• hallgasd történetem...




Mindössze csak egy év telt el. Én pedig még mindig érzem, ahogyan a szívem ezernyi, apró darabkára hullik. Egy üveg szív, amely ezernyi szilánkra törött. Eltörött, mikor Ő elment. Egy éve még csak ki sem mondtam a nevét. Fáj az emlékezés, a gondolat, hogy ő boldog felemészt. Boldognak kellene lennem, hogy ő boldog, hiszen ha valaki szereti a másikat, jobban mint bármit, vagy bárkit, akkor megbocsát, elfelejteti a hibákat, és csak örül a szeretett személy boldogságának. Régen azt hittem, én ilyen vagyok. Úgy gondoltam igen, hé, ez menne nekem. De teljesen más, átélni azt a fájdalmat, azt a bizonytalanságot, mikor szó nélkül elhagynak. Mikor nem tudod, mi van Vele. Vajon jól van, jól megy a sora, nem szenved hiányt semmiben? Vagy épp ellenkezőleg, esetleg életének legrosszabb, és legfájdalmasabb évét élte meg? Tehetetlen vagy, ez pedig felemészt. Lassan, de biztosan marcangol szét belülről, örömmel nézi végig, ahogyan padlóra kerülsz. A padlóra, ahonnan képtelen vagy felállni. Egyedül sosem menne. Te mégis félsz segítséget kérni. Napló írásba kezdesz, de már ott elkönyveled, hogy hülyeség, amint leírod az első betűt a vékonyka papírra. Dühös vagy, csalódott, és nem tudsz mit kezdeni magaddal. Gyűlölni akarod, de a szerelem még mindig ott lángol a kis fantom szívben, ami aprókat bár, de még csapdos a kis szárnyaival. Még életben tart. Emlékszem mindenre, mintha csak tegnap lett volna. A hosszú, puha barna hajzuhatagra, a gyönyörű ékkőként csillogó szemeire, az ajkának puha érintésére a bőrömön. Emlékszem az érzésre, mikor reggel felkeltem, és nem találtam magam mellett. Azt gondoltam, biztosan csak odalent bóklászik, mert nem tudott sokáig aludni. Mosollyal az arcomon indult el megkeresni. A ház minden zugát átnéztem. Sehol sem találtam. Még mindig emlékszem, milyen volt. Szinte érzem, a könnyeim forróságát, a tüdőm legmélyéből kiszakadó szaggatott sóhajokat, miközben próbálom visszatartani a hangos zokogást.
„Gyűlölöm ezt. Gyűlölöm a forró könnycseppeket, amelyek úgy száguldoznak le az arcomon, mintha csak versenyautónak képzelnék magukat. Sós cseppek áztatják az ajkaimat, lassan kettéválva szökik közülük egy apró, szaggatott sóhaj. Fejemet a falnak támasztom, átölelem a mellkasomhoz húzott lábaimat, könnyes szemmel meredek a hófehér szőnyegre a szobám padlóján. Összetörtem. Apró darabokra, szilánkokra, mintha csak egy vékonyka kis üveg lenne a szívem, valamiféle olcsó játékszer, amit bárki, bármikor eltörhet. Bárki, akit elég közel engedek. Most mégis úgy érzem, ez csakis az én hibám. Én tettem valamit. Valamit, amit nem tudok megmagyarázni. Szipogva pillantok fel, sűrűn pislogok. Próbálok nem sírni. Nem akarok többé sírni. Tudom, hogy utálja, amikor sírok. Kemény, durva mozdulattal törlöm le a könnyeket az arcomról. Nem, nem hagyom, hogy így a padlóra küldjön. Nem adhatom fel ennyire könnyen. Nem lehetek ennyire gyenge. Előhalászom a telefonomat a táskámból, már két lábon állok. A szobában járkálva tárcsázom újra, és újra. Nincs válasz.
Érzem, ahogyan a könnyek újra megnehezítik, hogy tisztán láthassak. Minden annyira homályos lesz hirtelen.  Legszívesebben csak üvöltenék. Ahogy csak tudok. Kiabálnék. Utána, vagy neki, már nem is tudom igazán. Csak újra magam mellett akarom tudni. Azt akarom, hogy érezhessem, amint a bőre az enyémhez ér, ahogyan játszik a hajammal, miközben valamilyen idióta sorozatot nézünk a szobámban, ami persze egyikünket sem érdekel, de én mindig szerettem, ha van egy kis háttérzaj. Nem bírom a csendet, fülsüketítő. Annyi kérdéssel hagyott magamra. Egyedül hagyott.
Hangos csattanás jelzi, hogy a telefonom is búcsút int.”