ღ zene: They Don't Care About Us ღ megjegyzés: My Angel ♥ ღ

„Bűntudat, fájdalom, önmarcangolás, kín, megbánás, és szenvedés..”
Az emlékek az akaratom ellenére is maguk alá gyűrnek, ezáltal elnyomva minden egyes ellenkezésemet. Nem tudok felszólalni a vádlottak padján, nem tudok kiállni önmagamért, nem tudok mit sem tenni immáron a lényemért. Börtönbe zárt a saját lelkem, elnyomott az emberi érzelmek jellege, fájdalmasan lök térdre a sors keze. Nem maradt egy épeszű gondolat sem az elmémben, nem maradt semmi sem, amiért érdemes lenne jelen helyzetben küzdenem. Belátom világosan azt a tényt e pillanatban, hogy teljes mértékben elgyengültem - tálcán kínálom fel magamat a szenvedésnek -, de mégis küzdök, avagy lehet mégsem, csak éppen azt kellene tennem. A teher lassacskán nehezedik rá a vállamra, és nyomja le a súlyát egészen mélyre - a bensőm felé. Érzem, ahogy a lelkem foszlányokká hullik, ahogy a szívem apró darabokra törik, ahogy a bűntudat őrjítően felemészt.. Érzem, ahogy az önsajnálat hatalmába kerít, ahogy a létem értelmét veszti, ahogy a remény elszáll belőlem, ahogy a fájdalom kaparja a mellkasom. Érzem, és nem tehettek ellene semmit.
„Megtörtem, elvesztem, összeomlottam, és belehaltam mindebbe..”
Nincs helyén az életem, mintha már magam sem tudnám, hogy mit miért teszek meg. Minden, ami eddig világosan lebegett a szemeim előtt, nos mostan homályos képként fogad engemet. Nem maradt értelme a létnek, melyet eddig megéltem. Nem látom tisztán a cselekedeteimet. Nem látok semmit. Bár ugyan azt mondogatom magamnak immáron második napja, hogy „minden rendben lesz”, de tudom jól azt, hogy nem így van. Mindenki boldog.. boldog, és csak én vagyok teljesen megtörve. Én ülök eme átkozott helyiségben a pult előtt, én sanyargatom a múltam tényezőit, én nyalogatom a kiszáradt sebeim, én iszom le magam, s azt remélem ezáltal, hogy egyetlen pillanatra eljön a felejtés ténye. Hiú ábrándot kergettek, amiben még hiszek is. Képzeletet kreálok, amit képes vagyok valóságként felfogni. S kérdem én, mit tettem önmagammal? Hová sodortam egyáltalán az életemet? Kérdések ezrei öltenek bennem teljes alakot.. kérdések, melyekre válaszokat koránt sem kapok, s amelyekre sosem lesz megfejtés, még évek múltán sem.
Pillantásomat az üvegre szegezem, s majdan a pohárra, amely nem messze helyezkedik el tőlem. Nagyot nyelek, felsóhajtok, és lezárom a szemhéjaimat. Jobb kezemmel végig simítok az üvegpohár hideg felületén, ahogy máris a torkomban érzem a kaparó érzést, holott még meg sem ittam az újabb kört. A gondolataim egyre intenzívebbek, és hiába igyekszem, ha nem tudom őket semmibe venni, ha nem tudom őket egyetlen csettintésre kizárni. Megfogom a pohárt, és már éppen megemelném azt, amikor is hirtelen megrezzenek. Társaságom akadt, valaki kinyitotta a Grill ajtaját, és nem habozott. Megközelítette a pultot, és majdan mellém ült. Egyelőre még nem fordítottam meg a fejemet, hogy ráemeljem a tekintettemet, hisz nem akartam tudomást venni az érkezőről, avagy az új társaságomról. Végül lehajtom a fejemet, ahogy a whiskyt bámulom a pohárban. Ám, amikor meghallom a mellettem elcsendülő szavakat, és még ráadásként egy pohár is felém tolódik, akkor meglepődve nézek arra a bizonyos személyre.
-Caroline..-Suttogom nagyon halkan a nevét, szinte megtörten, de mégis nagyot nyelve. Pillantásomat végig futtattam rajta, majdan visszafordítottam a tekintettem a pohár ital irányába. Nem tudtam mit mondhatnék, tehetetlenül ültem egy helyben, és meg sem mozdultam egy darabig. Lefagytam, megállt a vér az ereimben -, mármint képletesen - és úgy éreztem mégis eközben, hogy nem találom a helyem eme épületben. Valahogy elveszett voltam mellette, de nélküle még inkább. Az érzés egyszerre volt ismerős, de mégis ismeretlen fogalmi kör.
-Nem..-Szakadt fel belőlem nagyon halkan, ahogy beleittam az italomba.-..nem, nem akarom, hogy elmenj.-Tettem hozzá továbbra is halkan, ahogy félszegen rápillantottam, majd pedig megfogva a whiskys üveget öntöttem neki is az italból a poharába, ahogy egy „persze, hogy jól vagyok” félmosolyra húztam az ajkaimat. „Minden rendben van velem” kifejezéssel néztem végül a pult mögött lévő italsorra, ahogy mélyen felsóhajtottam.
-Velem minden rendben.-Mondtam határozottabban, és összeszedettebben, ahogy nagyot nyeltem.-Viszont veled valami nem stimmel.-Jegyeztem meg ránézve.-Azt hittem, hogy utálsz, és hogy kerülsz engem azért, amit... amit tettem.-Mondtam ki önkénytelenül is azt, ami bennem volt.-Nagyon sajnálom, Caroline. Sajnálom, hogy ezt kellett megélned miattam..-Hajtottam le a fejemet végül, és hunytam le egy által a szemeimet is. Nem tudtam ránézni. Túlságosan is magamat okoltam.. hisz én tehettem mindenről..

to Stefan <3

ღ zene: Torches ღ megjegyzés: - ღ

Fájdalmasan nyelek egy nagyot, ahogy egészen mélyen lezárom a szemeimet. Mozdulatlanul állok a szobám kellős közepén, és nem értem azt a tényt, hogy egyáltalán mégis mit keresek itt. Összezavarodott, mégis némileg kavargó gondolatáramlattal, és egy hatalmas nagy káosszal az elmémben próbálok megfejtőt játszani, mintha megoldásra juthatnék. Nehézkes sóhaj szakad fel hirtelen belőlem, ahogy erőtlenül döntöm hátamat a jéghideg falnak. Érzem, ahogy átjárja testemet a teljes borzongás, és én magam egyre esetlenebbé válok. Érzem, hogy nem dobban a szívem, s hogy mit sem ér a levegővételem. Nincs szükségem egyik létezésére sem ahhoz, hogy élhessek. Nincs semmire, és senkire sem szükségem. Súlyos elméletek keletkeznek a fejemben, amitől megremegek, amitől majdnem a padlóra kerülök, de még időben sikerül kezeimet a falnak nyomnom, hogy egy centire se kerüljek le a mocskos földre. Óvatosan nyitom ki a szemeimet, hogy végig futtassam tekintetemet a szobán. Fájdalmas emlékek ezrei törnek fel bennem, kínzó gondolatok kezdenek marcangolni, és érzem minden egyes tettem súlyának a létezését, pontosan a lelkem foszlányain száradni.
-Elég!-Suttogom megtörten, esdeklően, gyengén, miközben térddel esek a földre. Egyetlen gyenge pillanat, egyetlen gyengéd gondolat, és egyetlen érzelem kifejezés, mellyel tönkretehettem önmagam. Mélyen szívom magamba a szükségtelen levegőt, miközben fájdalmas pillantással nézek az immáron üres szekrényre. Minden mi egykoron az emlékeimet őrizte, nos elveszett. Elégettem, minden emléket eldobtam magamtól, és a múltba küldtem, holott az elmémben pontosan él minden egyes helyzetkép, holott a mellkasom jól tudja a tehert, mely rá nehezedik minden egyes nappal. Mély sóhaj, majd az órára pillantok, mely hajnali hármat mutat kereken. Milyen szórakoztató, hogy oly lassan telik az idő, mintha egy egész évtized telne el felettem mire eltelik egyetlen másodperc. Megrázom a fejemet, felkelek a földről, majd az ajtóra teszem az ujjaim. El kell nyomnom, amit érzek. El kell tüntetnem magamból a kételyeket, az aggódást, és mindazt, ami fáj. De nem tudok ki lépni azon az ajtón. Még nem.. Érzéstelenül fordulok vissza a szoba belseje felé, s majdan őrült tombolásba kezdek.
Ami történt az éjszaka, amit tettem, és ami... ami volt.. Nem akarom felidézni. Nem tehettem meg.
Könyvek csapódnak a falnak, berendezési bútorok törnek apró darabokra, tárgyak esnek szét, és válnak törmelékekké. Papírokat gyűrök, dobok, és az egész szoba egy káosszá változik a kezeim alatt. Egy hatalmas nagy káosz lesz az egész helyiségből. Kifordultam önmagamból, nem látok tisztán, most még nem.

***

Szánalmas vagyok, egy nyomorult alak, aki a saját gondjait helyezte előtérbe. A mostanság történt dolgok, az ahogy a tegnap ott álltam... álltam.. nem messze...
A bátyám Elenával tölti a szabadidejét, és tervezgetik együtt, nos egymás nyálas szövegeivel a szerelmi életük. A többiek is valahol meg vannak. Caroline is kámforrá vált miután visszatértek az érzései. Azt mondta időre van szüksége, nyilván engem hibáztat a történtekért, hisz... Hisz miért ne? Mindent mindig csak is kizárólag én teszek!
- Hagyd már abba, Stefan Salvatore a szánalmas önmarcangolásod. - Jegyzem meg magamnak gondolatban, miközben mélyen felsóhajtva ülök le a Grill bárpultjához az egyik székre. - Tudtad jól, hogy nem kaphatod meg azt, amit.... amit akarsz, amire vágysz. - Nagyot nyelek, majd kiszolgálom magamat a nem régiben bezsákmányolt italból. Egy whiskys üveg, egy színtiszta üvegpohár, és egy magányos vámpír.. hmm, milyen jó kis párosítás, nem? Még csak öt óra kissé túl korán van a nyitáshoz, de én nem bírtam otthon maradni, így el kellett jönnöm. Kellett valami ital, nos.. valami... valami alkohol. Ezért úgy gondoltam, hogy én magam feltárom a Grillt, és jelentőségteljesen, nos használatba veszem egy röpke ideig, mert nem sokára majd jönnek dolgozni, vagyis azt hiszem. Bár nem tudom milyen nap van, sőt azt sem tudom ma mikor nyit, vagy mikor nem nyit. Megrázom a fejemet, majd öntök az üvegből a pohárba. Kezembe veszem végül azt, és megforgatom, hogy ezáltal az itallal játsszak egy sort, mely tisztán tükrözi a whiskyt. Fényes, átlátszó, tökéletes..
Megnyalom a számat, majd belekortyolok az italba. Semmi nyomorúság, semmi negatívum.. semmi nem ronthatja el a hangulatot. Kivéve a tények, melyek egyértelműek. Caroline szándékosan kerül, míg mindenki más meg van, és tökéletesen érzi magát nélkülem.
-Arra a személyre, aki a lehető legnagyobb marha a világon...-Emelem meg a poharamat ironikusan, ahogy köszöntöt mondok.-...azaz rám!-Jelentem ki egy unott mosollyal, majd meghúzom a tartalmát, és öntök magamnak egy újabb körrel, miközben próbálom magamra ölteni a "semmi baj Stefan", és a "pozitív vagyok a halálom napján is" fejet. Tehát én vagyok a rendes fiú, a kedves srác, aki mindent megtesz a barátaiért, aki segít a testvérén, mert nem akar egyedül maradni. Én vagyok a jólelkű, aki remél, hisz, és nem adja fel. Én vagyok maga a pozitív példakép. Én vagyok mindenki támassza. Igen, ez az! Már érzem! Remek lesz minden, mint volt..