrület. Komolyan arra készültem, hogy végezzek az egyetlen, legjobb barátommal. Aki szinte olyan volt nekem, mint egy fivér, aki a család egy sajátos formáját jelentette számomra. Igazságtalanság volt, hogy pont az ő vérét kellett ontanom. Úgy éreztem, ha ő meghal, egy részem vele hal. Ennek ellenére itt voltam, megkerestem őt és a nyomába eredtem. Kivártam a megfelelő alkalmat, amikor elég gyenge és tehetetlen lesz a végzete ellen. Megvártam a teliholdat. Nyílt titok volt, hogy Nariel vérfarkas. Nekem sosem mondta, hogy ez lenne, de nem is kellett. Kitaláltam magamtól, ő pedig tudta ezt. Ez a tény pedig csendesen függött köztünk a levegőben, mégsem beszéltünk róla soha. Nem volt rá szükség, én elfogadtam őt úgy, ahogy van, nem érdekelt, hogy éppenséggel nem teljesen ember. Szóval a telihold kapóra jött. Úgy terveztem az átváltozási folyamat közben csapok le rá. Gyors leszek és végzetes, hogy ideje se legyen felfogni mi történik vele. Azonban ezt megtenni nehezebbnek bizonyult, mint hittem. Már csak attól is görcsbe rándult a gyomrom és rossz íz keletkezett a számban, ha eszembe jutott Nariel. Még nem tettem semmit, de már most bűntudat - ilyet nagyon, nagyon ritkán éreztem, szinte soha - tombolt bennem és nem hagyott nyugodni. Talán ez lehetett az oka a lelepleződésemnek. Nem számoltam vele, hogy Nariel a pince ajtaja előtt ácsorogva is felfedez. A francba! Mindig elfelejtem a francos szuper érzékeit... Vettem egy mély lélegzetet és magabiztosságot erőltetve magamra, egyszerűen benyitottam. Ahogy Nariel kirajzolódott a szemeim előtt, a szívem egyszerre meleg békesség és kínzó fájdalom töltötte meg. Szembenéztem vele, s életeben most először nem sok hiányzott ahhoz, hogy könnyek gyűljenek a szemembe. - Nagyon sajnálom. - őszinte szavak buktak ki a számon, s haltak el köztünk lévő csendben. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Már az is csoda volt, hogy képes voltam a szemébe nézni. Bármi is történik itt ma este, az örökre megváltoztat valamit az életünkben.
Words: nem tudom ♛ Note: remélem tetszik ♛ Music: Not gonna die
Nariel Cross
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
8
❦ Érkezés :
2016. Feb. 15.
❦ Kor :
37
❦ Tartózkodási hely :
» Follow your blood
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Pince Kedd Feb. 16, 2016 10:42 pm
Daeva & Nariel
A tájat lassan kezdi el beborítani a sötétség leple, ahogy mindinkább egyértelművé válik a számomra a telihold ténye. Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor is szembesülnöm kellett mindazzal, hogy mi is vagyok valójából. Az első áldozat, az első átkom, az első érzés megtapasztalása.. Minden egyes fájdalmas pillanata az elmémbe égett, de, ami azután következett maga volt a rémálom. Nem elég, hogy tíz éves voltam csupán, és szörnyű szenvedések közepette váltam vérfarkassá, ezáltal megtapasztalva az órákon át tartó kínt, de ráadásként megkaptam a 'gyilkos' jelzőt is. Az átkom aktiválása apám befolyása miatt történt, egy fajtámbeli áruló vérfarkassal kellett végeznem, persze mindez nem rettentet meg, sőt csak feltüzelt, hisz esélyem nyílt vadásszá válni. Apám nyomdokaiba léphettem, és elsajátíthattam a tevékenységet, amellyel a szabadidejében törődött. Tíz éves voltam, mégis terepre vitt, mégis belerángatott, mégis maga után vonszolt.. Fogalmam sem volt arról, hogy én is egy fenevad vagyok, így pedig hatalmas nagy meglepetésként ért, amikor is telihold alkalmával vérfarkassá alakultam. Az a fájdalmas érzet, azaz űr a mellkasomban, ami tombolni akart.. Elöntött a harag ismeretlen érzete, és mindenféle emlékezés nélkül téptem szét ártatlan embereket. Pár napig lehettem csak nyugodt az elmémben, hisz nem tudtam mi történt. Ámde megszakadt hirtelen a jólét, és apám elrángatott egy boszorkányhoz. Azt akarta, hogy emlékezzem, így egy újabb fájdalmas sor után megkaptam minden egyes emlékképet, mely azon este történt. Ekkor váltam végérvényesen gyilkossá. Nem bírtam elviselni a tudatot, ezért éjszakákon át zokogtam, sírtam, könyörögtem az Úrhoz. Nem segített, nem hozott jobb életet, én pedig beleőrültem. A vadászat lett a lételemem - az életem -, és átkoztam a teliholdas estéimet. Most is megvetem azt, hogy e nyavalyás szörnnyé kell formálódnom, de nem tehettek ellene. Az átkot nem fordíthatom vissza, viszont leláncolhatom önmagamat, nos minden egyes ilyen éjszakán. Halk, mégis ütemes léptek hangja zavarja fel a kihalt terep csendjének nyugalmát. Lassacskán - talán csak egy óra, avagy esetleg kettő -, és díszeleghettek a hófehér bundámban. Nem csatlakoztam falkához egyszer sem, hisz sosem kívántam azt a sok szánalmas vakarcsot magam köré. Vadász vagyok, és minden lényt egyaránt gyilkolok. Magammal is végeznék szívesen, de nem vagyok öngyilkos fajta típusú, míg másrészt egyre többen vannak a természetfeletti lények. Határozottan tárom fel végül a kihalt szanatórium ajtaját, hogy ezt követően beljebb tessékeljem a személyemet. Nyugodtan indulok meg a terepen, és ösztönösen veszem az irányt a pince helyiség felé. Nagyot nyelek, miközben az immáron kezemben tartott erős láncok egy részét a földre dobom, és magam után kezdem el húzni. Érzem tisztán, hogy valaki leselkedik rám, hogy valaki figyel, és követ. Egyértelműen tudom, hogy egy vadásszal lesz dolgom, de jelen pillanatban ez a legkevesebb problémám -, azt hiszem. Bár nem kizárt az sem, hogy csak beképzelem. Beérve a pincébe, nos határozottan teszem fel a láncokat erősre fogva a falak menténél. Alig tíz perc, és elkészülve nézem meg a rögzítést, amely tökéletesen nem kitéphető. Mély levegőt veszek, ahogy az oldalra dobott táskámra pillantok. Váltás ruha, innivaló, és még az van benne, ami kell. Megemelve a jobb kezemet végül a csuklómra pillantok, amelyen a bőrkarkötő fedezhető fel. Daeva-tól kaptam, és nehezemre esik elhinni, hogy elárult volna. Mégis a remény meghal abban a pillanatban, amikor is ledobom magamról oldalra a zakóm. Követi végül ezt a mozdulatot a nyakkendőm, és a cipőimet is oldalra rúgom könnyedén. Lábaimra könnyedén csatolom fel végül a láncokat, ahogy nem sokára újra a karkötőn állapodik meg a tekintettem. Ám időm sincs levenni, mert most már egyértelművé válik azon tény, hogy kívülről az ajtó előtt áll valaki. -Csak nem látogatást jöttél tenni, hogy megcsodálhasd ezáltal a látványom?-Teszem fel a kérdést némi iróniával átitatva, ahogy élesen figyelem az ajtót.-Esetleg be is jössz, vagy csak perverzen kukucskálsz odakintről a kulcslyukon át?-Fogalmam sincs, hogy kivel akadt most jelenleg dolgom, de csak remélni merem azt, hogy meggondolja magát azonnal, és szépen elmegy, amíg nem jelentek rá jelentősebben is veszélyt. Nem szeretném szétszaggatni, ha csak nem ez minden kívánsága, avagy vágya.
A Caelestis Infernum egy, a The Vampire Diaries és a The Originals sorozatokon alapuló szerepjátékos oldal, ahol te magad irányíthatod a történéseket és pezsdítheted fel akár Mystic Falls, akár New Orleans életét. Oldalunk 2015. 08. 08-án egy rövid szüneteltetés után, megújult erővel és dizájn-nal nyitotta meg újra a kapuit azok előtt, akik belemernek csöppenni a természetfeletti lények lepte Mystic Fallsba vagy a hibrid király uralta New Orleansba. Ha van benned elég bátorság az ilyenkor egészséges félelem mellett, ne habozz, az éjszaka lényei csak rád várnak! Talán azért, hogy bekebelezzenek a sötétségbe, talán azért, hogy leszámolj velük, de az is megeshet, hogy sorsdöntő ajánlatot szeretnének tenni neked. Rengeteg lehetőség áll előtted, minden út csak arra, vár, hogy végig járd. Lehetsz a város jótevője, ugyanakkor lehetsz az, akinek már a neve hallatán kirázza a hideg az embereket. Te döntöd el, milyen hírnévnek örvendhetsz! A sorozatban történtek –némi változtatással ugyan, de – párhuzamban vannak oldalunk történéseivel. A veszélyes helyzetek és az izgalmak ugyanakkor nem változtak, ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis csapatunk szívesen vár téged! :) Oldalunkat négy kedves, segítőkész, mindenre elszánt Admin vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, normális esetben nem harapnak… A világunk nyitva áll előtted. Van elég bátorságod belépni?
2013.12.20
come to us, darling
we won't bite you
tweet-tweet
it's like screaming, but no one's hear
they are here
and they enjoy every second
Jelenleg 191 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 191 vendég :: 1 Bot