Caroline && Selina

you, me, and the moonlight

Igazából szeretem az erdőt, nincs vele semmi bajom, se éjjel, se nappal, egészen addig, amíg a telihold sápadt fénye meg nem talál. Igazából nagyon szép, csodálatos hely, mindig is annak tartottam, itt elvonulhat az ember, kicsit magába roskadhat és kiélvezheti azt, amit ez a csodás hely adhat neki. Én is szerettem elbújni ide, mindig is, mert annyira varázslatos, ahogy a fék az ember fölé magasodnak, elrejtenek minket, és óvnak is mindentől. Igen én ilyen vagyok, szeretem az ilyet, szeretem, hogy egyedül tudok maradni, hogy nem zavar senki. Persze itt van velem általában az én kis telihold társam, de ő sem lehet mindig mellettem, ahogy én sem vagyok mindig mellette. Nem azért jöttem ebbe a városba, hogy kipróbáljam az erdő akusztikáját, mikor épp bundában flangálok errefelé. Ez sem rossz indok, sőt logikus is lenne, de szerintem az emberek nem örülnének annak, hogy én itt gyakorlok a farkasokkal táncoló musical kiadására, hogy majd szépen szólózhassak a bundás felemmel. Az emberek ezt itt nem értékelnék, sőt, az ilyen sehol sem értékelnék, nem is tudom, hogy jutott eszembe, ez hülyeség, nagyon is, de mindegy, sajnos ilyenkor nem igazán gondolkozom tisztán, az nem szokott menni.
Hosszú lesz ez az este már most érzem, pedig alig jutottam túl az erdő harmadik szintjén járhatok, ami mondjuk azt jelenti, hogyha itt elkezdek átváltozni, egy olyan fél, másfél óra múlva a városban találom magam, ami semmi jót sem jelent. Sűrű erdő, tudom, de mégis ki tudnék menni innen, a hangokat követném, az illatokat, vagy esetleg azt amit a sötétben látnék. Elvesznék, semmi sem maradna meg, csak a farkas gondolatai, a vérszomj, olyankor olyan vagyok, mintha nem is én magam volnék. Mintha egy másik személyiségem bukkanna elő, ami rejtve van, egészen addig, míg a telihold fel nem bukkan. Utálom ezt, ha tudnék megszabadulnék tőle, ettől az egész szenvedéstől, elhagynám, nem változnék át soha többet. Nem lennék a telihold rabja, nem kellene attól félnem, hogy mikor kinek a hullája mellett ébrednék fel, kinek a vére folyna rajtam, amit le kellene mosnom.
Egyre beljebb megyek, tudom, hogy még mindig mennem kell, hogy nem szabad megállnom, most nem szabad, ha itt megállok, azzal bajba keverek mindenkit. Két éve szenvedek ezzel az átokkal, két büdös éve, de sosem lesz jobb. Azt modnták idővel annyira nem fáj majd, minél többször történik meg, annál hamarabb szokja meg a testem, és én magam is, azt, ahogy a csontjaim új helyet találnak, de ezt lehetetlen megszokni, nekem nem megy. Emiatt utálom a szüleim, nem azokat, akik felnevltek, bár jelenleg, most őket is, de itt az igaziakra gondolok. Azokra akiktől ezt a szörnyű gént örököltem, akik elhagytak engem, odaadtak olyan embereknek, akik nem is tudják, hogy mi vagyok, vagyis mi lehetek. Ha tudtam volna jobban vigyázok, de akkor abban a helyzetben nem tudtam, azt sem tudtam, hogy mi fog történni akkor, hogyha meghal, sőt azt sem tudtam, hogy beverheti a fejét és ebbe belehalhat. Fogalmam sem volt ezekről, csak olyan gyorsan történt minden.
Most is ez történik, gyorsan kap el az átváltozás, és igaz, hogy próbálom vonszolni magamat előre, hogy ne következzen be a visszafordíthatatlan dolog, de egyáltalán nem sikerül. Mintha valami nem akarná, hogy tovább menjek, tudom, hogy ez hülyeség, de egyszerűen nem megy, nem tudok tovább menni, vagy valami. Még a kiáltozásaimat sem tudom visszafogni, pedig nem akarom, hogy bárki meghallja, hogy elinduljon felém, inkább csendben akarok lenni, de egyszerűen nem sikerül, nem tudok eleget tenni, még magamnak sem. Hallom csontjaim törését, és ez még a jobbik fele, mert érzem is, emellett pedig látom is, ahogy az ujjaim törnek, a bordáim behorpadnak, a arccsontommal együtt, és tudom, hogy nem lehet ezt megakadályozni, mégis küzdök, hogy mehessek előrébb.
Arra viszont nem számítok, hogy valaki megjelenik, pont itt, és pont most, sőt, ahogy látom azt is tudja, hogy mi vagyok. Igyekszem beazonosítani, hogy mi lehet, de akkor mondja fel a bal könyököm a szolgálatot, így majdnem lefejelem a talajt, ami előttem foglal helyet, de a másik kezem még tart, viszont alakuló pofázmányommal pillantok fel a szőke lányra, amikor a kezét érzem forró homlokomon. Szinte jéghegyként gondolok most rá, annyira hideg a kezem tüzelő testemhez képest.
- Nem megy... nem bírok felállni. - nyöszörgöm egy újabb kiáltás előtt, amikor a tüdőmet kezdik nyomni bordáim. Minden sejtem változik, minden apró molekula mozdul, helyezkedik, én pedig mégis megpróbálok talpra állni. Térdeimet sikerült megmozdítanom, ki is tolom a testem, egészen addig, amíg féltérdre nem sikerül rakni magamat, a lábam épphogy nem adja meg magát. - Merre? - kérdezem egy morgás után, és a lábaim végre rájönnek, hogy működjenek, így sikerül felállnom, ha segít még előbb sikerül. Remélem nem fogom bántani, nem akarok ártani neki, sőt senkinek sem, de a láncok itt még nem sokat érnek.

szószám: 770 △▽ zene: this one △▽ megjegyzés: béna lett

Sel & Care

Cipőm talpa mélyen belecsúszik a fölbe. A puha talajon itt-ott elszáradt levél kupacok terülnek el, apró éjjeli állatok szaladgálnak ide-oda, keresvén valami búvóhelyet. A messzi távolból halk patak csörgedező hangja hallatszik, bár lefogadom, hogy ezt csak én hallom. Nem a közelben van, képességeimnek köszönhetően, illetve pedig annak, hogy egyébként síri csönd van errefelé, élesen hallom a víz csobogását.
Nem tudom mióta veszítettem el az időérzékemet, amikor elindultam a temetőbe anyám sírjához, még hét ágra sütött a nap, most viszont itt sétálgatok egyedül az erdőben, a korom sötétben. Ha nem tudnám magamról, mire vagyok képes, félnék. Nem túl barátságos környék ez ilyenkor éjszaka, főleg ha azt vesszük, a temető itt van a közelben. Több eszem is lehetett volna annál, mint hogy, hogy az erdő túloldalára parkoltam, de nappal még jó ötletnek tűnt, akkor még nem láttam előre, hogy itt fogok botorkálni a sötétben.
Anyám márvány sírja újra pompájában csillog, rendszeresen friss virágot hozok ki neki, amit már a kitalált szisztéma szerint helyezek el. Körbe ölelik a színes virágok a feliratot, illetve a sír lábánál is szín kavalkád terül el, a többi részen azonban szín szerint csoportosítottam a növényeket. Őszintén szólva büszke vagyok magamra, néha még én is csodálkozom, mit hoztam össze. Más családok biztosan irigykednek, mikor meglátják. Ez csak természetes. Caroline Forbes mindig a tökélyre törekszik. Kétlem, hogy ez olyan rossz volna. Nem tudom elviselni, ha valami nem olyan, ahogyan azt elképzeltem, maximalista vagyok. De ezt szeretem magamban. Kihívások elé állítom magam. Na, meg persze lekötöm magam ezekkel a kis díszítgetésekkel, s nem tudok belegondolni, miért is vagyok kint. Próbálom elterelni a figyelmemet, valami másra összpontosítani, hogy ne törjön fel belőlem újra a fájdalom, hogy ne a húzza a szívemet újra az a tonnás súly. Ez így is nehéz, és nehéz is marad még sokáig, de ezekkel az aprócska figyelemelterelésekkel előzöm meg azt, hogy újra kiboruljak, mint mondjuk ma reggel. Mivel tegnap kitakarítottam az egész házat, csillogott villogott, valamint be is vásároltam, nem volt tenni valóm. Ha pedig nincs mit tenni, újra el kezd járni az agyam. Ha pedig el kezd járni az agyam, fölfogom, hogy hogyan is állok jelen pillanatban. Egyedül, árván, magányosan, megtörve.
Azt hiszem, már félúton járhatok, legalábbis elég régóta sétálgatok. Remélem jó felé jöttem. Éppen egy faágat hajtottam ki az arcom elől, mikor éles sikoly törte meg a csendet az éj leple alatt. Összerezzentem a hallatán. A hang felé fordítottam a fejemet, hogy megpillantok e valamit, de a sötétség nem enged élesen látni.
Azonnal abba az irányba indulok, ahonnan jött a hang, fogalmam sincs, mi történik ott, de lehet, hogy valakinek segítségre van szüksége. Persze, megfordul a fejemben, hogy egészen más féle sikolyt hallottam, mint ami valójában. Kitudja, hogy az emberek miért jönnek ki ide. Ha belegondolok, Tylerrel is sok izgalmas dolgot csináltunk kint az erdőben. Na, meg volt az a dolog Klaus-szal… gyorsan elhessegetem a gondolatokat. Megígértem magamnak, hogy elfelejtem, ami akkor történt. Soha, de soha nem engedem, hogy újra az eszembe jusson. El kell felejtenem.
Minden kétségem ellenére megyek tovább. Ismerős hangokat fedezek föl. Ne! Fölnézek az égre, s bebizonyosodik az, amitől tartottam.
- Remek. – jelentem ki magamban. Képes voltam teliholdkor kijönni az erőbe. Megőrültem? Tudtam, hogy azok a hangok… reccsenések, és ropogások, mintha csontokat törnének el. Emlékszem Tyler-nek milyen volt, ezek pontosan ugyan azok.
De nem kellene elbújnia annak a valakinek? Saját magának, s főleg a környezetének is biztonságosabb lenne. De mi van, ha éppen ezért jött ki? Csak nem ért el oda, ahová menni készült?
Nem gondolkodom tovább, nem hagyhatom kint az erdő közepén vérfarkassá alakulni azt a szerencsétlen lányt, mert lánynak hangzott a sikoly. Gyorsabban szedem a lábam, tudván, hogy kifutok az időből, fogalmam sincs, mennyi van hátra.
- Te jó ég! – kiáltok fel, mikor meglátom. Nem tévedtem, itt tényleg az történik, amit gondoltam. Lassan közelebb lépek hozzá, s megpróbálok nyugodt maradni.
Ki kell találnom valamit, nem hagyhatom itt. Eszembe jut, a közelben lévő Lockwood pince, de fogalmam sincs, hogyan vihetném el oda. Nem tűnik ölben vihetőnek.
Mellé guggolok, és a homlokára teszem a tenyerem. Teste tüzel, látom rajta, hogy szenved.
- Oké. Rendben. Semmi pánik. – nyugtatom… magamat. – El kell jutnod a pincéig. Itt nem maradhatsz. – Az életemmel játszok az által, hogy segítek neki. De egyszerűen nem tudom csak úgy itt hagyni. Egyébként meg, már a menekülés is késő volna.

Caroline && Selina

you, me, and the moonlight

Megint egy telihold, megint egy szenvedéssel teli este, amit nehezen fogok túlélni, de ki kell bírnom, szóval minden erőmet összeszedve mászok ki a kis sporttáskámmal az erdőbe. Nem tudom, hogy fogom magam annyira visszafogni, hogy az erdőből ne másszak ki, de meg kell oldanom, mert nem flangálhatok az emberek között bundában, és vonyítgatva. Nem hiszem, hogy értékelné a nép ezt a gesztust, a végén hívnának egy vadőrt, hogy puffantson le, akár éles golyóval, de lehet csak nyugtató is. A vége ugyanaz lenne, mindenki látná, hogy egy tinilány lett a nagy vérengző farkasból. Egyáltalán nem lenne jó senkinek, lehet, hogy képesek lennének eltussolni a dolgot, de az is lehet, hogy nem menne, mert valaki olyan találna rám. Igen, ez a gondolat minden teliholdnál átmegy a buksimon, mert nem tudom mire számíthatok, hogy mennyi minden változna meg azzal, hogyha egyszer elkapnának. Nagyon szoktam vigyázni magamra, és az a bolond is vigyáz rám, mégis elég ijesztő ez a dolog. Majdnem két éve szenvedek a teliholddal, utálom, egyszerűen utálom, de tudom, hogy ez ellen nem tudok tenni, vagyis nem akarok. Bevallom, engem már nem zavar a farkaslét, sokat szenvedek vele, de már megszoktam, és nem hisztizek, hogy valaki vegye el tőlem. Ezt a sorsot szánta nekem valaki, bele kellett szoknom. Sosem akartam eldobni magamtól az életemet, most sem akarom eldobni, legyen bármiről szó. Ha valaki most élve eltemetne akkor sem adnám fel, hanem minden erőmet összeszedve kiásnám magam, akkor is, ha az nehéz, hiszen mindent meg lehet oldani, csak nagyon kell akarni. Vagy nem?
Mindegy, én úgy gondolom, hogy ezt is helyre lehet hozni, mindent helyre lehet hozni. Az már más kérdés, hogy mennyire akarjuk.
Egyre beljebb haladok az erdőben, sötétebb lesz, csak a hölgy gyér fénye ragyog be a fák között, szinte átölelve a magas lombokat, de még nem érzem úgy, hogy elég közel lennék a végcélomhoz. Itt még akár járhatnak is emberek, ha nagyon akarnak, bár ilyen kései órán csak nem vetemedik erre senki, az elég nagy bolondság lenne, csak nem ilyen elvetemült lények laknak itt.
Megtorpanok egy pillanatra, mikor megérzem a fájdalmat lassan felkúszni a gerincemen, egészen a koponyám mélyére, de még haladok, nem állhatok még meg, még túl közel vagyok, a végén tényleg megölök valakit, már megint. A férfi arca még most is a szemem előtt lebeg, mint minden teliholdkor, pedig tényleg egy véletlen volt, én csak próbáltam túlélni a találkozást vele. Lábaim visznek előre lassan, egyiket rakom a másik után, de összeesek a testem kétrét görnyed, ajkaimat pedig egy fájdalmas kiáltás hagyja el. Hangosra sikerült, de remélem, hogy senki sem hallja és nem gondolja azt, hogy segítenie kell, mert már elkezdődött a változás, a testem kezdi átvenni a másik formáját. Ki fogom bírni, csak ne fájna ennyire.

szószám: 446 △▽ zene: this one △▽ megjegyzés: béna kezdő