Selina & Whimsy

Hey, can you help me please?

Üvöltés vágta ketté a csendet. Morgó, vicsorgó, barátságtalan hangok a sötétben, levelek súrlódása, ágak roppanása, ahogy a farkasok összegyűltek körülöttem. Nem láttam, de éreztem a jelenlétüket. Tudtam, hogy ott lapultak valahol a sötétben és csak vártak. Nem tudom honnan tudtam, de a csontjaimban éreztem, hogy én rám vártak. Különös érzés öntötte el a bensőmet, meleg, kellemes, kissé talán családias… aztán belém hasított a z őrületes fájdalom. Belülről perzselt végig, füleimben hallottam a csontok és inak pattogását, roppanását. Iszonyú hang, iszonyú kín…
Felpattantak a szemeim, én pedig zihálva kaptam levegő után, ahogy tudatosult bennem, hogy az ágyamban feküdtem. Nem voltam az erdőben, nem hasított a fülembe vonyítás, nem voltak körülöttem farkasok és nem úsztam iszonyatos fájdalmakban. Álmodtam. De az egész olyan valóságosnak tűnt, olyan elevennek. Mintha tényleg ott lettem volna. Egy részem, melyről nem tudtam megállapítani, hogy melyik is pontosan, úgy érezte, hogy tényleg ott voltam. Erősítette bennem az érzést, hogy ez talán egy rég elfeledett emlék, valami, ami már egyszer megtörtént velem.
Felültem az ágyban, kicsit megráztam a fejem, hogy elűzzem az álomkép esetleges maradékait, aztán ügyelve a légzéseimre, lenyugtattam a szívverésemet. Remek, már előre láttam, hogy egy ilyen álom után nem leszek képes visszaaludni. Ráadásul a kíváncsiság sem hagyott nyugodni. Furdalt belülről, a kis gonosz majd kibökte az oldalamat, olyan erősen próbált rávenni, hogy járjak egy bizonyos dolog végére. Nem akartam, de engedtem a kísértésnek. Magamra kapkodtam valami ruhát, ami elsőnek a kezem ügyébe került, felhúztam a bakancsomat és már ott se voltam.
Az éjszaka leple alatt vágtam át a városon, azt sem tudtam, hogy merre megyek, csak úgy haladtam előre a sötétben, éreztem, hogy a szívem – vagy mi? – majd elvezet arra a helyre, ahová kell. Éreztem az esti szellőt az arcomon, cirógatott, játszott a hajammal, akár egy régi barát. Talán az is volt. Mióta a városban voltam, ami egyébként nem volt több két napnál, folyamatosan bizseregtem. Volt itt valami, ami nem hagyott nyugodni, valami, ami teljes erejéből azt sugallta, hogy idetartoztam, hogy mindig is itt lett volna a helyem. Ezt már akkor is érzékeltem, amikor először léptem át a városhatárt. Mostanra csak még erősebben lüktetett bennem. Nyugtalanított, teljesen felpiszkálta a belső békémet.
Úgy elmerengtem a gondolataimban, hogy észre sem vettem mikor galoppoztam be az erdőbe. Nem figyeltem fel a táj változására, az ösztöneim vezéreltek, a kíváncsiságom. Az oldalamat szúró érzés pedig azzal, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltam a sűrűben, úgy hagyott alább. De nem álltam meg. Bár a szívem a torkomban dobogott és semmi értelmét nem láttam ilyen későn belegyalogolni az ismeretlenbe, csak mentem tovább. Egyik lábamat helyeztem a másik után. Kerülgettem a kigáncsolni készülő, elődudorodó gyökereket, fatönköket és egyebeket. Az hiányzott csak nekem, hogy orra bukjak a sötétben és valami fenevad nekem támadjon.
Üvöltés hatolt a némaságba, én pedig azon nyomban megdermedtem. Bár messziről érkezett, nekem az is elég volt, hogy meghűljön ereimben a vér. Mozgolódást hallottam a bokrok mögül, halk neszezést. A szemeim előtt pedig vagy ezerféleképpen láttam, elképzeltem, ahogy a farkasok által szétmarcangolva végzem. Mégis az egészben a legijesztőbb a Deja Vu érzése volt. Az álom – hasított belém a felismerés.
Nem tudom mikor kezdtem el szaladni, de rohantam. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, amennyire csak tudtam, azt sem figyeltem, hogy merre tartottam. Egyenesen előre, amerre a filmbeli buta hősnők is szaladtak volna a helyemben. Naná! Hát hova máshová? Valószínűleg most jön majd az a rész, amikor elhasalok valamiben és az a valami élve felzabál. Persze. Ez egészen reális. Kezd elmenni az eszem.
Lebegtem. Egy pillanat erejéig egyik lábam sem érintette a földet. A következő pillanatban azonban zuhantam, lefelé, előre a feketeségbe. Az orrom hegyéig sem láttam, nem tudtam mikor fogok földet érni, erre azonban a becsapódás pillanatában hamar választ kaptam.
Egy gödör. Egy nagy és fekete gödör. Igaz, nem tűnt túl mélynek, de ahogy elnéztem, ebből egyedül sehogy sem lettem volna képes kimászni. De nem én lettem volna, ha meg sem próbálom. A negyedik vagy ötödik próbálkozás után adtam fel, amikor már arra sem volt energiám, hogy elrugaszkodjak a talajtól akár egy minimális szinten. Eszembe jutott, hogy kiabálhatnék segítségért, de mégis ki hallotta volna meg ilyenkor? Hacsak persze nem az őrült baltás gyilkos vagy egy csapat vadállat… Nem, köszöntem, ebből én nem kértem. Inkább csendesen magam elé motyogva átkoztam magam, amiért voltam olyan hülye, hogy ilyenkor indultam erdei túrára. Ha legközelebb nem tudok aludni, egyszerűen csak erre a pillanatra fogok gondolni, akkor ezer százalék, hogy hamar magamra erőltetem majd az alvást.
Egy ideje ücsöröghettem már a gödör mélyén, amikor mozgásra lettem figyelmes. Könnyed lépteknek tűntek és errefelé tartottak. Ideges lettem. Nem tudtam, hogy most vajon megkellene-e könnyebbülnöm, hogy valaki rám találhat, vagy inkább attól kellene-e félnem, hogy ki talál meg?
- Ki van ott? – bukott ki belőlem az ijedt kérdés, rögtön az után, hogy engem megszólítottak. Igen, nos, végül is nem értelmetlen ebben a helyzetben egy ilyen kérdéssel indítani, ááá, dehogy…
Feltápászkodom a földről és hunyorogva próbálom meg kivenni az érkező vonásait a sötétben. Az már biztos, hogy nő és fiatal, a hangjából ítélve legalább is. Na de ő vajon mit keres itt ilyenkor?

Whimsy && Selina

you fell in a hole? Really?

Megint itt vagyok, az erdőben, és persze egyedül már megint, mintha ez annyira jó lenne, de komolyan. Nem élvezem, hogy ide kell kijárkálnom, de a múltkori eset után találnom kell egy biztos helyet, ahova járkálok, mikor a telihold felüti fejét, amikor elvesztem önmagamat, és szívesebben ölném meg a legjobb barátomat is, minthogy futni hagyjam. Nem jó ez, nagyon nem, de nem tudok mit tenni, sajnos én ilyen vagyok, megtennék mindent, hogy megint egy egyszerű lány legyek, egy senki aki bármit tehet nem lesz baja, aki a teliholdas éjszakákon kifeküdhet a kocsi motorháztetejére és onnan csodálhatja a ragyogó csillagokat, valaki, akinek nem ragyognak fel szemei, nem növeszt agyarakat, hogy aztán bundás formában kergetőzzön az erdőben. Ez az, amit egyáltalán nem szeretek, és kihagynám, szívesebben nyavalyognék amiatt, hogy rosszul áll a hajam, megint kezelhetetlenné vált, mint nyavalygok amiatt, hogy bolhás leszek egy éjszaka alatt. Megesett már, nem volt túl kellemes, és az ellenségeimnek sem kívánom azt a vakaródzást. Azt sem, hogy vadászok legyenek a hátsójukban, mert a menekülés is szörnyű, utálok menekülni, utálok mindent, ami ehhez a léthez kapcsolódik, és talán egyetlen egy ember van, aki miatt még nem hagytam fel mindennel. A legrosszabb ebben, hogy elvileg most is itt kellene lennie velem, és segítenie nekem, de neeeem, ő nem tudom hol van, de késik már majdnem fél órája, én pedig itt kóválygok egyedül a semmi közepén. Nem hiszem, hogy pont itt fogok találni egy olyan helyet, ami majd jó lesz nekem, ahova el tudok vonulni teliholdakon, és senki sem fog zavarni. Ez egy nyílt terület attól függetlenül, hogy sűrű az erdő, innen pillanatok alatt kijutok az emberek közé, hacsak el nem tévedek, hogy aztán kifáradva elterüljek valahol itt a földön. Ez jó lenne, nagyon jó lenne, de sajnos nekem nincs ekkora szerencsém, ha ez bekövetkezne, lehet, hogy lemészárolnám a fél várost. Nagyon beteg a farkas felem.
Egy apró neszre kapom fel a fejemet, és én hülye el is indulok a hang irányába, hátha valaki bajban van, de az is lehet, hogy egy vadász, és mint odaérek, egy puskával, esetleg pisztolycsővel találom magam szembe, aztán gyors halált halok. Minden megeshet, de nem hallgatok a hetedik érzékemre, vagy hanyadikra, csak fogom magam, és a hangig megyek. A legjobb, hogy semmit sem látok sehol. De tényleg, nézek jobbra is meg balra is, de aztán, lépek egyet előre, és gyorsan észreveszem, hogy valami nagyon nem jó a lábam alatt, hiszen semmi sincs ott, így hátrálok egy fél lépést, majd a nem túl mély, de mégis elég sötét lyukba pillantok. - Van odalent valaki? - lehet most ugrok a vesztembe, vagy talán esek, nem tudom, de érdekel, hogy van-e lent valaki, vagy nincs. Ha valaki olyan van lent, lehet segítségre szorul, én pedig segíthetek neki, de lehet, hogy nem. Mindegy, azért igyekszem megtenni, ami tőlem telik, és fülelni a hangokra.

szószám: kevéske △▽ zene: semmi sem volt △▽ megjegyzés: béna lett