• hallgasd történetem...
Halkan ketyegett az óra, a szobában mégis minden egyes ütését úgy lehetett hallani, mintha gongattak volna. Némaság honolt az irodában, Marie nem is hallott mást csak a ketyegést, valamint a saját és a vele szemben ülő lány halk lélegzetvételét. Marie feszült volt, még csak most került az intézethez, de máris egy olyan beteget varrtak a nyakába, akinek köztudottan erőszakos kitörései voltak, veszélyes volt. Daeva O’Brien… híre járt az egész intézetben, másról sem szóltak az irodai pletykák csak róla és arról, hogy hány orvosát kellett eddig betegszabadságra küldeni. Ennek tudatában Marie félt tőle, s ahogy a lány ránézett volt egy olyan érzése, hogy ezt érezte is rajta.
Tik-tak. Tik-tak.
Már több mint húsz perce ültek teljes némaságban, és néztek farkasszemet egymással, de a lány egyszerűen nem akart beszélni. Csak méregette őt azzal az ellenséges pillantásával, mitől még a legbátrabbak is összehúzták volna magukat félelmükben, s bár Marie maga is megrettent ettől, nem mutathatta ki a lány előtt.
A többi orvos előre figyelmeztette, hogy ez kemény dió lesz, de úgy érezte, hogy meg tud birkózni egy tinédzser lány kitöréseivel. Ugyanis nem hitt el minden pletykát, amit a munkahelyén hallott. Képtelenségnek tartotta, hogy egy ilyen fiatal lány, egy tucat orvossal elbánt volna, mindössze három nap alatt. Ennyire azért nem látszott veszedelmesnek. Ez felélesztette Marie kíváncsiságát, szeretett volna minél többet megtudni a lányról, az ő szájából hallani a történteket. Sok furcsa dolgot látott és halott már, tudta milyen a természetfelettiek világába tartozni, hiszen boszorkányként ő maga is ebben élt. Ezt a lányt azonban nem tudta beleilleszteni a képbe. Többet akart róla tudni.
Ugyan az aktáját már megkapta - jelenleg is ott hevert előtte, csukva az asztalon -, még nem volt alkalma beleolvasni, s most nagyon szerette volna felnyitni és elolvasni a tartalmát.
Daeva O’Brien – állt a név a mappa elején. A név, ami félelmet keltett az intézet orvosaiban.
Marie nem bírta tovább. Kíváncsian nyitotta ki a mappát és annak minden tartalmát óvatosan helyezte el maga előtt az asztalon. Fél szemét végig a lányon tartotta, aki még mindig hűvös nyugalommal üldögélt, kényelmesen hátradőlve a székben. Kezeit egymásba fonta a mellkasa előtt, egyik lábát pedig keresztbe dobta a másikon, miközben végig kifejezéstelen arccal figyelt. Most azonban, mintha egy alig látható, elégedett félmosoly jelent volna meg az arcán.
Mintha erre várt volna, mintha szórakoztatta volna ez a helyzet. Marie olvasni kezdett.
Átfutott a szokásos adatokon, mint a neve, kora, stb. Míg végül a családja adatai nem következtek. Marie meg sem lepődött azon, amit ott látott. Se anya, se apa, se testvérek. Az akta azt írta, hogy a szülei egy tűzbalesetben haltak meg. Kicsit megsajnálta a lányt. Nem voltak más ismert rokonai, egyetlen egyet leszámítva; egy fiatal lányt, aki alig idősebb a betegnél, Danielle Beckettet.
Marie még tovább olvasott és érdekes dolgokra bukkant.

• Szabályszegés
  
• Vandalizmus
  
• Betörés
  
• Gyújtogatás
  
• Emberölés
  
• Szándékos testi sértés
  
• Vulgáris viselkedés
  
• Közszeméremsértés
  

Marie elborzadt, figyelmét igazán egyetlen szó ragadta meg. Felnézett az aktából, a lány tekintetét kereste, aki szinte élvezettel nézett vissza rá.  Marie korábbi sajnálata a lány szülei iránt, úgy, ahogy volt, elpárolgott, már abban sem volt biztos, hogy véletlen tűzbaleset történt…
- Kérdezzen. – szólalt meg hirtelen a lány. Ezt az egy szót is úgy tudta mondani, mintha azt mondta volna „Forduljon fel”. Marie úgy érezte, valójában ezt is jelentette. Annak viszont örült, hogy a lány végre hajlandó volt beszélni vele. Gyorsan a keze ügyébe fogta a tollát és a kis füzetét, amibe a megfigyeléseit szokta írni, majd kis habozás után feltette az első kérdést.
- Mi történt a szüleiddel?
- Olvasta az aktámat, nem? – érkezett a közönyös válasz. Marie készenlétben tartotta a tollát, hogy le tudjon írni minden reakciót, amit a kérdései váltanak ki a lányból, ez azonban szinte alig nevezhető reakciónak. Várt még, úgy döntött belemegy a lány játékába.
- Igen, olvastam. – bólintott. – De tőled szeretném hallani. – tette hozzá óvatosan.
- Miért?
- Mert kíváncsi vagyok a te verziódra.
- Az én verziómra? – Marie úgy vette észre, mintha a lányt szórakoztatná ez a kis beszélgetés. Nem tetszett neki, hogy kezd az egész olyan irányba hajlani, amit már nem tudna irányítani. Belement a lány játékába, s volt egy olyan érzése, hogy nem tudja legyőzni benne.
- Igen. – válaszolta röviden.
- Mi van, ha nekem nincs verzióm? – az a félmosoly az arcán szinte azt üzente, hogy „Próbálkozz, de mindketten tudjuk, hogy úgysem fogsz elkapni”, Marie pedig eljátszott a gondolattal, hogy letörli onnan azt a mosolyt.
- Mindenkinek van verziója. - Higgadt maradt és inkább ő is a lányra mosolygott. Olyan cinkos mosoly volt ez, ami azt üzente a betegeinek, hogy neki mindent elmondhatnak.
- Nos, nekem nincs. – Dekódolva ez annyit tesz: cseszd meg! De Marie nem adta magát könnyen, nem véletlenül tartották őt a fiatal pszichológusok legjobbjának. Több betegnél ért el haladást, mint azok a szakmabeliek, akik már több éve ezt csinálták. Marie még csak két éve praktizált, mégis rengetegen keresték fel őt és kérték a segítségét, ő pedig segített is. A legnagyobb kihívásokat azonban a szanatóriumi páciensekben látta, így került hozzá ez az alany, Daeva is. Ő pedig nem fogja hagyni, hogy ez a kis szörnyella kedvére szórakozzon vele.
- Látom, szeretsz gyújtogatni… - jegyezte meg, mintha csak valami mellékes dolog lenne.
- Váó… És ez maga szerint azt jelenti, hogy én gyújtottam rá a házat a szüleimre is? Milyen eredeti. – gúnyolódott. Marie tolla a kezében életre kelt és azonnal leírta mit látott abban a pillanatban a lányon. Ezt a lány észre sem vette.
- Így volt? – kérdezte ártalmatlanul, mire a lány összeszűkült szemei rosszallást tükrözve villantak rá. Marie nyeregben érezte magát a beszélgetés során most először. Úgy gondolta, talán mégis van esélye megnyerni ezt a menetet és előrébb juthat valamivel az ügyben.
- Nem. – a lány arca meg sem rezzent. Hangja határozott és hűvös volt. Marie nem tudta mit gondoljon, de azért folytatta.
- Akkor hát, hogy történt? – a kérdésre Daeva szemében valósággal tűz lobbant, amit Marie le is írt a kis füzetkéjébe. Ezúttal azonban a lánynak is feltűnt.
- Mit írt le? – kérdezte.
Marie nem felelt, csak kedvesen elmosolyodott.
- Mondd el Daeva, ki gyújtotta a tüzet? – A lány megfeszült a székben, úgy látszott sötét gondolatok kúsznak át a fejében. Összeszorult állkapcsánál jól láthatóan kidudorodott egy ér, ez jelezte idegességét. Marie ezeket is mind feljegyezte.
- Tudja mit? – kérdezte. – Kinyalhatja. – arcán ezúttal egy jól látható elégedett mosoly foglalt helyet. Marie nem értette. A lány minden idegessége is azonnal semmissé lett, mintha mi sem történt volna. Olyan hűvös nyugalom lett raja úrrá, amire Marie nem is számított. Őt magát viszont ez kezdte megijeszteni. – És kinyalhatja mindenki más is. – folytatta a lány. – Menjen és dugja fel magának az idióta kérdéseit és élvezkedjen rajtuk, ahogy jólesik! – A lány felemelkedett a székből és elindult Marie asztala felé. Marie igyekezett nem kimutatni mennyire átjárta a félelem és próbált mozdulatlan, közömbös maradni. Daeva megállt pontosan az asztal előtt, két kezével megtámaszkodott annak szélén és előre hajolt. Abban a pillanatban Marie úgy érezte valósággal megdermedt körülöttük a levegő.
Belenézett azokba a nagy és barna szemekbe, s nem látott bennük mást csak dühöt. Igazi, mélyről jövő sötét indulatokat. A lány valósággal pulzált, áradt belőle gyűlölet. Marie rájött, hogy ez nem csak neki szól. Ez a lány utált itt lenni, utálta az orvosokat, a betegeket, mindent, ami csak itt körülvette.
Megrettent ettől az utálattól, ezt pedig a lány minden bizonnyal jól látta rajta, hiszen egy veszedelmes mosolyt engedett az arcára telepedni, szemei pedig csillogni kezdtek.
- Meg kell, kérjelek, hogy ülj vissza a székbe, vagy…
- Tudja, valóban szeretek játszani a tűzzel… - a lány félbeszakította. Elmerengve – minden bizonnyal sötét emlékeiben – beszélt. Marie küzdött, nehogy óvatlanságával még jobban feldühítse a lányt. Daeva ellökte magát az asztaltól, lassan megkerülte azt, majd Marie mögött állapodott meg. – Megosztok magával két aprócska titkot, Marie. – úgy ejtette kis Marie nevét, hogy annak tulajdonosa reszketni kezdett félelmében. Daeva jobb kezével végig simított Marie egyik vállától a másikig, majd elvette onnét a kezét és előrehajolt, úgy, hogy Marie füléhez férjen, közvetlenül bele tudjon suttogni. – Az első; én gyújtottam azt a tüzet. – lehelete forró volt, Marie libabőrös lett tőle. De nem volt ideje örülni annak, hogy igaza volt a tűzzel kapcsolatban. A lány ugyanis most oldalt váltott és a másik füléhez hajolt, közben egyik kezével hátulról beletúrt Marie szabadon eresztett sötétszőke hajába, meghúzta azt, hogy úgy tartsa mozdulatlanul őt. -  A második; tudom mi maga. – ezek a szavak perzselték Marie bőrét, rettegés járta át és úgy érezte muszáj kiszabadulnia innen. Megpróbálta kirántani magát a fogságból, de a lány erősen tartotta és nevetett a nevetséges próbálkozásán. Aztán, ahogy a nevetése elhalt, Marie úgy érezte, hogy lebeg. S valóban lebegett, Daeva fogást váltott rajta, a torkát markolva borította hátra őt a székkel, és tartotta meg, mielőtt feje a földhöz csapódott volna. Marie szemei előtt színes karikák ugráltak, ahogy az oxigénhiány egyre erősödött a koponyájában és a tüdejében. Daeva fölé magasodott, lemosolygott rá, Marie pedig még lehunyta szemeit, mielőtt Daeva kitörte a nyakát.

Aznap a hírekben mindenki a kigyulladt elmegyógyintézetről beszélt, a megsemmisült orvosi aktákról, halott orvosokról és betegekről. S hogy ki, vagy mi okozta a tüzet, a mai napig rejtély a számukra.