selina dixon

Tárgy: Re: selina dixon Vas. Aug. 09, 2015 1:23 pm

elfogadva, gratulálunk

üdvözöllek családunk körében

Farkas lány :*:

Olyan, de olyan izgalmas lapott írtál nekünk. *.* Először is a jellemzésedet egy élmény volt olvasni. Tetszett, ahogyan pontokba szedve haladtál végig magadon, először a külsődön, majd a személyiségeden. A kávés üggyel sikerült megnevettetned, szegény "anyád" rosszkor volt, rossz helyen. Very Happy

Nem túl kedves pillanatodban talált, de a kávé mégis csak kávé. Rolling Eyes

Sajnálom, hogy a szüleid ennyi éven át titkoltak el előtted egy ilyen fontos dolgot, tudom ám, hogy borzalmas érzés megtudni, hogy ők nem is azok, akiknek hitted őket. S, ami a legrosszabb, azok az igazi szüleid által örökölt gének. Neutral

De legyen vigasz számodra, hogy itt, biztosan találsz hozzád hasonlókat, társakra lelhetsz, akik segíthetnek majd neked hozzászoknod az új énedhez. Smile

Mellesleg az et-d is tökéletesre sikeredett, imádtam a leíró részeket, illetve az átváltozásod folyamatát. Razz

Egy élmény volt olvasni! Smile

És bizony arról se feledkezzünk meg, hogy gyakorlatilag te voltál az első új regisztrál tagunk, ami miatt még különlegesebb vagy számomra! Wink

Most pedig indulás, foglalózz, majd irány a játéktér farkas lány! :já:

Sok szerencsét! :*:

Tárgy: selina dixon Szomb. Aug. 08, 2015 10:09 pm

selina dixon

I'm not afraid of werewolves or vampires or haunted hotels, I'm afraid of what real human beings to do other real human beings.

khm • legálisan iszom

• becenév: sel, linnie
• születési hely, dátum: washington dc. 1998. 06. 16.
• faj: vérfarkas
• kor: 17
• családi állapot: egyedülálló
• foglalkozás diák
• play by: victoria moroles
• kapcsolat a családdal: átlagosnak mondanám, olyan, mint minden tininek, ha azt nem vesszük, hogy én egy örökbe fogadott csemete vagyok. Ezt csak nagyon későn mondták el nekem, nagyjából a tizenötödik életévem felé, azóta olyan semmis a kapcsolatom velük. Anyám még próbálkozik azzal, hogy menyire szeret, meg csak engem védett, hogy nem mondták el, de ez hülyeség. Azzal védtek volna meg, ha elmondják, nem azzal, hogy titkolják. Épp ezért nem tudtam semmit arról, ami a testemben ment végbe, egészen addig, míg késő nem lett.

• amik egyedivé tesznek: Haj: hosszú barna hajjal rendelkezem, ami ha szépen meg van szárítva laza hullámokban omlik a vállamra, de ha nincs. Kész szénaboglya az egész, az orromig sem látok tőle. Festeni nem szoktam, igaz, hogyha a Nap megteszi jótékony hatását világosabbnak tűnik, rossz fényviszonyok között pedig szinte fekete.
Arc: nincs karakteres arcom, inkább mondanám kerekdednek, ami azt nem jelenti, hogy pufók lenne, inkább csak azt, hogy a csontjaim nem fedik fel magukat. Halvány bőröm van ehhez, amíg a nem napozok, mert utána simán elmehetnék valami latin-amerika szappanoperába is.
Szem: hatalmas szemeim vannak, kicsit talán mandulavágású is, de a legfontosabb az, hogy ez a legnagyobb része az arcomnak, szinte a felét elfoglalja. Csak emiatt örülök annak, hogy szimplán csoki barna, így annyira nem vonja oda az ember tekintetét. Legalábbis akkor nem, amikor épp barna.
Alkat: nem vagyok vékony, kövérnek sem tartom magam, inkább mondom, hogy átlagos vagyok ebben teljesen. Vannak idomaim, tehát domborodom, hogyha arról van szó és én erre büszke is vagyok, nem mindenki mondhatja ezt el magáról.
Magasság: kereken százhetven centi vagyok. Ezzel csak annyi a baj, hogy egy lány részéről magas, így a magassarkú cipők, szinte teljesen elfelejthetőek, ha rólam van szó. A legjobb az egészben, hogy szinte az összes legfelső polcot elérem, kivéve a szupermarketben, ahol még a magassarkú is kevés.

Szókimondó: ha valami nem tetszik annak hangot adok, egyszerűen nem tudom megtartani magamnak, szinte, mint valami kényszeredet dolog úgy siklanak ki ajkaimon a szavak. Sokan ezt bunkóságnak veszik, ez engem sosem érdekelt, de az viszont igen, hogy igazából ezzel csak jót teszek nekik. A rózsaszín felhőben lebegni jó, de az igazság fontos, akkor is, ha maróan fájdalmas meg amúgy is, csak a hiszti megy, hogyha valaki hazudik, most akkor hagyjuk ki a felesleges köröket úgyis csak nyavalygás a vége mindennek.
Hirtelen haragú: nem tudom, hogy a génjeim miatt, vagy egyszerűen ilyen a természetem, de képes vagyok a legkisebb marhaságon is kiakadni, és annyira felkapva a vizet, mintha arról lett volna szó, hogy megakarnak ölni. Az utolsó bögre kávéért is volt már vérre menő harcom, pedig lehetett volna főzni egy újabb adagot, sőt mivel frissebb lett volna, sokkal finomabb is, de nem, nekem az kellett, nem hagyhattam, hogy más elvigye. Ez a más történetesen az anyám volt, de ha E.T lett volna, akkor is megszereztem volna azt a kávét, ő meg maradhatott volna a telefonnal.
Haragtartó: nehezen engedem el a dolgokat, tehát, hogyha valaki kiérdemli, hogy megharagudjak rá, arra haragszom akár hetek, hónapok, de talán évek múlva is, mert egyszerűen, nem tudok csak úgy megbékélni a helyzettel. Ha pedig nem is próbálkoznak azzal, hogy megbékítsék háborgó és forrongó lelkemet, akkor én sem erőltetem a megbocsátó felemet, hagyom, hogy kiélje magát az eredeti énem. És igen. Anyámra még mindig haragszom a kávé miatt.
Beismerésre képes: ha nincs igazam, tévedek, vagy esetleg elrontok valamit, azt beismerem. Lehet nem azonnal, illetve eltart egy ideig, míg magamnak is sikerül bevallanom, hogy elcsesztem, de a végén mindig a helyes úton haladok. Ha nagyon muszáj még bocsánatot is tudok kérni, igaz, az nagyon nehezen megy, sőt az az igazi kínszenvedés, de a legtöbbet akkor is kihozom magamból, legyen az bármennyire is nehéz, büszkeség ide vagy oda, megteszem.
Mosolygós: ha nem vesszük ezeket a rossz tulajdonságokat mindig mosolygok, akkor is, ha épp valakit nyaggatok, amikor haragszom, de olyan "kedvesen" hozzám szólnak, és akkor is, amikor épp kigáncsolok valakit. A rossz kedvem sem szab határt a mosolyomnak, hiszen így senki sem kérdezi, hogy minden rendben van-e, hogy vagyok, megvagyok, és a sok ilyen kérdés. Egyébként is, ahogy a mondás tartja: "Mosolyogj az összezavarja az ellenségeidet"

nincsen • nagyjából 6 év kihagyásokkal

• hallgasd történetem... "i don't get it. i'm not drunk..."

Zokogok, sőt ez talán nem is kifejezés arra, amit most csinálok, de nem tudok mit tenni, rosszul érzem magam, nagyon rosszul és ezen senki sem tud segíteni nekem. Az üveg whisky is szépen helyetfoglal a kezemben, de a fele után sem érzem úgy, hogy rajtam ez segíteni fog, nem érzem azt a nyugtató, zsibbasztó érzést, amiről mindenki beszél. Az emlékeimet sem tudom elfelejteni, azt, ahogy a szüleim néztek rám, amikor rákérdeztem arra, hogy kik a szüleim. Nem mondták el, megnyikkanni sem tudtak, csak bámultak rám, üveges tekintetekkel, mintha lazacok lettek volna egy kis üvegdobozban és nem tudnák, hogy miért is vannak ott. Nem tudom feldolgozni, hogy hazugságban éltem tizenöt évet, abban a hitben, hogy a szüleim akiket annyira szeretek, nem is a szüleim. De ami igazán fáj, az az, hogy nem mondanak el semmit az igazi szüleimről, hanem hallgatnak egyfolytában.
El kellett menekülnöm, muszáj volt, az ital... azt csak hirtelen kikaptam otthon a vitrinből, hogy ne legyek egyedül az erdőben. Nem mintha sokat segítene rajtam ez a bizonyos dolog, de nekem akkor is meg kell próbálnom, valaminek segítenie kell. Ezért is iszok még egy pár jó nagy kortyot, amitől a hatalmas segítséget várok, de csak az agyam zsibbadását érzem. Kábít az ital, érzem, de nekem ennél több kell, nekem az kell, hogy teljesen kiüssön, és azt se tudjam élek, vagy sem, hogy nő vagyok, vagy férfi. Nekem ez kell, nem a kellemes zsibbadás, annál több kell.
Egy apró kis zajra leszek figyelmes, mintha egy gally adná föl a szolgálatot a ránehezedő súly hatására. Abba az irányba pillantok, hátha észreveszek valamit, de semmi, nem látok mást, csak a sötét fákat, amik hatalmas istenként emelkednek a fejem fölé. Csend borult az erdőre újból, én pedig figyelmen kívül hagytam a reccsenést, illetve betudtam valami állatnak. Tele van kis őzikékkel ez az erdő, meg szarvasokkal, nem igaz? Amerika erre jó, hogy ezek az édes kis lények is az erdőben járkálnak, ahogy mi is, és velünk együtt élik le a napjaikat. Én nem akarom őket bántani, soha nem is állt szándékomban, így a zajt elfelejtve iszok megint.
Rossz döntés, mert valaki hirtelen kerül mögém, elkapja a nyakamat és a vállaimat, ahogy felránt magához. Az arcát nem látom, azonnal kapálózni kezdek és sikítanék is, ha időközben nem takarja el a szám, ezzel akadályozva a hang útját. Nem tudok egy hangot sem kiadni, a támadómat sem látom, csak próbálok védekezni, igen tanultam önvédelmet, így reflexből jönnek a mozdulatok. Megfogom a kezét ami a számat takarja, és igyekszem elhúzni onnan. Ez meglepi, így könnyűszerrel hajolok be, és húzom el magamon, de sajnos ez nem megy úgy, mint a filmekben, borulok vele együtt. A hátára érkezik én pedig pont így esek rá, de nem tudom így mit tehetnék, csak hátrafele összekoccantom a fejét az enyémmel, remélve, hogy elkábul. Csak egyszer tudom ezt véghez vinni, mert a másodikhoz már túlságosan fáj a fejem, viszont a férfi karjai lassan elernyednek, én meg kapva az alkalmon kipattanok a karjai közül. El akarok rohanni, de megakarom nézni, hogy mi lett vele, így lassan odasétálok, de amint meglátom, hogy a fatörzse szinte beleépült a fejébe, és a sűrű folyó vörös vér lassan csörgedezik ki a koponyájából.

"nobody around just me and you"

Nem tudom mit keresek itt, hogy miért jöttem ki ide az erdőbe már megint, de nem is ez a fontos, hanem, hogy itt vagyok megint. A férfit akit megöltem megtalálták, és hittek nekem, hogy önvédelem volt, de ettől függetlenül, még nincs vége a sok megpróbáltatásomnak. Majdnem lét hét telt el azóta, de olyan furán érzem magam, mintha valami változna bennem, de a végbemenő változás nem jelent jót, egyáltalán nem. Sőt egyáltalán nem jelent semmi jót, nem érzem önmagamnak magamat, főleg ma nem. A szüleim azt mondják, a telihold mindenkire ilyen hatással van, de én ezt nem hiszem, hiszen ő nekik nincs ilyen bajuk. Talán én vagyok ilyen selejtes? Megeshet, hogy az igazi szüleik miatt van, rossz géneket örököltem tőlük szerintem.
A sűrű sötét erdő úgy ölel körül, mint Drakulát a köpönyege, és érzem, hogy egyre hűvösebb van, ahogy haladok befelé. Ezzel a legnagyobb baj csak az, hogy fájdalmat érzek minden porcikámban. Mintha a hideg belülről rázná meg a sejtjeimet, és atomokról atomokra építene át bennem dolgokat. Nem tudom ez, hogy lehetséges, de ettől függetlenül nagyon fáj, nem kibírhatatlanul, de érzem. Mardos belülről valami meleg érzés, amit hirtelen valami hideg váltja fel, amit egyenlőre nem tudok mire vélni, de csak ezután.jön a legrosszabb.
Egy hirtelen érkező görcs összegörnyeszt, így hamarosan a földön kötök ki, lábaimat felhúzva magamhoz. A fájdalom a gerincemen halad tovább, a hátam kifelé hajlik meg, amint egy üvöltés hagyja el ajkaimat. Érzem a fájdalmat minden porcikámban, de ez semmi ahhoz, ami a reccsenésekkel következik be. A csontjaim lassan törnek össze, kétségbeesetten kiabálok fájdalmamban, míg azok összeforrnak, hogy egy egészen más alakot adjanak nekem, ami nem mindennapi, és fájdalmas. Agyarakat növesztek, mancsokat, és még egy farkat is, ami segít nekem az egyensúlyozásban.
A tudatom elveszik, valaki, illetve valami más veszi át a helyemet, én pedig futásnak eredek, egészen addig, míg valakit magam előtt nem találok, és gondolkozás nélkül vetem rá magamat. Vicsorgásba kezdek a nyál kifolyik a pofámból, egyenesen a mellkasára és az arcára, de mintha meg se ijedne. A szeme sem rebben, sőt egy vigyort is elenged én meg értetlen fejingatással hátrálok le róla a telihold fényében.