• hallgasd történetem...
▶ Amikor Bessie megszületett, hét éves voltam, de már akkor tudtam, hogy meghatározó szerepet fog betölteni az életemben. Sosem voltam nagytestvér, de azt mondják, különösen fontos feladat hárul rájuk: példát kell mutatni a kicsinek. Hét éves koromtól nem volt olyan, hogy az "enyém", mert minden a "miénk" volt, legyen szó egy doboz fagylaltról, vagy az új homokozóról a kertben. Szerencsére, Bessie nem nehezítette meg a feladatomat, mivel rettentően jól nevelt gyerek volt már pici korától kezdve, ellentétben velem, akit bár próbáltak nevelni, sosem sikerült. Apám kemény kezű férfi volt, nem tűrte a szemtelenséget és a lustaságot, sőt utóbbiért gyakran vérszemet kapott. Hogy képzelem én, hogy nem hordom be a tűzifát a kertből, mire hazaér?! Rémes volt, mikor előkerült a nadrágszíj, az még rémesebb, hogy Thomas ennyire konzervatív személyiség volt. Mégis ki verte akkoriban még nadrágszíjjal a gyerekét? Már senki, ő mégis ezt találta a leghatásosabb módszernek, és így visszagondolva, teljesen igaza volt. Azt hiszem, kicsit mindig féltékeny voltam Bessie-re, aki a verés helyett állandóan csak babusgatva volt. Nem azért, mert lány, hanem mert egyszerűen a vérében volt a jólneveltség és az engedelmesség. Én sosem éreztem úgy, hogy tartoznék valamivel is a szüleimnek... Pedig dehogynem!
▶ Amikor kiderült, hogy apám vadász, és hogy a természetfelettiekről szóló legendák nem csak mendemondák, valami megmozdult bennem. Tizenhárom éves voltam, mikor apám leültetett a kanapéra, szembe magával, anyámékat pedig elküldte hazulról. Azt mondta, ez olyasmi, amit négyszemközt kell megbeszélnünk, mint férfi a férfival. Tetszett, hogy életemben először nem taknyos kisgyerekként tekint rám, hanem emberszámba vesz. Thomas nagyon elfoglalt ember volt, világ életében a hivatásának élt és napokon keresztül képes volt ébren lenni, járni a várost és annak környékét. Komolyan vette azt, amit csinál, és nem csak arra használta, hogy a családját védje. Nehezemre esett felfogni mindazt, amit hirtelen rám zúdított, túl sok információ volt egyszerre. Azt mondta, attól a naptól kezdve segítenem kell neki és hozzájárulnom ahhoz, hogy egyszer majd én vigyem tovább a vonalat. Attól a naptól kezdve délutánonként órákat töltöttünk az erdőben, én pedig próbáltam elsajátítani tőle mindent. Apám hatalmasat nőtt a szememben és attól a naptól kezdve a kapcsolatunk fokozatosan javult és szorosabb lett.
▶ Amikor apám meghalt, nem voltam mellette. Nincs miért szégyenkeznem és nincs miért hibáztatnom magam, mégis mardos a bűntudat, amiért aznap este hagytam, hogy otthon marasztaljon és egyedül vágjon neki az éjszakának. Tizennyolc éves voltam, ő pedig azzal érvelt, hogy valakinek muszáj otthon vigyáznia anyámékra. Akkoriban megszaporodott a halálesetek száma és Thomas nem gondolta, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodna a környéken, mivel évek óta nem volt ilyesmire példa. Biztos volt benne, hogy vámpírtámadás áldozatai az emberek. Hajnalban indultam el keresni, miután ígéretétől eltérően, nem ért haza éjfélre. A testét a patak partján találtam, végtagjai természetellenesen kicsavarodva, a csontjait valószínűleg ripityára törték. Pár percig nem mozdultam, csak térdre ereszkedtem és hánytam. Tanácstalan voltam azt illetően, mit kezdjek vele, és túl fiatal ahhoz, hogy feldolgozzam a látványt. Ott hagytam, és hazamentem.
▶ Amikor anyám alzheimer kóros lett, azaz a tünetek kezdtek megjelenni rajta, Bessie bepánikolt. Azt mondta, nem fogja tudni elviselni, hogy mindkét szülőjét elveszítse, főleg nem az édesanyját, aki olyan közel állt hozzá. Nem tudtam mit mondani, elvégre ez nem olyasmi, amibe beleszólhat az ember, vagy amin változtathat. Anyánk fokozatosan vesztette el az emlékezetét: párszor eltévedt a házban, elfelejtette a telefonszámát, elfelejtette melyik házban élünk, elfelejtette a születésnapunkat, végül azt is, hogy kik vagyunk. A felnőttkor küszöbén álltam, de nem éreztem úgy, képes lennék helyes döntést hozni. Anyát szanatóriumba vittük, mivel tudtam, nekem nem lenne időm naphosszakat mellette lenni és őrizni őt, Bess-nek pedig most a tanulmányaira kell koncentrálnia, hogy később ütőképes szakmát találjon magának. Természetesen, nem felejtettük el őt teljesen. Máig is heti rendszerességgel látogatom őt és sokszor órákat töltök el mellette annak ellenére is, hogy fogalma sincs róla, ki is az a Milo Maddox.
▶ Amikor végképp felnőttem az az a nap lehetett, amikor megvettem azt a lakást New Orleans-ban, amiben máig is élek Bessie-vel. Nem tudtunk tovább az emlékek rabjai lenni és abban a házban élni, ahol anyám elvesztette az eszét, a közelében pedig apám az életét. Kellett az újrakezdés, kellett a tisztalap és a tiszta elme, ami a családi fészekben nem ment. Tisztában vagyok vele, hogy egy autószerelő műhelyben dolgozni nem életem fénypontja, de csakis emellett van annyi időm, hogy valódi hivatásomat is száz százalékosan teljesíthessem. Bessie és én gyakran összetűzésbe kerülünk, főleg azért, mert vágyik a normális életre, amit ebben a családban sosem fog teljesen megkapni. Nem érzi, hogy lenne apja, se anyja - utóbbit hónapok óta nem látta, mert állítása szerint képtelen elfogadni a tényt, hogy többé nem önmaga és minden adandó alkalommal elsírja magát, amikor anya pánikolva kiált az ápolónőkért, miszerint egy idegen beszökött a szobájába. Tény, hogy az életünk nem fenékig tejfel, de azt hiszem, arra legalább vigyáznunk kell, amink maradt. Egymásra.