• hallgasd történetem... 1972. - szenvedésem kezdete

Egy bárban dolgoztam, mint pultos. Úgy éreztem az életem minden értelemben kezd helyrezökkenni. Volt állásom, az apám velem volt, és terveim is voltak. Persze kinek nincsenek...
Egy átlagos este volt. Éppen a zenegéphez indultam, hogy a kedvenc számaimat lejátszhassam, hiszen ezen a helyen mindenkinek egyforma ízlése volt. Mindenki ismert mindenkit, egészen családias volt ez a hely.
- Ezt én is bírom. - hallottam magam mögül egy rekedtes férfi hangot. Hátrafordultam mosolyogva, bár nem meglepve, hiszen, mint említettem, sokaknak ugyanez volt az ízlése.
- Az remek. - fordultam vissza a géphez, majd benyomva a lejátszási gombot elindítottam a listát. Eztán igyekeztem vissza a pult mögé, hogy rendesen végezhessem a munkámat, hiszen a terveimhez pénz kell. A napsütéses Nashville városába vágyakoztam leginkább, erről a terveimről pedig sokan tudtak.
Az előzőleg látott férfi pedig utánam jött. Leült a bárszékre, majd kért egy italt, melyet viszonylag hamar szolgáltattam is.
- Nem keresel plusz pénzlehetőséget? - vonta fel kérdőn a szemöldökét, érdekes félmosollyal az arcán. Igazából jól jött volna a pénz, de attól függ minek az árán. - Kellene egy takarítónő a házamba, mivel én nem tudom megoldani. Természetesen munkádhoz mérten megfizetnélek. - fűzött, de nem is kellett sokáig. Legalább kapok egy kis pénzt egy annyira nem is megerőltető munkáért.
- Persze! - csillant fel a szemem. Az emberek sokszor odamennek beszélgetni a pulthoz, hiszen nem mindig akad beszélgetőpartnerük, ilyenkor pedig hozzánk fordulnak. Nekem pedig társalognom kellett, hiszen mérhetetlenül magányos fickónak tűnt. - Benne vagyok. - mosolyogtam lelkesen, majd egy papírt és egy tollat csúsztattam elé, hogy megkaphassam a lakcímét. Lefirkantotta, majd egy biccentéssel lelépett. Ez az a találkozás volt, amely megváltoztatta az életem.

Egy kékre festett kis ház volt az erdő mentén, mely egy útra nézett. Ott aligha ment el autó. Abszolút egy magányos hely volt. Viszont jó viszonyok között élt, egy porszem sem volt észrevehető. Volt egy kis bárpultja a házában, ahol a poharak katonasorban álltak, teljes mértékben rendezett volt. Mintha a belső szétcsúszottságát szerette volna leplezni.
- Dylia, mára elég lesz, gyere inkább, kártyázzunk kicsit! - ült le az asztalhoz, majd hívogatott, hogy játsszak vele.
- Áh, nekem mennem kell. - ráztam a fejem, hogy most nincs erre időm. Volt benne valami taszító, így az előérzeteimre kellett hallgatnom.
- Fizetek, ha játszol velem húsz percet, az nem sok, és megéri. - ajánlotta fel, hogy ezért is pénzt kapjak. Minden cent számított most nekem, ő pedig annyira vágyott egy barátra, hogy úgy döntöttem én meghallgatom.
Leültem a vele szemben lévő székre, majd megvártam amíg oszt. Konyítok valamennyit a kártyajátékokhoz, így jól elleszünk egy ideig.
- Mesélj magadról! - biccentett felém, hogy mondjak magamról valamit, bár annyira nincs mit mondani. Csak ráztam a fejem.
- Semmi említésre méltó nincs bennem. - néztem fel a lapokból, majd vissza rájuk. Sóhajtottam, hogy hátha kezd valamit, mondjuk ő beszámol magáról.
- Akkor én mesélek... - vont vállat, mintha csak kértem volna. - mit szeretnél tudni? Gyermekkor? Jelen? - lustán beszélt, mint akit kényszerítenének.
- Amiről csak szeretnél. - kedvesen rámosolyogtam, hátha megered a nyelve, és több kedve lesz.
- Rendben... - tette le a lapokat, ezzel jelezte, hogy a játéknak vége. - anyám korán meghalt, apám pedig erőszakos volt. Az alkohol agressziót is kiválthat, nem tudom tudtad-e. - vigyorodott el, mintha élvezte volna, hogy ezeket mesélte.
- Persze. - bólintottam kicsit furcsállva a helyzetet. - Tudtam. - próbáltam a lehető legtermészetesebben viselkedni, de nehezen ment.
- Helyes, ügyes lány vagy. - kuncogott, majd az asztalon doboltatta ujjait. - Egyszer pedig kórházba juttattam egy férfit. Tudod milyen érzés az? - bámult maga elé fanatikusan, mintha átvette volna a barátkozni vágyó férfi helyét maga a sátán.
- Elhiszem. - mosolyodtam el kínomban már, hogy tetézzem a hirtelen érzett félelmem. - Most pedig ne haragudj, de mennem kell, letelt a húsz perc... - támaszkodtam az asztalon, ezzel segítve a feltápászkodásom.
- Mi? Hiszen nem telt le, Dylia. - hitetlenkedett, és próbált marasztalni minden erejével. Az órára pillantottam, s valójában a húsz perc már letelt, kétszer is.
- Tényleg dolgom van. - mentegetőztem, hogy miért kell ilyen hamar elmennem. - Dolgoznom kell, kezdődik a műszakom. - néztem mélyen a szemeibe, hogy hátha elhiszi.
- Még nem telt le, Dylia, ülj le! - üvöltött teli torkából. Annyira megrémültem, hogy egyből engedelmeskedtem neki. Miután megtettem amit kért, sokkal kedvesebb volt, nem volt olyan ellenséges a fellépése, de szemeimmel minden mozdulatát követtem. Felvette a kártyáit, majd én is ezt tettem. Egy beteg játékot játszok egy beteg elmével.

Bevezetett egy szobába, majd megragadta a tarkóm és az ágyra nyomott. Felhúzva a felsőmet a hátamról egy éles és vastag dolgot nyomott a derekamba, ami sikítást eredményezett nálam.
- Ne üvölts! - rivallott rám, majd a fejemet erősebben az ágyhoz nyomta. Miután befejezte, kihúzta belőlem, majd elengedett. Amint felegyenesedtem a fájó ponthoz kaptam, majd ujjbegyeimet beszínezte a vörös folyadék, ami a vérem volt.
- Mi ez? - kerekedett el a szemem, amikor leesett, hogy valami dolgot belerakott a hátamba.
- Egy átkozott kis golyócska. Azt hitted kettőnk közül csak neked van mágikus erőd? - fonta össze karjait a mellkasa előtt, majd szánakozóan felnevetett. - Nem szeretném, ha használnád az erőd. Amíg ez benned van, blokkol... és csak én tudom kiszedni onnan, senki más. - vont vállat, majd úgy tett, mint aki sajnálná a dolgot, de közben jót szórakozott rajtam.
- Elmegyek! - dagadt ki az ér a homlokomon, mikor ezt a mondatomat kimondtam. Ideges voltam, mert nem hittem el, hogy ezt tehette velem. Hogy mekkora marha vagyok!
- Menj csak. - integetett, mire én kisétáltam az ajtón, majd hazamentem.
Itthon pedig minden békésebb volt. Minden rendben volt, de fájt a derekam pokolian. Megpróbáltam begyógyítani, de nem tudtam... ez az izé tényleg blokkolja az erőm most. Mihez kezdjek?

Csörgött a telefon. Sosem hívott engem senki, kivéve azt a vadállatot... Hayden képtelen volt letenni rólam. Fel sem vettem, hiszen nem akartam vele kommunikálni. De a telefon csak csörgött, s csörgött, s csörgött, sosem állt meg. Ha megszakadt a vonal, akkor újrakezdte. Egy idő után kihúztam, majd megkönnyebbülten csúsztam le a fotelomban, majd álomba szenderülhettem végre.
Egy óra múlva pedig éles csöngésre lettem figyelmes. A csengőmre feküdt szinte valaki, erre pedig felriadtam. Az ajtóhoz siettem, de rémülve vettem észre, hogy Hayden volt az. Ajtót kellett nyitnom... így megtettem. Kinyitottam neki az ajtót.
- Miért nem vetted fel? - rontott be egyből, nem törődve a jó modorral és egyebekkel. Felém fordult, az arca szinte eltorzult a méregtől.
- Nem hallottam, aludtam. - csuktam be magam mögött az ajtót, le sem véve a szemem róla. Aggódtam, hogy bántani fog, de nem tűnt agresszívnak most. Inkább szimplán dühösnek.
- Rendben. Akkor keresünk egy másik alternatívát. - reagált könnyedén, majd előkapva az egyik táskámat ledobta az asztalra.
- Milyen másik alternatívát? - értetlenkedve néztem rá, majd a táskára. Fogalmam sem volt megint mit forgat a beteg elméjében, de már hónapok óta zaklat. De nem szólhattam a rendőrségnek, hiszen se bizonyítékom, se semmim, meg nem is bántott, így nem lett volna joguk letartóztatni.
- Összepakolsz, és hozzám költözöl, különben... - emelte fel a mutatóujját fenyegetően, s ehhez igazította a hangnemét is.
- Különben mi? - simultam az ajtóhoz, halkan kérdezve, hogy mit tervez velem.
- Mutatok valamit. - vigyorodott el betegen, majd előhúzott a zsebéből pár fényképet. - Felismered ezt a házat? - mutatta felém a képeket. Hirtelen könnybe lábadt a szemem, s persze, hogy tudtam melyik ez. Ez apám háza volt. Tudott róla mindent. A lakcímét, a nevét, a korát, mindent. - Ha nem költözöl hozzám, akkor drága apuci fogja meginni a levét. Hiszen ki állítana meg abban, hogy odamenjek, az ő hátába is egy átkozott dolgot nyomjak, megkínozzam majd megöljem? - mosolygott ártatlanságot szimulálva, és ettől a mosolytól teljesen felfordult a gyomrom. A szavai hallatán pedig hánynom kellett. Bármit megteszek neki... inkább halok meg, minthogy apámat bántsa. - Pakolj! - utasított, én pedig kapkodva siettem a táskámért, majd fel a szobámba minden fontos cuccért. Ó, hogy mekkora bajba keveredtem... valaki, segítség!

Bepakoltam minden ruhámat, s fontos dolgaimat. Elém rakta a vezetékes telefonját, majd apám számát tárcsázta rajta, hogy beszéljek vele. Előre megszabta miket kell mondanom. Nem kiálthatok segítségért, mert az én egyetlen szülőm életébe kerülne.
- Apa! Azért hívlak, mert el szeretném mondani, hogy találkoztam egy csodálatos emberrel, akibe beleszerettem, és most hozzáköltöztem. Nem megyek már haza, és ne aggódj értem, jó helyen vagyok. - potyogtak a könnyeim, és rendesen émelyegtem, miközben beszéltem. A hangomon pedig csak boldogság és nyugodtság hallatszott. Hayden azt mondta játsszak jól... nekem pedig azt kellett tennem, amire ő kért. Nem volt apelláta. - Igen, tényleg fantasztikus, te is szeretnéd, ha ismernéd. Most pedig le kell tennem. Szeretlek! - köszöntem el, majd helyeztem a kagylót a helyére, ezzel megszakítva a vonalat.
- Ügyes lány vagy. - paskolta meg a fejem, mint egy kutyának, majd elment a dolgára. Én pedig csak ültem, s ültem. Nem volt más dolgom. Rabszolga lettem, ezt el kell fogadnom.

Két hónapja, hogy ezen a helyen élek. Én mosok rá, én vasalok, mindent én csinálok. Mindent tökéletesen kell, úgy, ahogy ő elképzelte, vagy megfizetek érte bőségesen. Időközben rájöttem, hogy Hayden drogdíler, ebből keresi a kenyerét. A drog hatására pedig sokkal agresszívabb lett, mint általánosságba, és minél többet szívott, annál rosszabb lett. Mégpedig ő egész nap képes volt ezeknek a hatása alatt állni, és nem volt megállj.
- Már megint rosszul hajtottad össze az ingemet. - bosszankodott a szekrényébe nézve. Amint meghallottam a rosszul hajtogatást, összerezzent minden porcikám. - Dylia, tudod mit kap az, aki rosszul hajtogatja össze az ingemet. - nézett rám, nekem pedig feje tetején állt már az agyam, hogy mégis mit tehetnék.
- Engedd meg, hogy kijavítsam. - szaladtam a szekrényhez, majd elkezdtem igazgatni az elrontott inget, hátha megkegyelmez nekem. - Bocsánat! - nem mertem rá se nézni, nehogy az legyen a baja.
- Ezen nem segít a bocsánat! Hasznavehetetlen vagy! - torka szakadtából üvöltött velem megint, ahogy már mindennap megszoktam ezt. De ami a következő pillanatban történt, azt még nem tapasztaltam. Megragadta a hajam, majd annál fogva húzott a szoba közepére. Nyitott tenyérrel pedig teljes erejével az arcomra ütött, minek hatására a földre csapódtam. Innentől pedig már nem volt stop. Ott ütött, ahol csak ért. A tarkómon, a hátamat, a bordáimat, mindent.
Órákon át csak az ütéseket kaptam, mik már nem is külön fájtak, hanem egy hatalmas kínná képződtek bennem, s kezdtem elveszteni emiatt az eszméletem. Egyszer csak minden ütés abbamaradt. Kinyitottam a szemeim, s Hayden-t láttam iszogatni az asztalnál, majd mikor felhajtotta az utolsó kortyot is, újra felém indult, majd folytatta azt, amit elkezdett. Újabb ütést kaptam, majd még harmincat, majd a szám egyre nőtt. Pokolian fájt... az egész testem olyan nehéznek tűnt. De pár perc múlva letette a kezét, majd az ágyához sétált, lefeküdt, betakarózott és elaludt. Engem pedig annyira megvert, hogy felkelni sem tudtam a földről. A számban fémes ízt éreztem, amely azt jelezte, hogy vérzek. Nem tudom honnan ered, de vérzek. Csoda, hogy túléltem.

Ennél pedig csak sokkal rosszabb lett minden. Sosem volt kegyelem. A nyitott tenyér átalakult ökölbe. Végül ezeket vegyítette egy fájdalmas fegyverré ellenem. Eltökélte, hogy mind testileg, mind lelkileg meg fog alázni, ameddig a halálomat nem fogom kérni. De nem akarok meghalni. Az életemet akarom, én csak normális életet akarok.
- Felkészültél? - tette fel a napi kérdést. Mire készültem fel? A verésre. Hiszen ez már napi szokás volt. Már kezdtem rutinnak felfogni, hiszen ezt a dolgának tekintette.
- Fel. - bólintottam komor arccal, mint aki semmit sem érez már. Ez valami módon így is volt. Semmi mást nem éreztem, csak keserűséget, de azt végtelen mennyiségben. Fájt, hogy az élet ennyire kibabrált velem, de főleg az, hogy megadtam magam egy ilyen embernek.
- Helyes, ügyes kislány. - vigyorodott el elégedetten. El sem merem képzelni mi lesz a következő tette. Mindig előrukkol valami új kínzással. Nos, most mi lesz? Szinte kíváncsian várom.
Az öklével találkozott az arcom, mely kibillentett az egyensúlyomból. Az asztalnak támaszkodtam, s felszisszentem a hirtelen ért fájdalomtól, de nem sikítottam és nem ellenkeztem. Ez pedig nem tetszhetett neki.
- Mit csinálsz? - háborodott fel, mintha meg lenne szabva a szerepem, hogy mit kell tennem amikor megüt. Nem válaszoltam. - Már nem is válaszolsz?! - emelte fel újra a hangját, ahogy szokta. Már meg sem lepődöm. Markába fogta a nyakam, majd olyan erősen kezdte szorítani, hogy elfehéredtek az ujjai. Nem jutottam levegőhöz, majd addig fojtogatott, ameddig eszméletlenül nem talált. Akkor elengedett, s hagyta, hogy a testem leessen a hideg kőre. Ugyanott ébredtem, ahol hagyott. Nem mutatott semmi kegyelmességet, hogy ágyba vitt volna, vagy ilyenek. Ő nem érzett semmi pozitívat.

Hayden abban a hitben élt, hogy én és ő párkapcsolatban élünk. Ő volt az afféle domináns fél, míg nekem tűrnöm kellett, hogy túléljek. Minden egyes ütésnél az a tudat nyugtatott, hogy a családom biztonságban van. Más nem is számított nekem.
Hayden beteges elme volt. Pszichopata, aki nem volt képes érzésekre, így azért vert, hogy talán ez kivált belőle valami érzelmet. Azért alakította keményebbre a bántalmazást, hogy túllépje a saját ingerküszöbét. Kiderült, hogy több, mint ezer éves, boszorkányképességekkel megáldva. Ha meg akarna ölni, akkor megtette volna.
Nem mehettem be egyedül a fürdőszobába, így efféle módon is megalázva éreztem magam. Azt hittem ennél rosszabb már nem is lehet, de mindig előrukkolt valamivel, amivel rontott az így is siralmas helyzetemen.
Beültünk az autójába, majd elmentünk egy boltba. Nem akármilyen boltba. Fehérneműt akart nekem vásárolni, perverz és beteges célok érdekében. Kényszerített arra, hogy felvegyem azt, amelyiket ő választott. Korántsem érdekelte, hogy az arcom be volt dagadva az ütésektől, a lábam véraláfutásos és sebes volt, akárcsak a testem, nyakam... egy roncsnak néztem ki. Őszintén megvallva, úgy is éreztem magam.
Hazaérve pedig ki kellett elégítenem... szexuális értelemben. Különben apa fogja megbánni. Így hagytam magam, nem ellenkeztem. Undort éreztem, miközben bennem volt. Könnyek szöktek a szemembe, de nem folytak végig, a szemperemen maradtak, mintha csak egy makacs erő ott tartaná őket.
Amikor végzett, elégedetten felhúzta a nadrágját, majd elém lépett.
- Elmehetsz. Harminc másodpercet kapsz. - közölte hidegvérűen, én pedig hirtelen nem is hittem a füleimnek. Amikor észbe kaptam, elkezdtem futni az ajtó felé, hogy nehogy leteljen a fél percem... de amikor a kilincsért nyúltam, Hayden megragadta a karom, s erősen visszarántott.
- Azt mondtad elmehetek! - néztem a démoni szemeibe, hátha megsajnál. Sejthettem volna, hogy nem lehet igaz egy szava sem.
- Teszteltelek. - csóválta a fejét csalódottan, de mérgesen egyaránt. - Te pedig megbuktál! - vigyorodott el aljasan, és sejtelmem sem volt akkor még, hogy mit tervezett el arra az esetre, hogyha nem megyek át a tesztjén. Azt hittem megint szimplán megver, azt már álltam.
Karomat erősen szorítva húzott a gardróbhoz, majd kinyitva azt egy vas baseballütőt pillantottam meg. Azt hittem fokozni sem lehet a félelmemet, amit éreztem eleinte... de most ezerszer annyira rettegtem, mint előtte.
- Ne! - sikítottam, amikor elvette a helyéről, majd átkarolva nyakam a testéhez szorított, úgy vonszolva be a hálószobába. Ott pedig ledobott az ágyra, mint egy jelentéktelen rongybabát.
- Ez jó lesz. - simított végig az ütőn, majd meglendítve azt hatalmas erővel rám ütött. Újra, majd még újra. Éreztem, és hallottam is, ahogy a csontjaim megrepednek a vasdarab érkezése közben, én pedig sikítozva próbáltam nyomást gyakorolni rá, vagy esetleg felhívni magamra valami ember figyelmét. De senki nem hallhatta. Erre senki nem lakott, csak mi.
- Ezt neked, szajha! - az ütővel egy nagyot az arcomra ütött, aminek súlya miatt elvesztettem az eszméletem. Nem haltam meg... elintézte, hogy ne halhassak bele. Ő kínozni akart, nem megölni.

Kétségbeesésem közepette fogalmam sem volt mihez kezdjek. Évek óta ebben az állapotban vagyok. Nincs olyan, hogy ne rondítanák bőröm hegek, véraláfutások és ocsmány foltok. Nem tudom mennyi ideje élhetek így... talán már lassan húsz éve. Már nem fáj semmi. Kitartok amellett, hogy egy nap sikerül megszabadulnom ettől az embertől. Gőzöm sincs hogyan, de magamnak kell megoldanom, mert mástól nem kérhetek segítséget.
Ma pedig elmegyünk Hayden testvéréhez, Christian-höz és feleségéhez. Amint beléptünk az ajtón, Hayden már leszögezte Amandának, hogy hogyha egyetlen egy szót is szól, vagy hívja a rendőröket, akkor megöli őt is, és ha három éves kislányukat is. Amandát is bántalmazta már Hayden, így minden szavát elhitte. Ahogy én is elhittem minden egyes fenyegetését.
Christian és Hayden egy-egy fotelbe ültek, majd velük szembe mi Amandával leültünk a kanapéra. Chris mintha nem is látta volna a sebeimet, nem említett semmit, sőt! Mintha élvezte volna a látványom. Viszont Amandán láttam, hogy őszintén aggódik értem, de tisztában voltam vele miért nem hív segítséget.
- Nézd meg a lábait is! - Hayden biccentett felém, majd rám nézett olyan tekintettel, hogy szavak nélkül is megértettem mit kell tennem. Lehajoltam, majd nadrágomat feltűrve megmutattam a rettentő állapotban lévő lábaimat. Csont és bőr voltam, foltokkal. Szinte már azt sem tudtam melyik a valódi bőrszínem. Chris pedig elismerően bólogatott, poénkodott rajtam. - Baseball ütővel csináltam. - dicsekedte el Hayden, hogy tényleg ő bánt el velem így. Elakadt a lélegzetem is pár másodperce. Amandának potyogtak a könnyei, nem tudta visszafogni magát. Látszott rajta, hogy őszintén sajnál.
Chris meg Hayden kimentek hozni italt még, mert kifogytak. Amanda egyből megragadta az arcom, s mélyen a szemeimbe nézett.
- Fuss! - utasított, hogy most meneküljek amíg még tudok. Szemei még mindig könnyben álltak, ahogy az enyéim is.
- Nem tehetem. - ráztam a fejem tehetetlenül, hiszen nem az én életem kockáztatom. Ha innen menekülnék, apámét, Amandáét, de egyben a kislány életét is veszélyeztetném. Nem vállalnám a felelősséget ezért.
Hayden és a testvére visszatértek, de Hayden idegesen az új mobiltelefonját nézegette. Nem tűnt nyugodtnak, pontosan az ellentéte.
- Mik ezek a számok? - nézett rám meglepetten, én pedig nem tudtam miről beszél. - Te kit hívtál Nashville-ből? - guvadtak ki a szemei, mikor eszébe jutott, hogy én oda akartam költözni időtlen idők óta. - El akarsz hagyni? - vágta a telefont a földhöz, ami széttört, majd hajamat fogva kezdett ütlegelni. Nem tárcsáztam senkit sem a telefonjáról, nem nyúlhattam a dolgaihoz, kivéve ha takarítottam. Innen pedig minden homályos, minden amire emlékszek csak összemosódott zajok. Hangos férfinevetés, Amanda sikításai. Egyre gyengébb voltam.

Hayden születésnapja volt. Úgy gondolta mi ketten megérdemlünk egy ünneplést, így vett két repülőjegyet Los Angelesbe. Olyan érzés volt nekem, mintha megtaláltam volna a kiskaput. Akármennyi sminkkel is fedem el magam, még mindig látszik rajtam, hogy évek óta rendszeresen fizikailag bántalmaznak. A reptéren biztos észreveszi valaki, majd hívja a biztonságiakat.
Elkészültünk, és épp becsekkoltak minket. Én hátrébb voltam a sorban, majd a nő megvizsgált engem is a detektorral, de egy szót sem szólt. Aggódva néztem rá, de... az égvilágon senki sem sietett a segítségemre. Mindenki átnézett rajtam, mintha normális lennék, de nem, nekem szükségem lenne valakire.
Los Angelesbe érve pedig állandóan csak kaszinókba jártunk. Játszanom kellett vele, meg a többi alkoholista drogfüggővel. Amikor pedig késő este hazaértünk, fáradtan bedőlt az ágyba, majd elterült rajta. Úgy tűnik nekem nem volt dolgom a komfort környékén, hiszen nekem ilyenek tiltottak voltak.
- Dylia! - szólított a nevemen, fogalmam sincs mióta. Rég hívott így, általában szajha, vagy csitri voltam. Furán csengett a nevem a rekedtes hangjával, de máris ott teremtem az ágy mellett. - Masszírozd a lábam, ameddig el nem alszok! - mutatott a lába felé, én pedig meghökkenve, de letérdeltem a földre, nekikezdve a munkámnak. Elvesztettem minden méltóságom, már nincs olyan, amit ne tennék meg. De megint nem úgy csináltam, ahogy ő elképzelte, így felült, és egy pofont adott.
- Dolgozz rendesen, szajha! Vegyem a hasznod! - dőlt vissza mérgelődve. Visszatápászkodtam a helyemre, majd másféle módon közelítettem meg. Figyeltem, hogy mikor alszik el, de olyan módon ki volt élezve a füle a hangokra, mint egy kopónak.
Olyan félóra múltán álomra hajtotta a fejét, én pedig törtem a fejem, hogy mihez kezdjek. Ha nem most, akkor sosem. Felálltam a földről, majd osonni kezdtem az ajtó felé. Majdhogynem megdermedtem, mikor megmozdulni láttam, mert ha most elkap, nincsen megállás a halálomig. Lábujjhegyen közelítettem meg az ajtót, majd a kilincset lenyomva mintha fellélegzést találtam volna. A friss levegő megcsapta az arcom, de nem tétovázhattam, egyből elkezdtem rohanni a lift felé. Több, mint négy évtizede élek rabságban egy olyan ember mellett, akit nem is ismerek igazából. A lift gombját állandóan nyomkodva néztem a szobaajtót, majd mikor kinyílt az ajtó, beestem a liftbe, nyomkodva a földszint gombját. Féltem, hogy meg fog jelenni, így a sarokba nyomtam magam, hogy eltűnjek. A szívem a nyakamban dobogott, a gyomrom pedig ki akarta adni magából a feszültséget.
Az ajtó viszont becsukódott. Az életem azon múlik, hogy mennyire hamar találom meg a biztonságiakat. Minden most dől el.
A recepción találtam magam, majd irgalmatlan gyorsasággal vettem célba a forgóajtót, amin kisüvítettem, feldöntve rengeteg arra álló embert. Az ismerős uniformban álló biztonságiakat véltem megpillantani, majd meg sem álltam egészen addig ameddig oda nem értem.
Megszólalni sem bírtam, akkora kő esett le a szívemről. Csak sírva lerogytam eléjük a földre, ők pedig azt mondták, hogy vagy elmondom ki bántott, és most rögtön letartóztatják, vagy nem mondok semmit, és nem történik változás. Rögtön elkezdtem hadarni minden adatot. A szobaszámot, a nevet, kinézetleírást, mindent. A biztonságiak pedig értesítették a rendőrséget, hozzám pedig mentőst hívtak. Nem fájt semmim, még sokkos állapotban voltam a hirtelen rám szakadó szabadságtól.

A kórházban tartottak napokig. Az orvosok is meglepődtek miken mentem keresztül. Mindegyik bordám el volt törve, egy sem maradt épségben. A gerincem pedig megsérült, ahogy a lábaim is. Annyi volt a szerencsém, hogy helyrehozható volt.
Amikor viszont hazaengedtek, érdekes dolgot láttam a kórház előtt. Egy szédülő férfit, aki éppenséggel... gyilkolni készült. Eszembe jutott a reptér, amikor senki sem futott a segítségemre. Én viszont elég bátor vagyok ahhoz, hogy felvállaljam a megmentéssel járuló felelősséget.
- Hé! - állítottam le az érdekesen kinéző férfit, aki valójában eléggé jóképű volt, és vonzó. - Jól van? - aggódtam érte, mert nem úgy tűnt, mint aki tudja mit csinál éppen. Lehet csak magánkívüli állapotban van. Ilyenkor pedig segíteni kell. Nincs mentség.
Elhívtam magamhoz, majd bemutatkozott rendesen. Victor volt a neve, egy vámpír. Majdnem ezer éves, és nemrég tért vissza a halálból. Én segítek neki beleszoknia az új életbe, mikor még nekem is viszonylag nehéz beleszoknom. Tudom milyen, amikor teljesen magunkra vagyunk utalva. Nincs rosszabb annál, mint amikor valaki magányos.

Nemrég pedig értesítettek afelől, hogy Hayden életfogytiglant kapott. Nem én voltam az első nő, akit így tartott. Akik még életben voltak, azok mindig tanúvallomást tettek. Viszont joga van fellebbezni.
Áldozat voltam, ma pedig túlélőként tekintek magamra. Ebből pedig új erőt meríthetek az újrakezdésre. Egy fejezet befejeződött, egy új pedig elkezdődött. Most viszont én döntöm milyen irányba torkollik.