• hallgasd történetem... Láttam egy gyermeket. A fűben ült és zokogott. Körbe nézve láttam, egyedül van a kis árva. Elővettem azt, mi legkedvesebb nekem. Mihelyt játszani kezdtem rajta, elhallgatott. Szótlanul fülelte a muzsikát.
- Zane vagyok. És te? – engedtem le kezemet a kis dal végén.
- Magnus.
Felelte az elveszett fiú.

Rég volt már, hogy e földön jártam. Szép ibolyát láttam. Aranyló haját megsimogatnám, ha apja engedne közelében lennem. (ez nem is rímelt!) Így volt hát, hogy csak messziről csodálhattam a viking leányt. Magam is az voltam, gondolták rólam. Szüleim elhagytak, kidobtak, mikor 11 lettem. Árva gyermekként hófödte erdőben, farkasok közeledtek szépen. Szakállas kovács kísérte erdészét, be is fogadta gyermekét. Vékony voltam és mihaszna. Egyetlen kincsem és erőm forrása takaróm lészen, de már elégették a holdtöltén. Hogy is történt ez? Mesém nem világos, fogalmazásom rémes, akkor maradj csendben, elveszett gyermek, és fülelj szépen!

Egyszer volt, hol nem volt egy kisfiú, kinek nem adatott meg az Istenek ajándéka.
Az Újvilágban születtem. Apró falu volt a miénk, ahol mindenki ismerte a másikat. Régi családi hagyomány, mi több, az egész falu magán viselte ezt a címet. Boszorkányok telepe, ahol egészen kicsi kortól a gyermek évek végéig mindenkin megmutatkozott az öröklött képesség. Öt esztendős korom óta árgus szemmel kísért apám egyre növekvő gyűlölete. Nap mint nap megkeserítette az életemet. Igyekezett minél több kihívás és nehézség elé állítani. Néha, még halálos helyzetekbe is sodort. Mikor betöltöttem első, ma már csak krisztusinak mondott évemet, az éjszaka közepén ragadott ki ágyamból. Egyetlen pokrócommal vitt ki az erdőbe. Mikor elég távolra értünk a falutól, leguggolt elém és mélyen belenézett szemeimbe.
- Tegyél meg nekem valamit, kicsi Hoat. Menj egyenesen az erdő mélyére. Meg ne állj, amíg nem találsz egy barlangot. Ott van egy kürt. Figyelsz, kicsi Hoat? Hozd el apádnak. Hozd el, és én büszkébb leszek rád, mint valaha. Megtudod csinálni, bátor vagy. – mondta. Számomra, akkoriban mindennél többet jelentett az ő büszke tekintete. Egyetlen dicséretéért odaadtam volna az életemet is.
- Fázom. – mondtam bágyadtan.
- Hozd el nekem a kürtöt. Büszke lesz apa. Megteszed nekem, Hoat? Apádnak? – erősködött. Végül bólintottam, hona nem értettem miért az éj közepén, fáradtan, alul öltözötten, a hideg téli évszakban kell ezt a kis küldetést véghezvinnem. Elindultam a térdig érő szűz hóban. Mentem, gyalogoltam. Már-már nem éreztem semmimet. Kimerültem, de nem találtam barlangot. Végül, sötét lett a világ. Reszkettem, féltem. Még ha nevem, Hoat, bátrat is jelent. Farkasok közeledtek. Szaglászták a levegőt, kíváncsian morogtak. Takarómba bugyolálva feküdtem egy fa tövében, míg emberi hangokat nem hallottam. Az utolsó amit láttam, egy nagy darab férfi közeledése volt.

Lassan nyitottam ki szemeimet. Hanyatt feküdve az első dolog amit megláttam, az egy vadkan feje volt. Ijesztőnek hatott a falra erősített trófea. Halk hangokat hallottam. Erőtlennek és gyengének éreztem magam. Oldalra pillantva egy asszonyt és két férfit láttam. A vonásaikat nem tudtam kivenni, ahogy szavaik értelmét sem. Ismét elsötétült a világ. Mire újra magamhoz tértem már vastag párnákkal támasztották ki hátamat. Kényelmesen ültem, és egy nő ült az ágyam mellett. Gőzölgő levest tartott kezei között. Óvatos, anyai gondoskodással adogatta számba a kanálnyi mennyiségeket. Napok teltek el mire kihevertem a betegséget és olyannyira sikerült összeszednem az erőmet, hogy lábra állhassak. Azt mondják, valódi csoda, hogy még életben vagyok, épen. Köztudott, a vikingek nem tudtak varázsolni. Egészen addig, amíg valakit egy boszorkány családból be nem házasítottak magukhoz. Erőszakkal vagy anélkül. Én, egy olyan újvilági faluból származom, ahol kizárólag a mágiát használó lények éltek. Azzal, hogy nem mutatkozott meg bennem az erő, apám hazugsággal bírt rá életem eldobására. Sosem szeretett. Kudarc voltam szemében, mint egyetlen gyermeke. Szégyenét nem tudta magán hordozni a közösség előtt, így jobbnak vélte, ha megszabadul a gyönge fiútól. Vikingek találtak rám. Egy másik, kisebb faluban tértem magamhoz. A kovács és annak felesége, kiknek sosem adatott meg a gyermekáldás, befogadtak. Noha, harcosnak sem voltam jó, ők mégis adtak némi szeretetet. A többiek pedig, nos, ők közönyösen viselkedtek. Nem tudták túltenni magukat azon, hogy nem közülük való vagyok. Három gyermekkel sikerült összebarátkoznom. Egy szépséges szőke leánnyal, és két fiúval. A dolgok akkor kezdtek megváltozni, mikor rájöttem, én milyen képességgel rendelkezem valójában.

16 múltam, amikor makacsul útnak indultam. Összepakoltam élelmet, meleg ruhát, tőrt, és felöltöztem. A falu legszebb és egyben a főnök lánya próbált lebeszélni titkos küldetésemről, de nem hagytam neki. Szükségem volt a mítoszban szereplő kardra. Azt mondták, mágikus ereje van. Elismerésért mentem. Megállíthatatlanul szöktem el.
Órákba telt, de végül megleltem a keresett helyet. Ott is pihent, a barlang mélyén, az oltáron. Gyanakvóan fürkésztem körbe, keresve valami lényt ami őrzi. Emberi csontok nem viccből hevertek szanaszét. Furcsa hang ütötte meg fülemet. Lassan fordítottam fejemet hátra, mire olyan erős szél futott végig a járaton, hogy kialudt a fáklyám. Aztán egy nagydarab lény morgott. Kapkodva nyúltam a kard felé. Elestem az oltár előtt, majd kezemben a fegyverrel a lény felé tartottam hegyes végét. De, nem szorítottam rá a markolatra mindkét kezemmel. Az egyiket feltartottam, egyenesen a barlang lakója felé. Nem tudom miként csináltam, de tűz jött belőle és ő meghalt. Kikerekedett, hitetlenkedő szemekkel keltem fel a csontok közül. Egy medve élt itt. Mire kitántorogtam a sötétségből, a tiszta és hideg hóba lépve megértettem a történteket. Ám, a titkot megtartottam magamnak.
Visszaérve a faluba, a lány, kit olyannyira szerettem, elém sietett. Faggatott, mire kudarcról számoltam be neki. Mondván, nem volt ott semmi. Holott, a kard ott hevert a táskámban, gondosan bebugyolálva. Titkon próbálgattam mit tudok még. Egyedül fedeztem fel erőmet, míg egyik barátom rajta nem kapott. Jarl, a nemes fiú követett. Lelepleződve vitatkozni kezdtünk. Ezt pedig, egy farkas zavarta meg. Nem is akármilyen! A dagadó hold fénye visszaverődött a szűz hóban, mígnem, a fehéret vörösre festették. Futottam, ahogy lábam bírta. Azon az éjjelen elvesztettem egy barátot. Felebarátom nemes Jarl széttépve hevert az erdőben, míg a falu erős harcosai elüldözték a bundás veszedelmet. Onnantól sok minden megváltozott. Minden hónapban, amikor a kövér, sápadt arc a magasban jár, eljön a farkas és magával visz valakit.

Egy esztendővel később érzelmeim mérhetetlenül megváltoztak. Szemem le sem bírtam venni a tőlem eltiltott szőke lányról. Amikor csak tehettem őt lestem. Olykor visszapillantott rám és megajándékozott egy kedves, szelíd mosollyal. A farkas támadásoktól meggyötört és rideggé vált faluban ő volt minden tűz. A jóság és a megtestesült kedvesség. A kegyelemdöfést szívemnek az jelentette, hogy örökre elvették tőlem. Apja, a falunk főnöke kezét annak a fiúnak ígérte, akit barátomnak mertem nevezni. Abban a szent pillanatban utáltam meg őt. Kiderült, titkon udvarolt az én virágszálamnak. De lány, nem szerette. Állította, mást szeret és ehhez az emberhez óhajt elmenni. Sosem mondtam el, miként úsztam meg a farkas támadását Jarl halálakor. Kivéve, egy embert. Ez a lány, minden titkomat ismerte. Igen, később elmondtam neki, mire vagyok képes.
Azon az éjjelen, mikor értesültünk az eljegyzésről, megszöktünk. Nem messze, építettem magamnak egy faházat. Oda bújtunk el, és együtt töltöttük az éjszakát. Figyelmen kívül hagyva a hold ragyogását. Már majdnem csillagos éj alatt történt meg a dolog. Akkor, nem csak egy lepedő vérzett. Életét vették az apának. Nagy, fekete bundát viselő halál tette. Másnap, a mozgolódás miatt tértünk vissza. Nem szóltunk semmiről. A jegyes, mégis rájött közös titkunkra. Ekkor öltem először… embert. Barátot. Árulót. Egyedül jöttem ki az erdőből azon a délutánon, és olyan hírről kaptam tudomást, mely teljesen rendhagyónak bizonyult. A farkas nappal is felbukkant. Legalábbis a nyomok erről árulkodtak. Apámat és anyámat érte utol a baj. Sok csapás ért mindannyiunkat. Így, a falu vénasszonyánál kaptam szállást. Éjjel, visszataszító főztje mellett beszélgettünk.
- Érzem a vég közeledtét, Fiam. Kemény a tél, de veszedelmesebb mi itt él.
- A farkasról beszélsz? Még, sosem csinált ilyet. Miért most? – kérdezősködtem gyanakvóan.
- Az a lény, köztünk jár. A farkas az erdőben rejtőzködik. De ő… közöttünk van.
Közelebb hajoltam.
- Miféléről beszél?
- Arról, amit nem fog fegyver.
Korábban kellett volna felkeresnem. Nyilvánvaló, hajlott korára sokkal többet tud, mint amit eddig elmondott. Mesélt nekem az utolsó támadás elkövetőjéről. Azt, hogy emberek vérét ivó szörnyeteg. Veszélyes, mert nem havonta egyszer öl, hanem mindig. Könnyedén elvegyül emberek közt, mert ő is annak néz ki. Mielőtt mindent megtudhattam volna, mozgolódás zaja csalt ki engem a házból. Eddigi veszedelmünk miatt ragadtak fegyvert. Az emberek felháborodottak voltak. Végezni akartak a lénnyel. Az érzések, melyek bennem tomboltak, teljesen kuszává lettek. Nem lehet leírni, vagy valamihez hasonlítani. Zavartság vagy tiszta elme vezérelt akkoriban, nem tudom. Csak azt, ami végül megtörtént.
Vonyítás hasította ketté az éjszakát. A lány, aki miatt még zavartabb voltam, hozzám sietett. Elvittem. Közös menedékünkhöz, a fatetei kis kunyhóba. Megkértem, hogy várjon meg ott. Rettenetesen félt. A faluban sikítozások, fém ütközések zaja, kiabálások és a hó ropogásának hangja hallatszott. Visszaérve az öreg nő házába mentem, de már nem leltem mást, csupán annak élettelen testét. A farkas tette, kétségem sem volt felőle. Ezt, a másik szobából jövő morgása és lassú közeledése tette egyértelműbbé számomra. Megtámadott. A házban nagyobb rendetlenséget csinálva sikerült kijutnom onnan, egy jókora karmolással oldalamon. A vadász, aki annak idején megtalált a kováccsal, ő sietett hozzám. Találkozva vele, a farkas irányt változtatott. A többiek után eredt. Számomra pedig, bár még sokáig hallottam a küzdelemmel járó zajokat, elsötétült a világ.
Hideg. Kék. Hó. Első gondolatok és érzések. Nagy pelyhekben, ráérősen havazott. Földön fekve pillantottam meg az eget. Úgy terülve el, mintha épp hó angyalt akarnék készíteni. Jobb kézfejemtől nem messze terült el a medve életének árán szerzett kardom. Nehézkesen ültem fel. Körbe pillantva a halált láttam. Még éreztem sötét jelenlétét. Oldalamhoz kaptam hirtelen, miként a múlt éjjeli farkas okozta seb eszembe jutott. Furcsa mód, semmi bajom nem volt. Csupán ruhám szakadt el, és színeződött bíborrá. Körülöttem, az egész falu lakossága hevert szerte széjjel. Egyeseknek végtagja nem volt, másoknak egyebe. Fegyverek, kerítés darabok és más dolgok ültek a hóban. A házak leégve, romba dőlve. Felkeltem, és körbesétáltam. A vadász és a lány kivételével mindenkit megtaláltam. Még a farkast is, testében nyílvesszőkkel, és sebekkel tarkítva. Visszaballagtam menedékemhez. Felmászva ott találtam szőke virágomat. Szorosan magamhoz húztam bánatos, aggodalmas, reszkető alakját. Csókot nyomtam hajába, majdan rám emelte könnyes tekintetét.
- Szeretlek. – suttogta. Lágyan pillantottam le rá. Ajkai lassan elnyíltak és halk hangot adtak. Ruhámat szorító ujjai elengedtek, lábai megrogytak. Utolsó lélegzetét elhagyva dőlt a padlóra.
- Az elveszett fiú… az utolsó fiú… én vagyok, Zane. – feleltem, és a tőrt kihúztam hátából. Végig pillantva a vörös pengén elfogott egy gondolat. Nyelvem szökött fel rajta, és megnyalva azt ízleltem először eme folyadékot. Lepillantva virágszálamra végighasított a kíváncsiság. Leguggoltam hát, hogy fogaimat belemélyesszem fehér nyakába. Meleg testéből lassan távozott az életet jelentő nedű. Sorsom, megpecsételődött. A vénasszonynak, igaza volt.

1872. márciusa és augusztusa – London
Gyermekek dolgoznak gyárakban. Mocsok van az utcákon. Bűzlik a Temze vize. A királynő meg dörzsöl, ahogy uralkodó mindig is tenné. Zöld ruhában, bagoly tollal díszített sapkában, barna köpenyben járom a macskaköveket. A gazdagok negyedébe érve, egy bál fényeit és muzsikáját veszem észre. A kúria erkélyéhez megyek, felguggolok annak korlátjára. Odabent, vígan mulatoznak, táncolnak a felnőttek. Én örökre gyerek maradtam. Minden korban és minden országban. Egy Wendy nevű, velem egykorú lány jött ki a levegőre. Meglepődött, hogy ott voltam. Bánatos volt, és elveszett. Hát, játszottam neki hangszeremen. Megnyugodott, rám mosolygott, mire elmentem. Elköszönve azt kívánta; találkozzunk még. Ez, sosem következett be. Ha akartam volna se. Ám, önhibámon kívül történt az eset. Ezen, csillagos estén látogattam el a parkba. Abba, ahol Magnus barátommal találkoztam. A hozzám jelenleg is legközelebb álló személlyel. Ő csupán azért fontos, mert magam változtattam át. Az első vámpírom. Lojális, megbízható, remek titoktartó és rejtőzködésben sem utolsó. Ez az év másért kerül megemlítésre.
Ismét találkoztam a vadásszal, aki egyben ezt az életet adta nekem. Magára vonta az emberek és vámpírvadászok figyelmét. Majd a gyilkosságokat, rám kente. Nem volt nehéz dolga. Ugyanis, amikor megöltem – mert én vagyok az utolsó – rajta kapott a csőcselék. Végül, augusztusban, lehunytam szemeimet. Frissen szerzett információval, álmodni kezdtem legbecsesebb tulajdonaimmal.

Hirtelen élet szállja meg testemet. Érzem, miként lép működésbe. Visszatér belém az erő, és a sötétben poros, dohos falakat veszek észre. A kriptában egyetlen lény található. Magnus. Kezembe ad egy zacskó vért, majd mesélni kezd. Elmondta milyen évet írunk. Mi történt álmom alatt. Az ősi vámpírcsaládon át, más egyében túl mindenről beszámol, ami a tudomására jutott. Ahogy sikeres küldetéséről is. Örökzöld színű ruhát hozott nekem. Tudja, ez a kedvencem. Átöltözök, majd elkísér Kanada hófödte tájairól új városomba.

Csendes az éjszaka. Nyugodt, békés. New Orleans régen aludhatott ilyen jól, ilyen mélyen. De, már nem sokáig. Belépek az ablakon, és egy kedves hang üdvözöl. A bölcsőhöz lépve a gyermekre nézek. Azt hiszem, kellemes volt ébredése. Jöttömre nem sírt fel, csak némán figyel. Közelebb hajolok hozzá.
- Kivételes vagy, kis farkas. – suttogom oda – Különleges, sokunk számára. Hadd játsszak neked valamit!
Azzal felültem az asztalra, egyik lábam lógott csupán le. Számhoz emeltem hangszerem, és megszólaltattam. Nem tartott sokáig, hogy egy férfi ajtót nyisson. Gyanakvón pillantott körbe, de nem látott. A láthatatlan embert nehéz észrevenni. Figyeltem miként lép oda a gyermekhez. Becsukja az ablakot, majd megnyugodva hagyja el a szobát. Ő lehetett apuci. Felismerem a vonásokat, még ha eddig sosem láttam. Újra látható leszek, és a bölcsőhöz lépek.
- Egy szép napon, ha meghallod e dalt, követni fogod. És te vagy az egyetlen, akinek megengedem, másképp szólítson. Ramsey. Ez vagyok én. Te pedig, mindenkinek ugyanaz, mit neved jelent. Még látjuk egymást… Hope.
Azzal távoztam úgy, miként jöttem. És most…