"Whimsabella De'Schaunders"

Tárgy: "Whimsabella De'Schaunders" Vas. Aug. 09, 2015 10:06 am

Whimsy De'Schreave

„Life lives, life dies. Life laughs, life cries. Life gives up and life tries. But life looks different through everyone's eyes.”

Laura • 17

• becenév: Whim
• születési hely, dátum: Oklahoma - 1994. Feb. 19.
• faj: Ember... vérfarkas génekkel
• kor: 21
• családi állapot: Egyedülálló
• foglalkozás Lézengő
• play by: Holland Roden
• kapcsolat a családdal: Azt hiszem kijelenthetem, hogy annak ellenére, hogy három felé szakadt a család; egész jó. Apával éltem a balesetem előtt a lehető legnagyobb harmóniában, anya sokszor eljött hozzám, bár most, a baleset után mutatja azt az érdeklődést irányomba, amit egyetlen gyereke után se mutatott ezidáig. Most pedig, hogy rokoni felügyelet alá kerültem, úgy érzem, Line és az én viszonyom is kezd egyre csak javulni.

• amik egyedivé tesznek: A tükör csalóka eszköz. Sokszor látjuk benne azt, ami elégedettséggel tölti el lelkünket és sokszor egy vadidegen pillantását érezzük magunkon, ahogy tükörképünk tekintete találkozik a sajátunkkal. Egészen más és határozottan jobb érzés még ez utóbbi is annál, amit én érzek minden alkalommal, mikor belenézek. Látom magam, de érzem, egy belső késztetés üvölti bennem teli torokból, hogy ez nem helyes, hogy ennek nem így kellene lennie. Különben is, én egészen biztos vagyok benne - bár fogalmam sincs róla, hogy lehetséges ez -, hogy az én hajam sosem volt vöröses árnyalatba hajló! Hiába hunyom be és nyitom ki újra és újra a szemem, a látomás nem tűnik el, ez a hosszú hajzuhatag pedig minden pislogás után egyre csak vörösebbnek látszik. Abban is határozottan biztos voltam öt perccel ezelőttig, hogy mielőtt a sípoló gépezet felébresztett a kórházban, még sötét szín szemeken át tekintettem a világra, most, amit a tükör mutatott, közel sem volt sötét. Égő zöld szemeimmel meredtem a tükörben álló hasonmásomra, kinek telt ajkai és arcának karakteres vonásai egyértelműen jelezték az elméjében és lelkében dúló szürke homály rémületes jelenlétét. Fehér, tejfehér bőröm sápadnak látszódott a kórházi lámpák gyér fényében, furcsa, halotti ábrázatot kölcsönözve, amúgy is halálra rémültnek látszó megjelenésemnek.
A tükör nem volt rest, megmutatta azt is, hogy milyen karcsú és nőies idomokkal vagyok felszerelkezve, miközben magamra rángattam egy V kivágású felsőt, amire esküdni mertem volna, hogy ez előtt, még életemben nem láttam, most mégis olyan közel éreztem a szívemhez, mintha ezer éve hozzám tartozott volna. Felhúztam magamra egy kék színű szűkített szárú farmert és egy balerina cipőt a lábaimra. Ma volt a nagy napja a hazatérésemnek bármit is jelentsen az a „haza”, tűrhetően akartam festeni, mikor újra találkozom a testvéremmel. Line. Neki még a nevének említésétől is kellemes meleg szállta meg a mellkasomat, az egyetlen név, melynek hallatán minden porcikám, lelkem minden egyes része érzékelte a kötődést. Valaki a homályos múltból, aki egész biztosan ott volt velem életem minden részén.
Egy utolsó simítás az öltözékemen, ékszerek és – anya erőszakosságának hála – egy kis szolid smink is az arcomra került, így legalább szökött egy kis élet halálra vált ábrázatomba.
Magamat figyelve elgondolkoztam, a tükör rengeteg kérdésre adhatott választ az embernek. S ahogy a pillantásom újra végigszaladt az immár tökéletes csomagolópapírba bújtatott lányon, azon törtem a fejem, hogy ki is ő valójában? Milyen lehet?
Anyám azt mondta, már hiányzott neki a fenomenális, kissé szarkasztikus, gúnyos, talán cinikus és néhol csípős nyelvezetem, melyet, mint ostort, úgy csattogtattam másokon. Azt mondta, még életében nem volt rá példa, hogy így hiányoztak volna neki makrancos jellemvonásaim.
Én tükörben álló lányt határozottnak láttam, magabiztosnak, olyan kisugárzással, ami azt üzeni a világnak, hogy tudja, mit akar az élettől. Olyan lánynak tűnt, akinek bár vannak félelmei, rettenthetetlen, bátor és elég merész, hogy őrült és kiszámíthatatlan húzásokra számíthassunk tőle. Egy másik szögből megvilágítva közvetlennek tűnik, olyan személynek, aki szívesen beszélget bárkivel bármiről, talán még viccelődik is, azonban mégis távolságtartó és nehezen megközelíthető. Egy része, mintha nyitna, egy másik része pedig mintha elzárkózna a világ elől. Határozottan van benne valami rejtélyes, mintha különböző, mérgező titkokat őrizgetne, s az elbűvölő felszín alatt ott lapulna a bármikor kitörni kész fenevad.
Legalább is, a tükörből én ezt olvastam ki, azzal, ahogy magamra tekintettem. Hogy mi az igazság? Magam sem tudom. Nem emlékszem rá, hogy milyen voltam, azt pedig pláne nem tudom, hogy most milyen lehetek. Zavarodott, kissé talán elveszett, esetleg depressziós, de sosem rosszkedvű. Nem tudom, honnan tudom, de tudom, hogy a bú, a bánat, a rosszkedv a lehető legtávolabb állt tőlem, bármerre is mentem, bármi is történt velem. A mosolyok megmaradtak, azok nem tűntek el.
Jé, az ott egy mosoly a tükörben?

Nope • 5 év

• hallgasd történetem...
Halál…
A halál a vég, a kezdet és a jelen. Mindent a halál tart egyben. Az én történetem is itt kezdődik; annál a pontnál, amikor meghaltam. Vagyis, meghaltunk. Én is és Ő is. Most pedig… egyek vagyunk. Én ő vagyok, Ő pedig én. Két élet, amely egy újjá forrt össze. Kár, hogy erről én semmit sem tudok. Talán minden egyszerűbb lenne, ha emlékeznék, de nem emlékszem. Se erre, se arra a létre. Üresség kavarog a fejemben, mint egy meleg, nyúlós fekete massza, mely rád tapad, belegubancolódsz és teljesen elveszel benne. Elveszel… pont, mint én. Nem tudod ki vagy, nem találod magad, már azt sem tudod, hogy te igazán önmagad vagy-e?! Nagyon rossz érzés. De nem szarabb annál, mint mikor a tükörbe nézve nem az, az arc néz vissza rád, akire a lelked legmélyén számítottál. Mintha egy ismeretlenre néznél, pedig tudod, hogy csak te lehetsz és senki más. És elgondolkozol; tényleg ő volnék én? Mindig is ilyen voltam?
Hát én ezt sem tudom. Idegennek éreztem magam a saját bőrömben az első perctől kedve, mikor kinyitottam a szemem a kórházi szobám ágyában feküdve. Olyan volt, mintha valaki tőlem teljesen eltérő személy szemszögéből tapasztalnám a valóságot. Egyszerűen nem tűnt igazinak. Azt hittem álmodtam, egészen addig, míg meg nem láttam. Éles sípolás. Vakító fehérség vett körbe, a szobában tisztaság, fertőtlenítő és öblítő szaga kúszott be az orromba, fölém hajolva pedig ismerős, mégis idegen arcok kúsztak be a látóterembe.
Egy, a negyvenes évei közepén járható nő mosolygott az arcomba, szemei alá, még az erős fény ellenére – mely bántotta a szemeimet – is jól láttam, hogy mély karikák telepedtek. Fáradtnak nézett ki, mint aki nagy testi és lelki megpróbáltatásokon ment keresztül. Ki tudja hány órája nem hunyta már le egy percre sem a szemeit, azok mégis örömkönnyektől voltak homályosak, s őszinte megkönnyebbülés csillant meg a könnyei mögött. Anya…
Fogalmam sincs, hogy honnan jött a gondolat, ahogy jött, úgy is tűnt el, mielőtt még megragadhattam volna, hogy többet is megtudjak. Felnéztem a nőre, akiről immár tudtam, hogy az anyám, mégis helytelennek éreztem így gondolni rá. Egy részem érezte a köztünk való kötődést, egy másik pedig ennél idegenebbnek nem is érzékelhette volna.
Ennek ellenére, próbáltam a kedvéért valamiféle mosolyszerűséget az arcomra varázsolni, bár nem tudom mennyire sikerült. De anya arcát látva, melyen legalább ezer és még egy érzelem szaladt át, úgy gondoltam, hogy sikerült. Mellette egy markáns arcvonásokkal rendelkező, körülbelül ötven éves férfi tapasztotta rám, vastag keretes szemüvege mögül félig kérdő, félig riadt pillantását. Orvos. - döntöttem el magamban.
A fülemet éles, gépies sípolás bántotta, ami úgy hangzott, mint a filmek –minden bizonnyal a világ – legszomorúbb jelenetében, melyben a gépek egy újabb lélek túlvilága való távozását jelezték. Nem tudom honnan származott ez a gondolat. De ez lehetetlen. Hisz itt senki sem halt meg, nem? Ugye?!
Hirtelen levegő után kaptam, úgy ültem fel a kórházi ágyon, mintha rugóra jártam volna. A tüdőm őrülten sípolt és égett, a hirtelen beáramló levegő, mint a sav, úgy mart végig belülről. Észre sem vettem, hogy eddig nem vettem levegőt, hogy eddig nem volt rá szükségem… Fuldokoltam. Megfeszült a testem az erőlködésben mellyel próbáltam levegőhöz juttatni magam. Közben észrevettem valami furcsát. A gép már nem sípolt. Helyette talpak dübögtek a kemény padlón, emberek tódultak be a szobába és tüntették el szemeim elől az egyetlen embert, aki jelenthetett a számomra is valamit.
A torkomhoz kaptam, mintha ezzel enyhíthetném az égető tüzet, mely marcangolt. Kezek nyomtak az ágyra, erős markuk a bőrömbe markolt, érintésük nyomán égett a testem. Vergődtem, rémület lett rajtam úrrá és csak azt akartam, hogy vége legyen. Leszorítottak az ágyra, valaki pedig átemelt egy maszkot a fejemen és az arcomba nyomta. Pár másodperc alatt friss oxigén árasztotta el porzó tüdőmet. A szúró, feszítő, égető érzés a mellkasomban, nehezen, de fokozatosan enyhülni kezdett, ahogy ezzel párhuzamban a küzdelmem is alábbhagyott, s az engem szorító kezek száma is arányosan csökkent. A testem szépen lassan lenyugodott, a szívverésem lelassult és az egész lényemet békesség szállta meg. Lehet, hogy a nagy dózisú nyugtatótól, amit az imént szúrtak belém, de mit számít ez, amikor életben vagyok? Vagyis… újra. Az előbbi sípolás ugyanis gyanítom a halál beállta után szólalt meg. Én mégis itt voltam, legalábbis részben. Részben pedig valami vagy valaki más. Valami új, ami eddig nem volt itt, nem volt velem. Mintha odaátról, a nagy ismeretlenből hoztam volna magammal a visszatérésemmel együtt. Bármi is volt ez, ettől éreztem először idegennek számomra ezt az életet. Ez az érzés azonban az álom érkezésével egy időben tűnt el belőlem, mintha soha ott sem lett volna. Azután lecsukódtak a szemeim és magába ölelt az üres, ragacsos feketeség…