Tudtam jól. Hát nem megmondtam?! Hiszen Aly nem szokott csak úgy kiugrasztani a bőrömből egyetlen egy üzenetével sem. Nem, igaz nem egyszer hozza rám a frászt, hergel fel egy perc alatt, de így megijeszteni nem szokott. Még az állam is majd leesik, mikor nyögvenyelős mondatát végighallgatom. Tőlem megszokva egészen türelmesen. - Jajj ne gyere már nekem a muffinokkal, mikor épp azt kezdet el ecsetelni, hogy elhagysz. - hányom a szavakat könyörtelenül, miközben hátradőlök az ülőhelyemen, hogy legalább egy kicsit úgy tűnjön, mintha nyugodt lennék. Pedig egyáltalán nem vagyok az. Szippantok két hatalmasat az üzletben megtelt forró tej aromából, majd egy fokkal nyugodtabban elkezdtem magamba keresni a hibát. A hibákat, hisz biztos nem csak egy van bennem, ha ilyen sok év után csak úgy meglépne mellőlem. Pedig azt hittem, hogy már a sajátos stílusommal is megbarátkozott, na meg a vér iránti csillapíthatatlan vágyammal, amit egészen morbid módokon szoktam kielégíteni. Valószínűleg besokallt, mert sokkal rosszabb, egy rohadásra való vámpír vagyok csak. Egy utolsó kiszáradt test, nuku érzelemmel. Legalábbis ő ezt hiszi... - Sajnálom. - nyögök halványan csak ennyit irányába, mivel jobbra nem futja. Tekintetem levezetem a már ölemben csücsülő kezeimre, és feketére lakozott körmeim gondos nézegetésébe kezdek. Nem vagyok zavarban a jelenlétében, csak nem akarom, hogy lássa a pára ittas szemeimet, amivel mondatával csalogatott elő. - Sajnálom, hogy képtelen vagyok megadni neked azt, amit akarsz, de ismersz. - felelem egyízűen és a keserű szavak csak úgy marják a torkomat. Utálok hazudni. Egy velejéig romlott vámpírboszorkány vagyok, de utálok hazudni. Neki legalábbis. Mert szeretném elmondani, hogy arra gondoltam, hogy hozzám költözhetne és hogy legszívesebben arra vágyok, hogy megcsókoljam és megkérjem, hogy sose hagyjon el engem. De képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok arra, hogy kimutassam az érzelmeimet, vagy egyáltalán arra, hogy marasztaljam.
Hazudnék ha azt állítanám nem fáj most ez a döntés, de néha szükséges fájdalmat okozni saját magunknak, hogy jobb életünk legyen. Én pedig nem tudok már úgy Raqs mellett élni, hogy tudom soha nem lesz köztünk semmi, mert neki nem jövök be úgy, ahogy én vonzódom hozzá. -Pedig mennyei kávét szolgálnak fel, amihez muffin is jár. – nem mintha mindez fontos lenne egy véren élő személynek, de a látszat érdekéért mindent ki kell próbálni én meg amúgy is kedvelem ezeket a furcsa dolgokat. A kávé valahogy mindig jól jön számomra, főleg egy olyan éjszaka után, amilyen a mai volt. A pihenés valahogy kimaradt a tennivalóim közül a tárgyak kitervelése miatt. Bókjára vagy ahhoz hasonló felszólalására kissé elpirultam, de kinézve az ablakon próbáltam leplezni ezt az apró zavarodottságot. Nem akarom azt mutatni, hogy még mindig érzek valamit iránta még akkor is, ha mindenkinek hazudok beleértve magamat. -Mivel is? – értetlenül néztem vissza rá. Nem értettem miért hoztam rá a szívbajt, hiszen megszokhatta már tőlem ezeket az apró üzeneteket. Bár a legtöbbször valami szörnyűt csinálok, mint akkor mikor egy egész falut lemészároltam. Nem tehetek róla, éhes voltam és valahogy a szomjam nem akart alábbhagyni. Utána természetesen iszonyúan gyötört a lelkiismeret. – Az üzenet… tényleg, sajnálom, én… Csak azt szerettem volna, ha hamar ideérsz. – vallom be őszintén majd halványan elmosolyodok. Talán nem kéne már tovább húzni a bejelentésemet, el kéne mondanom mit terveltem ki és mit viszek véghez, ha tetszik neki, ha nem. Ez már nem érdekel, csak a felejtés. Bár egy ilyen gyönyörűséget nehéz lesz elfelejteni. -Raqs… az igazság az, hogy azért hívtalak, mert bejelenteni valóm van. – alsó ajkamba harapok végig tartva a szemkontaktust. – Elköltözök. Szükségem van némi külön töltött időre, mert egyszerűen nem megy ez nekem. Fáj a közeledben lennem és talán a távolság jót tesz az érzelmeimnek, s akkor lehetünk csak barátok.
A gyomromba növekvő gombóc idegeskedésemre egyre csak nő, miközben lassan a tehetetlenség frusztráló tudata is kedvemet szegi még inkább. Ugyanis itt ülök Aly előtt, a torkom ki van száradva, kezemet tördelem és azon töprengek, hogy vajon értelme lenne-e annak, hogy kinyissam a számat. Ki tudna-e szökni bármi értelmes mondat, vagy csak a szokásos enyhén sértő stílusomban rónám fel neki, hogy rám hozta a frászt az e-mailjével. - Nem kérek semmit, köszönöm. - reagálom le az első kérdései egyikét, majd mikor a megjelenésemet illeti pár szóval, izzadt tenyereimet a nadrágomba törölgetem. Annyira kínos ez az egész. Hogy így kivagyok, már-már szenvedek, amiért neki és magamnak is hazudok. Ő meg valószínűleg azért szenved, mert próbálkozási mind sikertelennek bizonyulnak... - Ugyan, kérlek. Melletted fabatkába sem rúgok... - valószínűleg hangosan gondolkodva ejtem ki a szavakat és egy apró mosoly keretében ismét végigmérem. Wáó, tényleg gyönyörű! Pont úgy, mint mindennap, minden percében. Jézus Raquel, ez nagyon nyálas volt! Feleszmélve előbbi hatalmas hibámra, a mosoly lefagy az arcomról. Enyhe zavaromban -amit csak Ő tud kiváltani belőlem- elkapom a tekintetem csodás arcáról és a pincér felé szemtelem, aki meglehetősen furcsa ábrázattal mér fel. Elindul felénk, de én egy hirtelen fejrázással megállítom. Megmondtam, hogy ne zavarjon minket senki. - Tudod Alison, a szívbajt hoztad rám! - vallom be komolyan, nem kertelve, és tekintetem ismét rajta állapodik meg, most már sokkal nyugodtabb ábrázatot öltök magamra. Az igaz bevallva pedig... szívből utálom, ha a teljes nevén kell szólítanom, bár nem azért mert nem tetszik nekem a neve. Sőt.. szerintem ez a név a legszebb nevek egyike a világon, de nekem annyira közönséges az a szituáció, ha így szólítom. Sokkal jobban szeretem a beceneveit, amiket az évek folyamán én aggattam rá, ilyenkor sokkal bensőségesebbnek érzem a kapcsolatunkat... Olyannak, amilyen valójában is.
Az a legrosszabb az egész helyzetben, hogy nehezemre esik elhagyni ezt a gyönyörűséget, akire pont most várok. Ő volt eddig a családom, a barátnőm és ezt így egy mozdulattal kéne eldobnom magamtól. Félek azt kell mondanom, pedig nem mostanában éreztem ezt a torokszorongató érzést. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani mint amikor 10 év után egy pár elhatározza, hogy a kapcsolatukat feljebb viszik és ehhez úgy lakás kell. 10 év után egy újra váltani elég nagy kihívásnak tűnik valamint a szívünk is fáj a régi, olyan jól megszokott és ízlésünkre szabott lakás miatt. Viszont az új otthon sokkal több lehetőséget tartogat, új élményeket rejt magában és ezért vágyom én is az újdonságra. Már mindent megszoktam és elviseltem, s most jött el az a pillanat az életembe, hogy kezdenem kell valamit magammal. Valami nagyot és ebben fog segíteni a divattervezés iránti érdeklődésem. Legalább nem csak úgy elmegyek a nagyvilágba, hanem lesz valami célom. Mintha a felejtés nem lenne olyan motiváló. Talán a távolság jót tesz nekem és végre megtanulok csak a barátnője lenni, de ahhoz az kell, hogy elengedjen. Igazából csak azt nem tudom, hogy tényleg erre vágyom-e vagy csak a félelem miatt teszem ezt? Félek attól, hogy soha nem fog úgy szeretni, mint én Őt és ez zavar. Zavar, mert én odaadtam neki a lelkemet és a szívemet is, mindenben támogattam. Szerelmes vagyok belé, mi mást mondhatnék? Alsó ajkamat harapdálom miközben Raquel csodálatos megjelenésére várok mellyel mindenkit levesz a lábáról. Minden férfi odakapja rá a tekintetét és azt kívánják bárcsak az övé lehetne egy éjszakára, ekkor viszont megjelenik nálam a féltékenység zöld szemű szörnye és legszívesebben letépném mindegyiknek a fejét de nem teszem. Már így is szörnyű az, hogy még a vak is látja mennyire bele vagyok esve. Ő vajon miért nem veszi észre? Vagy már észrevette csak nem akar tudomást venni róla, mert nem így érez irántam? Megérteném. Mégis kinek kellenék én? Pont én? Halványan elmosolyodok mikor meglátom barnás fürtjeit és a hozzá tartozó tökéletes arcot melyről nem tudok leolvasni semmit, csak az idegesség vevődik észre rajta. - Szia! – köszönök neki, majd a kávéscsészémet felemelve kortyolok bele. – Szeretnél inni valamit? Enni vagy bármi mást? Szólhatok a pincérnek akkor. – kérdezem tőle leplezve az idegességemet. Hogy mondjam el neki mi jár a fejemben? Mit tervezek már napok óta? Szerintem erre nincs megfelelő pillanat, hanem csak úgy ki kell bökni vagy köszönés nélkül elmenni megsebzett szíveket hagyva magam után. - Hogy vagy? Igazán pompásan nézel ki ma reggel, pont mint mindig.
A fejem enyhe hasogatására kelek fel és arra, hogy a fülemre egy kis alvad, vékony csíkú vérfolyás száradt. Elmém kiélesítése céljából egy kellemesen nagyot szippantok a szobámba szökött levegőből, majd kutakodó kezeim végigjárják a takaró nedves huzatát. Szuper... az ő maradék vére még nem száradt meg. Nem baj, így legalább sokkal könnyebb lesz kimosnom a huzatból... Enyhén nyüszögve, rosszkedvűen tornázom fel magam ülésbe és kedvem javítása céljából rögtön a jobbomon fekvő halott férfire emelem a tekintetem. Teljesen meztelenül fekszik mellettem, alsótestét is csak egy vékony takaró fedi. Izmos mellkasát véres karmolások borítják, míg nyaka tele van harapásnyomokkal. Szeme nyitva, arcán a teljes borzalom és halál félem minden jele tökéletesen megmutatkozik. Általában kellemesebben és szolidabban gyilkolok, de tegnap igencsak felhúzta valami az agyamat. Pontosabban, inkább valaki... Aly. Ő, mindig Ő és az, hogy már egy ideje nem is igen láttam. Mintha kerülne. Pedig a minap említettem neki azt is, hogy akár ide is költözne. Természetesen nem az én nagy szobámba, hanem a vendégszobába, amit szépen kicsinosítottam neki, határtalanul nagy lelkesedéssel. Mindenféle vacakot megvettem bele, amit csak érdekli. Még egy varrógépet is vettem, hisz ki tudja... hátha a divathóbortja így még nagyobb figyelmet kap majd az életében. De semmi... még csak nem is válaszol, fel sem hív és nem is üzen. - Tudod... neked nincs is olyan szép szád. - intézem szavaimat hirtelen felindulásból az élettelen testhez és mutatóujjammal végigszántok cserepesre száradt ajkán. Még a nevét sem tudom, de az gyűrűsujján tisztán látszik az eljegyzési gyűrű helye. Na ez szép... szóval, vagy egy elvált, vagy egy családját letagadó idiótának könnyítettem meg úgy az életét, hogy végképp elvettem tőle... És miért? Nem tudom... mármint amiatt, hogy Alison... de miért akarom? Egyszerűen miért akarom, hogy itt éljen? Hogy mindennap lássam a kedves mosolyát, vagy formás fenekét, ahogy megcélozza a fürdőszobát fogmosás gyanánt? Miért akarnám magam kínozni a látványával 24 órán át folyamatosan? Tiszta hülye vagyok... - Na, ideje búcsúznunk nagyfiú... - térek a lényegre és még utoljára megcsókolom az izmos nyakat, bár így, hogy már egy csepp vér sincs benne, igazán nehezemre esik. Gyorsan mászok ki az ágyból, kapok magamra egy lenge pólót és egy fekete farmert, majd a pokrócba tekert férfit is a vállamra veszem. Még jó, hogy a közelben található egy kis, erdős rész, így a kicsapongásom adott áldozataitól könnyedén meg tudok szabadulni.
Most, hogy ezt is kipipálhatom a fejemben gondosan megírt listámról, ismét hazafelé veszem az irányt... Bakancsom gyors cuppogós hangot ereszt, miközben találkozik a nedves földdel. Szándékosan nem váltok át "vámpírüzemmódba" ugyanis élvezem ezt a lassú tempót, amit diktálok. Kezembe kapva az okostelefonomat lépdelek előre, mikor is megrezzen a kis tárgy a kezembe. Megtorpanva mérem fel az eszközt, nyitom meg először az sms-eket tartalmazó mappát, de ott nem látok semmi változást, ezután nézem csak meg, hogy valaki keresett-e, de semmi... végül az e-mail-es fiókom megnyitásán mesterkedek, mikor a szívem egy hatalmast dobban. Bő 300 év leforgása után pedig, ezidáig nem hittem volna, hogy ez lehetséges... Gyorsan futom át a két mondatot, könyvelem el, hogy ez sok jót nem tartalmazhat, majd zsebre dugva az apró eszközt, gyorsítom fel a lépteimet, míg el nem érek a kávézó ajtajáig. Ott óvatosan kukkantok be, és lelki háborgásom egy pillanatra megnyugszik, mikor megpillantom Aly-t az egyik asztalnál. Türelmesen megvárom míg sikerül magamra tessékelni egy apró mosolyt, majd úgy nyitok be. Intek a közeli pincérnek, hogy ne kövessen és véletlenül sem zavarjon meg minket a közeljövőbe, majd sietősen leülök Alisonnal szembe. Nem szólalok meg, ami első ízre szokatlan is lehet tőlem. Pusztán felmérem. Jó, megvan mind a két füle, karja és lábai is. Talán minden rendben... - Itt vagyok. - szögezem le idegesen, de biztos vagyok benne, hogy ezt már Ő is észre vette.
Néha eljön az ember életében egy olyan pillanat mikor már nem bírja tovább az adott szituációt, és mivel nem tud ezen változtatni csak egy dolgot tehet. Elmenekül. Messzire a problémáktól annak reményében, hogy végre elfelejti a fájdalmat okozó dolgokat és új életet kezdhet. Nos, mivel előttem még nagyon itt van az élet, s nem is igazán lesz vége akkor tennem kell valamit a boldogságom érdekében. És ezért úgy határoztam, hogy elmegyek innen úgyis unalmas már számomra ez a hely, és ki szeretnék próbálni új dolgokat, egyedül. Igen, bármennyire is fáj itt hagynom Raqs-et annyira könnyen tudtam magamat rávenni erre a dologra. Annyi hely van ebben a világban, amit még nem láttam és nem is éltem ott mondjuk 10-20 évet. Tehát új életet kezdek, egyedül, hogy megtudjam ismerni saját magamat egy másik szemszögből egy olyan világban ahol nincs mellettem ez a gyönyörű nő és nem érte akarok mindent megtenni. Nehéz, hiszen mindent neki köszönhetek, ahogyan az élet csodás oldalának megismerését is de úgy érzem a mi történetünk lassan véget ért. Jelentéktelen olyan dolgokért harcolni, amik eleve bukásra voltak ítélve és ez a szeretem a legjobb barátnőmet dolog is ide tartozik. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a vége de mégis reménykedtem, mint valami hülye óvodás aki várja a beígért nyalókát. Jobb ilyeneken nem törni a fejemet, még itt, a kedvenc kávézómban sem. Hátradőlve nézek ki az ablakon, előttem a laptopom és egy gőzölgő csésze kávé a kezemnél. Most már csak a bátorságot kell valahonnan megszereznem, hogy idehívjam Őt és elmondjam mire jutottam. Nagyot nyelek, majd a táskámból előveszem az aprócska fiolát és pár csepp vért adok a meleg kávémhoz. Valahogy élni is kell, nem? Nagy levegőt veszek, majd megnyitom az e-mail fiókomat és a már jól ismert e-mail címre el is küldöm a következő üzenetet: Várlak a kedvenc kávézómban. Fontos. Elküldve. Már csak rá várok, izgatottan, izzadó tenyerekkel és annál nagyobb gyomorideggel.
A Caelestis Infernum egy, a The Vampire Diaries és a The Originals sorozatokon alapuló szerepjátékos oldal, ahol te magad irányíthatod a történéseket és pezsdítheted fel akár Mystic Falls, akár New Orleans életét. Oldalunk 2015. 08. 08-án egy rövid szüneteltetés után, megújult erővel és dizájn-nal nyitotta meg újra a kapuit azok előtt, akik belemernek csöppenni a természetfeletti lények lepte Mystic Fallsba vagy a hibrid király uralta New Orleansba. Ha van benned elég bátorság az ilyenkor egészséges félelem mellett, ne habozz, az éjszaka lényei csak rád várnak! Talán azért, hogy bekebelezzenek a sötétségbe, talán azért, hogy leszámolj velük, de az is megeshet, hogy sorsdöntő ajánlatot szeretnének tenni neked. Rengeteg lehetőség áll előtted, minden út csak arra, vár, hogy végig járd. Lehetsz a város jótevője, ugyanakkor lehetsz az, akinek már a neve hallatán kirázza a hideg az embereket. Te döntöd el, milyen hírnévnek örvendhetsz! A sorozatban történtek –némi változtatással ugyan, de – párhuzamban vannak oldalunk történéseivel. A veszélyes helyzetek és az izgalmak ugyanakkor nem változtak, ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis csapatunk szívesen vár téged! :) Oldalunkat négy kedves, segítőkész, mindenre elszánt Admin vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, normális esetben nem harapnak… A világunk nyitva áll előtted. Van elég bátorságod belépni?
2013.12.20
come to us, darling
we won't bite you
tweet-tweet
it's like screaming, but no one's hear
they are here
and they enjoy every second
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég
Kezdőlap 
|| 
|| 
