Annyi, de annyi variáció játszódik le a fejemben nap, mint nap. Kerekítve is ezer, meg ezer, és ez mind csak a családomról szól.
A családomról. Na ja... néha egészen elfelejtek párhuzamot vonni a szavak jelentése és alkalmazása között. Mert persze, hogy Hope a családom, hisz Ő a kislányom, a szemem fénye, az egyetlen, aki még tartja bennem a lelket. Mégis... másfelől nem tudom mit higgyek, vagy egyszerűen gondoljak. Talán jobb is lenne ha itt és most végleg lezárnám ezt a témát... mivel Klaus kitagadott és ezzel együtt utat szabott Rebekah-nak és Elijah-nak is. Annak a két embernek, akikre a leginkább bízom a kislányomat nyugodt szívvel, így tehát nyilvánvalóvá vált, hogy a család, amibe világra hoztam a kislányomat még mindig ép és elpusztíthatatlan... csak már én nem vagyok a tagja.
Könnybe lábad a szemem, mikor azt hallom, hogy hiányzom neki. De vajon Elijah ezt honnan veszi? Hope esetenként már megszólal? Vagy csak gagyog? Mutatnak rólam vajon képet, vagy beszélnek netalán rólam, hogy tudja ki vagyok? Hiányzom neki... tényleg? Annyi kérdésem van...
- Ő is nagyon hiányzik nekem. És Ti is. - jegyzem meg halkan és még inkább magamra húzom a pokrócot, de most már nem azért mert olyannyira fázok. Sokkal inkább zavar az, hogy ha ez a "dolog" nem lenne rajtam, akkor Elijah teljesen szabadon látna, ez pedig zavarba ejt... Tekintetemet is inkább a cipőjére vonzom. Bevallom őszintén... hiányoznak az ilyen apró, emberi kellékek.
Utolsó mondatát sem hagyom figyelem nélkül de egyszerűen nem tudok neki mást mondani, mint legutóbb. Akkor, mikor megkértem, hogy Hope legyen az első és a legfontosabb.
És ehhez az elhatározásomhoz még ma is szikla szilárdan tarom magam!

Talán, az igazat megvallva, ilyenkor a legjobb egyedül lenni. Elmélkedni és elhitetni magunkkal, hogy ilyenkor teljesen mások vagyunk, emberek, újra. Mégis én ezt a fajta örömöt egészen máshogyan élem meg, mint a falkám többi tagja. Hisz míg ők erejük és lelkesedésük teljében boldogan élik meg a hosszadalmas éjszakát, alig várt pillanatot, isznak, esznek, jól érzik magukat, addig én... olyasfajta nyugalomhoz és csendhez menekülök, amire eddig még sosem volt példa. Sőt... a terhességem előtt egy nagyon is életvidám, pörgős, igazán belevaló farkaslánynak véltem magamat. Most meg... Hope és az egész Mikaelson család elvette az eszemet. A szabadságom mellett is.
Továbbra is kitartóan lesem az éjszakát, a hold által megvilágított aranyos beütésű tárgyakat, esetleges apró élőlényeket. Talán tücskök lehetnek az állatok, amik itt mellettem felzendülnek egy kósza pillanatban. Már-már elmémet is egy percre pihenni hagyom, mikor a nevem -gondosan figyelt- pontos ejtésére leszek figyelmes. Sietősen kapom tekintetem a hangforrás felé, szemeimet összeszűkítem, mivel az alak még nem teljesen rajzolódott ki előttem. Ám mikor ez is megtörténik, hatalmas megkönnyebbülés közepette pattanok fel a sziklatömbről és futok egyenesen Elijah felé. Egyik kezemmel a pokrócot szorongatom testemen, míg másikkal szorosan átölelem. Egy kósza percre arcomat a vállába fúrom, hogy ne lássa könnytől csillogó szemeimet.
- Elijah - nyelek egy hatalmasat neve kiejtése közben, hogy feltörő rohamomat még inkább elcsitítsam. Lassan válok el a vállától, ölelő karjaitól, majd mikor kellemes látótávolságba helyezkedek el, a pokróc széleit egészen az orromig húzom fel. Hisz hazudni talán úgy könnyebb, ha nehezebben hallják meg...
- Persze, jól vagyok. Minden rendben. - fintorodok el, amint a szavak elhagyják ajkaimat.
- Hope. Hope hogy van? Hogy van a kislányom, Elijah? - jut eszembe a lányom, akit ezidáig sem feledtem.  Így hát nem csoda, hogy most is róla kezdek elsőként faggatásba.

Egy újabb telihold.
Kettőt kell forognom a tengelyem körül, hogy feleszméljek arra - az amúgy el nem hanyagolható - tényre, hogy ismét két lábon járok. És fázok. Borzalmasan fázok! Kezemmel szorgosan tapintok végig meztelen mellkasomon, amire libabőr szökött, az alábbi percek folyamán. Eddig még sosem éreztem azt, hogy a hideg így rázna, de úgy tűnik a nagy bundától való csúfosan gyors, már-már meglepetésszerű megválás, ezt a furcsa jelenséget váltja ki belőlem.
Tekintetemet a megrészegítő, aranyosan ezüst beütésű égitestre emelem. Hosszasan ámuldozok rajta, egészen addig, míg meg nem állapítom azt, hogy szükségét érzem a textilnek vékony testem körül. Így tehát bizonytalan léptekkel ugyan, de elindulok mellem alatt összefonott kezekkel a kijárt ösvényen, egy apró fényforrás felé. Pontosan nem is tudom, mit keresek, igazából csak remélem, hogy találok valamit, ami eltakarja a testem bizonyos pontjait... Pedig egyedül vagyok, nem kéne szégyenlősködnöm, de én mégis ezt teszem. Meztelen lábaim gyorsan juttatnak el a fényforráshoz, ami most csak egy apró lámpát takar. Mosoly csúszik az arcomra, mikor a régimódi, viasszal ellátott tárgy alatt egy rongyos pokrócot találok. Vékony testem köré tekerve az anyagot bújtatom el azt, amit szükségesnek érzek, az esteleges kutakodó szempárok elől. Bár tisztán kihangsúlyoztam, hogy a telihold első órájában senkit nem tűrök meg magam mellett a falkából. Ilyenkor ugyanis szeretek egyedül lenni és a szokottnál hangosabban gondolkodni. Emlékezni, és Hope kedves szellemével kitölteni a szívemben lévő hatalmas űrt, ami már az átok első napjaitól keservesen nyomaszt.  
Talán az a legrosszabb mindebbe, hogy olyan tehetetlennek érzem magamat. És ez amellett, hogy elkeserít… roppant –és enyhén érthetetlen- módon fel is dühít egyben. A kiszolgáltatottság súlyos érzete fájdalmasan nagy teherként ül a vállamon.
Rebekah az átok óta mindösszesen kétszer látogatott meg, és mind a két alkalommal gondosan kifejtette, hogy jelenpillanatban sem Klaus a kedvenc testvére. Hozott nekem ruhákat, bár teljesen feleslegesen, hisz mostanra az összes –valamilyen okból kifolyólag- elenyészett… Elijah-val egészen más a helyzet. Talán csak azért nem öl meg az ideg és a düh, mert tudom, hogy vigyáz a kicsire. Én kértem, hogy Hope élvezzen nála prioritást, még akkor is, ha tudtam, hogy ez azzal jár, hogy kevesebbet is látom. Bár tagadhatatlan, hogy néha igen is szükségét érzem annak, hogy nyugtató szavaival és sajátos észjárásával javítsa egészen cérnavastagságú idegállapotomat.

A holdat kémelem és legszívesebben farkasszemezésbe is kezdenék vele, de… utálok veszíteni. Egy apró, hideg sziklatömbre ülök le és tekintetemet továbbra sem veszem le az uralkodó égitestről. Nyelvem száraz alsóajkamra simul, próbálom egy kicsit megnedvesíteni azt, miközben kezeimmel még jobban összefogom a gyomorfogató szagelegyet tartalmazó pokrócot. Fülemet, hallásomat a csendes némaság kényezteti, ezzel leközölve nekem azt az unalmasan egyszerű tényt, hogy magam vagyok. Egyedül, ismételten.