• hallgasd történetem...A kis tóhoz közeli padok egyikén ülve figyeltem a késő délutáni napfény tükröződését a víz felszínén. Ugyan nem jellemző rám, hiszen mindig a feladatomra koncentrálok, a megnyugtató, békés, már-már idilli látvány elérte, hogy a gondolataimba mélyedjek. Így aztán észre sem veszem, mikor valaki leül mellém, csak akkor eszmélek fel erre a tényre, mikor az öregúr mélyet sóhajt, majd megszólal:
- Gyönyörű, nem igaz? - a hangja fáradt, szinte már gyengének érződik, mintha kifáradt volna az idevezető úton. Csak ekkor fordítom oldalra a tekintetemet és pillantok rá. Kezeit sétabotján pihenteti, csuklójáról lelóg hosszú, megfakult, sárgás kabátjának bő ujja, feltárva ezzel rajta a kopottas órát. Csupán egy pillantást vetek a számlapra, de az elég, hogy kiszúrjam, az óra nem jár. Eltelik pár pillanat a némaságban, ugyanis egyszerre elmerengek azon, milyen érzelmi háttérrel kell rendelkeznie az órának, hogy az úr a funkciója elvesztése után is hordja.
- Igen... igen, valóban az. - köszörülöm meg a torkomat, mire ő lassú mozdulattal felém fordul. Eme kimért mozdulatsorából ki lehet érezni, hogy a mozgás nem éppen fájdalommentes a számára, ami így magyarázat lehet fáradtabb hangjára. Ahogy ránézek, egy ráncok által tarkított ábrázattal találom szemben magamat, jóllehet az arc, így elnézve, egykor csakugyan markáns, magabiztosságot sugárzó lehetett. Szemei mintha érdeklődve fürkésznének.
- Nagy teher van a te lelkeden, fiam. - szólal meg újra, s kijelenti ugyan, mintha a szemei afféle röntgenként vizsgáltak volna át az imént, hanglejtése mégis kérdő, érdeklődést sugárzó. Meg is döbbenek, hiszen honnan látná és miért érdekelne ilyesmi egy vadidegent? Így aztán nem is válaszolok, csak fürkészem tekintetét pár másodpercig, majd kiszúrom, hogy valami csillan a nyakában. Egy hosszú fűzésű, látszólag ezüst nyaklánc, a végén egy kereszttel.
- Maga hívő? - kérdezem, bár jómagam a kérdést abszurdnak találom, így aztán hanglejtésem is kissé megvetőre sikerül. Hiszen, ha tudná, amit én, ha látta és megélte volna azokat, amiket én, valószínűleg ő maga dobná a tóba azt a láncot. A gondolatra pedig még egy gúnyos félmosoly is megjelenik az arcomon, de az öreg ezen mégis túllép.
- Ahhoz nem kell annak lennem, hogy lássam, eltévedtél.- értetlenül ráncolom homlokomat ezen mondatára.
- Nem tévedtem el. - jelentem ki magabiztosan, sokkal inkább kikérve magamnak a dolgot. Fogalmam sincs, ezeket honnan veszi, de vadászként sok mindenen keresztülmentem már, és igen valószínűtlen, hogy ennyi tapasztalattal és tíz évvel a hátam mögött eltévedjek. De még a sértődött hangnem sem állítja meg őt. Sőt, elmosolyodik, amitől feszült leszek. Mégis mi a fene ilyen vicces ezen?
- Helyileg talán nem, de lelkileg... - nem fejezi be mondatát, csupán jelentőségteljesen néz rám, és egy hosszabb szünet után nyitja ismét szólásra a száját. - A fény, amit ott látsz... - ekkor remegő kézzel mutat a tó felszínén csillogva visszaverődő napfényre - ... még nem fogja elűzni a sötétséget, ami benned lappang. - kezét leengedi és ismét fürkészni kezd. Nem szólalok meg, pedig szívem szerint elküldeném a búsba, de a "sötétség" szó előránt egy emléket, melyet már réges-rég eltemettem magamban.
Késő este, én pedig újra 16 éves vagyok. Joe, apám régi barátja, aki magához vett engem és az öcsémet, éppen az öcsköst próbálja nyugtatgatni, hogy elaludhat, hiszen nincs szörny, ami bánthatná. Ő is tudta, hogy ez nem igaz, mégsem sejtette akkor még, mekkorát tévedett, hiába foglalkozott velem sokat és tanítgatott vadász fortélyokat. Persze, arra, ami történt, nem is lehetett felkészülni.
Újra hallom a különös neszt. A hangokat, mintha valaki mocorogna egy emelettel feljebb.. az öcsém szobájában. Először csak arra gondolok, hogy megint felriadt, mert rémálma volt. De mire benyitok, már túl késő. Ő mozdulatlanul fekszik az ágyban, a lepedő és a takaró csurom vér. Az egész ágyat az ő vére itatja át. Én pedig akkor pillantom meg először a fenevadat: a farkas nagyot lihegve, mélyről jövő morgással fordul a kinyílt ajtó felé. tekintetünk találkozik, én pedig gyilkos csillogást pillantok meg benne, de ledermedek. Két erős kéz ragad meg,  és lök a folyosó felé. "Fuss, ne állj meg!" Joe mindkét kezében fegyver, és mielőtt rohanni kezdenék, újra hallom a farkas morgását. Kiérek a házból, lövések dördülnek el, visszafordulva látom is a lövések villanásait az öcsém emeleti szobájának ablakában. Azzal csend lett. Síri csend. Aznap lettem egyedül. Szüleim után elvesztettem, amim még volt, s csak egy maradt belőle: Joe bácsi tanításai. Ugyan az első prédát két évvel később ejtettem, miután hátrahagytam az árvaházat, és a saját lábamra álltam, aznap éjjel lettem vadász. Az aznapi mély, éjjeli sötétségre pedig azóta is emlékszem. Az ég sötétjére, s az ugyanolyan mély sötétségre, melyet a vadállat szemébe nézve láttam. A sötétre, mely aznap az enyém is lett.
- Ne hagyd, hogy az irányítson, fiam. - az öregúr szavai zökkentenek ki. Tekintetem elrévedt a tó irányába, de most sem válaszolok. Csak zsebre dugom kezeimet, majd felállok a padról.
- Ne vigye túlzásba a hitet... - vetem oda neki, hiszen... csak annál nagyobb csalódás lesz számára, mikor majd rájön, mik járnak köztünk.
- Nem a hit veszélyes... - válaszol szinte azonnal, ami megtorpanásra bír, és érdeklődve várom folytatását, ugyan nem fordulok felé, hogy ezt lássa is. - ... hanem az elveszettség.
Hülyeség. Én ismerem az utamat. Azonban ha ezt válaszolnám, valószínűleg kapnék egy olyasmit, hogy csak "Isten ismeri az utadat", így inkább jobbnak látom lezárni ezt az egészet.
- Minden jót! - fordulok felé még egyszer utoljára és kurtán biccentek egyet.
- Vigyázz magadra, fiam! - még beleköthetnék abba, hogy nem vagyok a fia, de feleslegesnek látom, kitérni rá. Különben is, addigra az ő tekintete is elréved a tó és a napfény felé.
- Abban jó vagyok. - mormogom, immár újfent hátat fordítva neki, aztán elindulok. Úgyis már két napja vagyok itt, ideje hátrahagyni ezt a helyet. Ha jól emlékszem, már úgyis kiszemeltem a következő állomást: irány Mystic Falls. Elérve a kocsiajtóhoz, még egyszer a pad irányába pillantok beülés előtt, de az öreg már nem ül ott, s a környéken sem sétál egy kósza lélek sem. Csupán a néma, békés tópart, a vízről visszaverődő napfénnyel...