• hallgasd történetem...
Zilált, hangos légzésem az egyetlen, amely olykor-olykor megtörte az éjszakai csendet. Az időjárás különösen csendes volt, mégis láttam a közelgő vihart. Az ég teljesen feketének tűnt felettem a sötét felhőktől, melyek eltakarták a csillagokat és a Holdat is. Egy kisebb barlang szájában álltam meg pihenni egy kimerítő futás után, melyet csak egy óra után szakítottam meg először. A kimerültség végső fázisában voltam már, így kénytelen voltam szünetet tartani, és reménykedni, hogy már senki sincs a nyomomban. A tegnapi eső miatt szinte teljesen beborított már a sár, arról nem is beszélve, hogy cipő sem volt rajtam. A rövidnadrágom és a két számmal nagyobb trikóm sem volt túl előnyös a körülményeket tekintve, de nem ez volt a legnagyobb problémám. Ahogy csak tudtam, simultam hozzá a sziklához, miközben próbáltam normalizálni a legezésem, de a mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt folyamatosan. Ahogy eltűrtem a hajamat fülem mögé, a csuklóimon lévő bilincs hosszú lánca megcsörrent, ami miatt egy pillanatra elállt a lélegzetem, hiszen azonnal átfutott az agyamon, hogy mi van, ha végig követtek, és ezzel buktattam le magam a rejtekhelyemmel együtt? Nem maradhattam sokáig.
A falnak támaszkodva álltam fel lassan, amihez szinte minden erőmet össze kellett szednem. Az a két év, amit a kísérleti laborban töltöttem, teljesen elvette minden erőmet. Normális táplálékról csak álmodozhattam, arról nem is beszélve, amiken keresztül mentem a társaimmal együtt. Csoda, hogy egyáltalán meg tudtam szökni, hisz már a reményt is kezdtem feladni. Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára napfényt, vagy egyáltalán a külvilágból bármit is, de akkor, hogy végre szabad voltam, mégsem tudtam örülni, hiszen nem jutottam olyan messzire, hogy ne találhassanak rám. Biztosra vettem, hogy az egyetlen hibridjüket vissza akarják majd szerezni. Pont engem nem hagyhattak meglógni.
Ahogy félve kinéztem, szinte azonnal egy hatalmas mennydörgést hallottam, és láttam egy közeli villámot. Kinyújtottam az egyik kezem, amire másodperceken belül esőcseppek hullottak. Kicsit visszahúzódtam, miközben átkaroltam magam, és azon gondolkoztam, mit fogok kezdeni, ha felhőszakadás lesz...
Ahogy csak álltam ott reszketve, miközben figyeltem a vihart, emlékképek sorozata rohamozta meg elmém, és hiába akartam kiűzni őket, nem ment. Az elmúlt két évem végigpörgött lelki szemeim előtt, és elöntött a düh, valamint egyfajta keserű szomorúság, ami miatt könnyek gyűltek a szemeimbe. A feszültségem levezetése érdekében beleütöttem egy hatalmasat a falba ököllel, majd még egyet, még egyet és még egyet. A végére már ömlött a vér a kezemből, bár ez cseppet sem érdekelt. Azok a borzalmas kísérletek, melyeknek részese voltam beleégtek az agyamba, és úgy éreztem, hogy ezt már nem is fogom tudni kitörölni soha többé. Olyan régen hallottam már a nevemet is, hogy talán már nem is érezném magaménak, hogyha egy régi ismerős szájából hallanám. Száznegyvenkilenc – szinte már annyira hozzám nőtt ez a szám, mintha a részem lenne. Közelebbinek érzem, mint a saját nevemet. Már azt sem tudom, ki vagyok, vagy ki voltam régen. Egyáltalán hogy kellene viselkednem majd. Egyetlen cél lebegett szemeim előtt, méghozzá, hogy megtaláljam Klaust. Elvégre az ő falkájába tartozom. Bár már nem kötődöm hozzá nagyon rég óta, mindig ott voltam mellette, ha kellett. Tudom, hogy volt bennünk néhány közös vonás, ezért is éreztem úgy, hogy mellette a helyem. Ezek viszont már csak halványan rémlenek fel néha.
Mély levegőt véve próbáltam összeszedni magam végre, hiszen sosem voltam az a lány, aki ilyen egyszerűen feladja. Rengeteg szörnyűséget követtem el a huszonegy évem alatt, így nem engedhettem meg magamnak a sírást, valamint az efféle gyengeség kimutatását, még azok után sem, amiket át kellett élnem.
Borzasztóan száraznak éreztem ajkaimat, és szinte láttam magam előtt a sápadt bőrömet, valamint a fekete karikákat szemeim alatt. A bőrömet több helyen is kék-lila foltok borították, valamint kisebb nagyobb karcolások, vágások. Elképzelésem sem volt, miért nem gyógyulok, de ilyeneken nem lepődöm meg túlságosan, tekintve, honnan szabadultam. Teljesen leroncsolódtam az elmúlt évek alatt, és alig vártam, hogy újra a régi önmagam lehessek, már ha ez még lehetséges egyáltalán.
Sok időm azonban nem volt gondolkozni, hiszen zseblámpák fényeit pillantottam meg a távolból. Minden maradék erőmet összeszedve ráncoltam homlokom dühösen, és nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogyha már eddig eljutottam, nem adhatom fel olyan könnyen. Tekintetem lassan elsötétült, íriszeim pedig aranyszínűen kezdtek ragyogni.
- Játsszunk… - mondtam inkább magamnak, majd előjöttem rejtekhelyemről, mire pillanatok alatt piros pöttyöket véltem felfedezni magamon, amik alapján egyből tudtam, hogy puskával vadásznak rám. A lámpák fényei eltűntek, így ismét sötétség uralkodott a tájon, majd hangos durranások sorozata visszhangzott.

Nem telt el sok idő, mire végre átléptem New Orleans városának határvonalát. Végre ismerős környéken találtam magam, és mindenféle gondolkodás nélkül a Mikaelson ház felé vettem az irányt. Bár a lépéseim eléggé bizonytalanok voltak, nem akartam a cél előtt összeesni. Végig az erdős kalandom járt a fejemben, ahogy valamiféle eszelős, ördögi nevetés kíséretében indultam el addigi kínzóim felé, mit sem törődve a golyókkal, melyek a testem különböző pontjába fúródtak. Az utána következő mészárlás pedig csak a ráadás volt. Valahogy hiányzott már ez az egész, mégis megrémültem saját magamtól, hisz el is felejtettem, mennyire könyörtelen is tudok lenni. Előre sajnáltam azt a szerencsétlent, aki először rátalál a holttestekre. Pontosabban emberi testrészekre, mert ha jól emlékszem, senkit sem sikerült egyben hagynom. Mire végeztem, az eső is teljesen elállt és kezdett tisztulni az ég. Kissé költőinek éreztem, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Vissza akartam érni végre ahhoz, aki felszabadított a telihold átka alól, mert biztos voltam benne, hogy ha más nem is, az ő vére még javíthat a helyzetemen.
Véráztatta ruhával, illetve a lánccal a kezemen tántorogtam végig a francia negyeden, miközben abban reménykedtem, hogy az információk, amiket kaptam igazak, és a híres hibrid valóban ott lesz. Végül egy ismerős ajtónál álltam meg, és mindenféle udvariasságot félretéve léptem be az ajtón, majd a lépcsőhöz érve megkapaszkodtam a korlátban.
- Klaus! – Próbáltam maradék erőmből a nevét kiáltani, ami nem teljesen jött össze, de biztos voltam benne, hogy meghallott.
Akkora már nem érdekelt semmi más a szabadságomon kívül, amiért bármire képes lettem volna.
Vissza akarom kapni az életem...