• hallgasd történetem...Sötét van körülöttem és minden vérben úszik. Én pedig hiába rettegek, nem tudok megmozdulni, csak állok a falnak dőlve, és próbálom vissza fojtani a könnyeimet. Nem elég, hogy a családom összes tagját elveszítettem, de az a pár ember is, aki a hónapok során közel került hozzám, itt fekszik a földön vérben ázva és nem mozdulnak. Kiáltani akarok, hogy valaki segítsen, hogy mentsük meg ezt a sok embert, de hiába… nem tudok megszólalni sem. Egyáltalán lehetne rajtuk segíteni? Vagy már késő…? De akkor én miért nem…? Én miért élek túl mindent, míg körülöttem szerre mindenki meghal? Aztán egyszer csak, mintha valami megváltozott volna, az eddig földbe gyökerezett lábam megindul a halottak között. Látom Davinat és Marcelt… egymás mellett fekszenek, mindkettejük nyaka piros a vértől. Megtörlöm a könnyes szemeimet, aztán reszketve letérdelek közéjük. Nem tudom, hogy hogyan segíthetnék, hogy mit tehetnék. Nem hagyhatnak itt, azt nem bírnám elviselni.
Ekkor kinyílik egy ajtó és borzasztóan éles fény vetítődik rám. Reszkető kezemet a szemem elé rakom, megvédve a fénytől. Egy alak jön felém lassan, de csak az árnyékát látom, amiből nem tudom kivenni, hogy ki lehet az. Egyáltalán segíteni jött? Mielőtt bármit is kérdezhetnék, az idegen fickó torkát mély kacaj hagyja el, amiből én tudom, hogy nem jó szándékkal van itt. Engem is meg fog ölni, ahogyan a barátaimat. Felállok, aztán hátrálni kezdek a fal felé, miközben az alak egyre közelebb ér hozzám. Teljesen tehetetlen vagyok és még sosem féltem ennyire. Körbe nézek, aztán megpillantok a földön egy éles karót. Ez azért furcsa, mert az előbb még nem láttam, hogy itt lett volna. Nem törődve semmivel, lehajolok és a kezembe veszem. Olyan erővel markolom meg, hogy a kezem szinte elzsibbadt. Ekkor azonban a fickó annyira közel került, hozzám, hogy tökéletesen ki tudom venni, hogy ki az. Klaus barátságosan mosolyog rám, azonban az arca teljesen más… ijesztő. Látom elő bújni az éles fogait, és tudom, hogy engem is meg fog ölni, pont úgy, mint ahogyan Ezt a sok embert is… Marcelt… Davinat. Várok, amíg annyira közel ér hozzám, hogy a karóval meg tudjam szúrni, aztán cselekszek is. De Ő gyorsabb és elkapja a kezemet. Vad, torok hangot ad ki és meg felsikoltok.
Rémülten ülök fel az ágyamban, és nézek körbe. Egyedül vagyok a szobámban. Kezd világosodni odakint. Kifújom magamból a levegőt és megkönnyebbülve fekszem vissza a párnámra. Megint csak álmodtam. Mióta Kieran bácsi is meghalt, azóta több ilyen borzalmas álom kísért és ezt borzasztóan utálom. Annyira valósághű mindegyik… De talán csak időt kell adnom magamnak, hogy hozzá szokjak az új életemhez, már ha egyáltalán ehhez hozzá lehet szokni bármikor.