Whimsy

Mikael & Whimsy

Who and what the bloody hell are you?!

Én hittem benne, hogy léteznek véletlenek. A sok katolikus istenhívő állításaival szemben, én hittem, hogy véletlenek márpedig léteznek, és nem egy arctalan szárnyas vagy éppen nem szárnyas csodabogár irányítja odafentről a sorsunkat, kedvére rángatva minket, mint a bábokat.
Szerintem a véletlenek formálták javarészt az életünket, a váratlan fordulatok tettek minket azzá, akiknek most elmondhatjuk magunkat.
És hittem(!), egyetlen egy perc erejéig elhittem, hogy itt a könyvtár mélyén, ahol a lehető legnagyobb feszültséget a hangos szavak és a könyvtáros nő fülének találkozása váltja ki, létezhet, hogy két idegen egyike összetévessze a másikat valakivel. De rosszul hittem, mert ami itt történt, az egyáltalán nem volt véletlen.
Már abból, hogy megszólított, éreztem, hogy bárki is volt ez a férfi, egész biztos, hogy engem keresett. A belsőmben valami úgy reagált a férfi jelenlétére, mint űzött vad a vadászéra. Egy részem szaladt volna, itt és most felpattant volna, hogy elmeneküljön és soha többet vissza se jöjjön. Fogalmam sincs, hogy honnan jött ez a mélyről elborító félelem, mely lassan indult ki lelkem legmélyebb bugyraiból és kapaszkodott fel bőröm alatt, hogy valósággal egész lényemet elborítsa.
Ennek ellenére, még mindig nem volt halványlila gőzöm sem róla, hogy ki lehetett ez a férfi. Ő pedig láthatóan nem akart hinni nekem.
- Fogalmam sincs, hogy ki maga. – minden félelmem ellenére mertem ezt a szemébe mondani, ráadásul sikerült úgy, hogy a hangom se remegjen bele. Megmakacsoltam magamat és elhatároztam, hogy nem fogom kimutatni, mennyire megrémiszt a férfi. A legrosszabb, hogy szemernyi elképzelésem sem volt róla, hogy vajon mit akarhatott tőlem. Könnyű lett volna arra gondolni, hogy a testvéremet kereste, de az a tekintet, amivel engem méregetett, az, ami megfagyasztotta bennem a vért is, önmagáról árulkodott. Én voltam a célpontja, éreztem a csontjaimban.  
Ezt erősítették szavai is, aminek semmi értelme nem volt, sőt mi több(!), egy elmeháborodott, őrült zagyvaságának tűnt, bennem mégis megmozdította azt az ismeretlen valamit, aminek jelenlétét az elmúlt napokban egyre jobban érzékeltem. Ettől, na meg a közelségétől, ha lehet, még inkább megijedtem. Összeszorítottam szemeimet és összerezzentem a hangjára, ami egész testemben borzongást váltott ki belőlem. Akkor néztem fel újra ellenségesen villanó szemeibe, mikor a Fattyút emlegette. Mintha szikra pattant volna bennem, úgy kúszott be a tudatomba egy emlékfoszlány, egy másik férfiról.
Klaus Mikaelson…
Ki a fene lehet ő?
- Én nem öltem meg senkit! Fogalmam sincs, miről beszél, esküszöm! – megcsuklott a hangom, ahogy próbáltam visszatartani félelmemtől fojtogató könnyeimet. Zöld, félelemben forgó szemeimmel kitartóan álltam Mikael – ha jól emlékszem ezt a nevet említette az imént - tekintetét, mely, mint jeges, karmos kéz, úgy marcangolta a lelkemet, keresve azt a valamit, amit én sem találtam meg magamban, de éreztem jelenlétét.
Nem mertem levegőt venni. Attól féltem, ha megteszem, akkor még jobban rontok a saját helyzetemen, amit nem lett volna túlzottan célszerű. Nem tudtam mi lesz velem most, fogalmam sem volt, hogy mire gondoljak, hogy mit tehetnék. Megfordult a fejemben, hogy segítségért kiabálok, de hamar el is vetettem az ötletet. Ameddig nem dönt úgy, hogy hátravág a székkel együtt, nem sipítozok. Utána meg már mindegy lenne, ezt mélyen magamban éreztem.
Mikor Mikael újra megszólalt, az úgy törte szilánkosra közöttünk a csendet, mintha egy nagy üvegtálát ejtettünk volna a betonra, s annak darabjai suhogva és csörömpölve kettéhasították volna a levegőt. Valósággal megugrottam tőle ijedtemben, pedig ezúttal kevésbé volt fenyegető.
- Nem tudom, esküszöm, hogy nem tudom. – suttogtam. Nem bírtam tovább, kicsordult az első csepp könnyem, melyet nem töröltem le, büszkén viseltem az arcomon. Ezzel is jelezni akartam felé, hogy igazat beszélek, még ha mélyen bennem valami erősen az ellenkezőre adott nekem gyanút…


   

Whimsy

Mikael & Whimsy

Who and what the bloody hell are you?!

Általában a könyvtár egy olyan hely, amit minden fiatal messzire kerül el. Én mégis itt voltam és valamilyen belső hang azt súgta, korábban is szerettem az ilyen helyeket. Mintha derengett volna valami a balesetem előtti időszakból... Talán vonzódtam a csendes helyekhez, könyvtárakba menekülhettem a hétköznapok árnyai elől és a gondolataimba mélyedhettem. Most is valami ilyesmire készültem. Valami dolgozott bennem, nem hagyott nyugodni mióta csak betettem a városba a lábamat, így idejöttem, elmenekülni ezek elől az érzések elől. Részben hatásosnak bizonyult, egy másik részemben pedig pont ennek köszönhetően támadt fel valami. Egy újabb ismerős érzés, deja vu, egy emlék, nevezhetjük ezek közül bármelyiknek. S bár ez is ijesztően hatott rám, kellemes érzéssel töltött el.
Régi és új könyvek ismerős illata kúszott be az orromba, barátságosan hívogatva a sorok közé, megkísértve, hogy olvassak el párat közülük. Engedtem a csábításnak és miután óvatosan végighúztam kezemet egy egész sornyi könyv gerincén, végül megállapodtam egynél, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet. Mystic Falls történelme... ezt a címet viselte. Óvatosan kivettem a könyvet a helyéről, kezeimmel végigsimítottam a bőrkötéses könyvet és találomra felnyitottam azt egy nekem tetsző oldalon. Inkább volt ez egy újságcikkekből, feljegyzésekből, napló maradványokból álló gyűjtemény, mint könyv. Tekintetemmel végigszántottam a sorokon a képeken és az oldalakhoz csatolt egy-egy régi újságcikken. Látszólag a könyv mindent tartalmazott, ami csak a városban megtörtént és érdemes volt tudni róla. Fogalmam sincs miért, de én tudni akartam róla.
Lassan az egyik olvasásra kijelölt sarokba battyogtam, leültem az ablak melletti fotelek egyikébe, a nehéz és vastag "könyvet" pedig leraktam magam elé az asztalra, míg gyorsan átlapoztam az oldalait és megtaláltam azokat a részeket, amik engem érdekeltek. Néhány évvel ezelőtti cikkeket és kézzel írott bejegyzéseket találtam, s ami a legfurább volt bennük, hogy mindről tudtam miről szól. Állattámadások, eltűnések és egyéb furcsa, megmagyarázhatatlan jelenségek... Valami mélyen belül azt rikoltotta bennem, hogy én tudom az igazságot. Ám az emlékkép mielőtt még megragadhattam volna, elszaladt, úgy, mintha soha ott sem lett volna.
Egy másik könyv csapódott le előttem az asztalon. Aminek a címe valamiért zavarba ejtő hatást gyakorolt rám, de nem tudtam volna megmondani miért. Farkas üvöltés... mintha a lényem egy részét piszkálta volna a megnevezése.
Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy észre sem vettem, mikor jött ide hozzám a férfi, kinek megjelenése mélyről jövő ellenszenvet és csipetnyi félelmet is ébresztett bennem. Ismerősnek tűnt, s azt hiszem talán ő is ismerhetett engem. Bár nem tudom miért nevezett Isabellának, abban biztos voltam, hogy nem tévesztett össze senkivel. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg Line hamis néven mutatkozott volna be a férfinak és ő most tulajdonképpen a testvérem után kajtat. Nem. Ő hozzám jött. Éreztem a csontjaimban.
- Ki az, az Isabella? - értetlenkedtem, ahogy felpillantottam rá, s próbáltam higgadt és összeszedett maradni. Nem tudtam ki ez a férfi, vagy mit akar, de a porcikáimban éreztem, hogy ismertem őt. - Na és maga ki?  


   

Whimsy