Tárgy: Kol & Lilith; Sweet dreams Kedd Márc. 01, 2016 12:56 am
Kol & Lilith
„Some of them want to use you... Some of them want to get used by you...”
Sokáig figyeltem. Ott, ahol az árnyék az úr, sötétség van hatalmon, nem lehet elbújni. Előlem nem. Mindig is figyeltem őt. Az első perctől kezdve, hogy a világunkba lépett. Felbolygatta az ősök nyugalmát, kiknek más tervük volt vele. Nekem azonban egész más gondolat fordult meg a fejemben. Nyíltan ugyan nem szegülhettem ellen az ősöknek, de megnehezíthettem, hogy megtalálják őt. Én voltam az árny a sötétben, a mindig figyelő szempár, az, aki távolról vigyázott rá. Ügyeltem rá, hogy ne vegyen észre. Nagy gondot fordítottam rá, hogy láthatatlan maradhassak. Egyszer, egyetlen egy alkalommal talán mégis csak láthatott. Egy tovatűnő pillanatra, míg tekintetünk találkozott. Belém égett az a pillanat, mintha forró piszkavasat nyomtak volna bőrömhöz, úgy pecsételte meg sötét elmémben megszülető terveimet. Kol Mikaelson... Ő a kulcs mindenhez. Napokat töltöttem az üres sötétségben, mielőtt megadatott nekem az alkalom az újjászületéshez. Napokat sínylődtem saját elmém börtönébe zárva, szüntelen csak a szabadulásra várva. Kész voltam vihart kavarni és kitörni, készen álltam sötétséget hozni és új alakot ölteni. De várnom kellett. Egészen a megfelelő alkalom érkezéséig. Addig, míg a legfiatalabb Mikaelson fivér újjá nem született. Most pedig, hogy mind a ketten a földön jártunk, ideje volt, hogy munkához lássak. A tervek nem valósultak meg önmaguktól, tennem kellett az ügy érdekében. Hosszas fejtörést okozott, hogyan látogathatnám meg a fiatal ősit, anélkül, hogy bárkinek is feltűnne mesterkedésem. Gondoltam bűbájokra, arra, hogy egyszerűen csak megjelenek nála, de rá kellett jönnöm, hogy egy olyan tapadós kis boszorkánnyal az oldalán, mint Davina Claire... meg volt az esély a lelepleződésemre. Szerencsére a legjobb megoldás egészen kézenfekvő volt, egy rutin varázslat. Egy varázslat, mely lehetővé tette a kapcsolatfelvételt bármilyen helyen, bármilyen napszakban. Egyetlen mellékhatása, hogy az illető, kinek a fejébe belekívántam jutni - jelen esetben Kol -, azon nyomban mély álomba zuhant, ahogy az első varázsszavakat kimondtam. Ez csak a szükséges rossz, egy igazán elenyésző probléma. Az álmot a legsötétebb órában eresztettem az ősi vámpírra. Kellően későn, hogy ő is aludni térjen, de ne túl korán a napfelkeltéhez. Ez a varázslat úgy működött, hogy mély álmot szórt a célpontra, s az adott boszorkány - vagyis jelenleg az én megteremtett, valósághű álmomat láthatta. Ez a kreált álom szépen lassan csúszott be Kol tudatába. Éreztem, ahogy elárasztja és teljesen megtölti elméjét. Éreztem, ahogy megszületik a kapcsolat és a következő pillanatban már újra a szellemvilágban találtam magamat. Tudom, választhattam volna kellemesebb helyet is erre a találkozásra, de valahogy jópofának tartottam, hogy újra visszarángathattam erre a helyre. Neki persze egész biztos, hogy közel sem volt annyira szórakoztató ez a dolog, mint nekem. Megéreztem őt, érzékeltem a jelenlétét. Éreztem, ahogy a valóságban rekedt testem izmai megfeszülnek, a test megborzong. A következő pillanatban már láttam is őt. Egy darabig csak messziről figyeltem, úgy, ahogyan korábban tettem. Beolvadtam az árnyékok közé és csak néztem. Tetszett, hogy talán megint ugyanazt az elveszettséget és reménytelenséget láthattam tükröződni az arcán, mint akkor. Ez azonban csak egy röpke pillanat lehetett, túl jól ismerte ő ahhoz a boszorkány trükköket, hogy rájöjjön mi történt vele. Megvártam hát, míg magától leesik neki. S csak eztán léptem elő a sötétből, legvonzóbb, legsötétebb mosolyomat magamra öltve. - Üdvözöllek, Kol. - úgy ejtettem ki a nevét, mintha valami szent lett volna. Azt akartam, hogy úgy érezze, ami most itt el fog hangzani, minden csak az ő érdekét szolgálja. - Már nagyon vártam rád.
Csend és nyugalom –egy újabb álmatlan éjszaka a sok közül. Mióta visszatértem az élők közé, valamiért elkerülnek az álmok. Az éjszakák mégis hosszúak, s képtelen vagyok mélyen elaludni. Minden egyes pillanatban attól rettegve forgolódom az ágyban, mikor nyel el ismét a sötétség. Végül egy teljesen megszokott éjszaka alatt beállt valamiféle változás. Egy aprócska fordulat kíséretében kezdett egy világ kirajzolódni körülöttem. Először csak kopár síkság előttem, kopár síkság mögöttem – vagy egyáltalán bárhol körülöttem, ami a látókörömbe belefért. A horizont homályosan választotta el előttem a talajt az égbolttól, melyen sötét felhők kezdtek gyülekezni. A szürke ötven árnyalata vetült elém, akár egy fekete-fehér festményen, s kezdett úrrá lenni rajtam a félelem, a nyugtalanság, és a feszültség. Mintha csak valami rossz közeledne. Szinte éreztem, ahogy a testem próbálja felébreszteni az elmém, ahogy átvetem magam oldalamról a hátamra, talán összevonva szemöldökeim, amik egy külső szempárnak egyértelműen jelezhetik, hogy rosszat álmodom. Egyik percről a másikra beigazolódtak félelmeim, s már egy jól megszokott helyen találtam magam; a reményvesztettség és örök kárhozat birodalmában, mely számomra nem jelentett semmi mást a szenvedésen kívül. Mintha a saját poklomban találtam volna magamat ismét. Fel akartam ébredni, s szinte biztos voltam benne, hogy a testem minden egyes porcikája azon próbálkozik, hogy magamhoz térjek, ez mégsem történt meg. Sőt, túlságosan valóságosnak tűnt minden, mintha a visszatérésem puszta fantazmagória lett volna végig. Végül fel kellett tennem magamnak a kérdést; álmodom csak? Lépni akartam, de szinte mozdult velem a világ is. Képtelen voltam különbséget tenni valóság és képzelgés között. Már-már valóságosan éreztem, ahogy hideg szökik végig a bőrömön. A csenddel, s árnyékokkal körülölelve álltam csak egy ideig, mintha órák telnének el. Minden egyes pillanat borzasztóan nehéz volt, és kezdtem azt érezni, hogy egy bizonyos felem feladta a küzdelmet. Akkor még nem fogtam fel, csak pár szempillantás után hasított elmémbe a tény, mi volt a hatása a hirtelen megadásnak; egy szempárt éreztem a hátamon. Mintha bámulnának. Fogalmam sem volt, mióta, vagy miért, az is megfordult a fejemben, hogy csak képzelődök, mégsem tudtam elsiklani a tény felett. Nem kellett sok idő, hogy a nő előlépjen a sötétség leple alól, akkorra viszont már elém kerülve. Lassan emeltem rá a tekintetem, amit egyenesen az övébe fúrtam. A felismerés apró szikrája pattant bennem, ahogy elvesztem íriszeiben, majd a nevemen szólított. Tudtam, hogy láttam már valahol, mégsem állt össze a kép. Miért ilyen ismerős nekem? Szavai után eloszlattak személyével kapcsolatos kérdéseim. Volt valami a hangjában, amitől megfeledkeztem minden apró ténytől, amely körül vett, miközben ráeszméltem, hogy ez az egész nem más, mint varázslat. Sikerült megnyugodnom, s kissé megemeltem a fejem érdeklődve, azonban már akkor tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek rossz vége nem lehet. Egy sejtelmes fél mosoly húzódott arcomra, ahogy belegondoltam, miféle tervek születhettek a velem szemben álló nő fejében, amihez pont rám van szüksége. - Vajon mi az oka, hogy mindezt létrehoztad egy találkozó kedvéért? – Szólaltam meg végül, miközben tettem felé pár lépést, megszüntetve ezzel a hatalmas távolságot kettőnk között, majd gyengéden felemeltem az egyik kezét, miközben kicsit előbbre hajoltam, hogy aztán egy kézcsókkal üdvözölhessem. Szinte biztos voltam benne, hogy nem egy fiatal, egyszerű boszorkánnyal van dolgom. Ehhez szinte meg sem kellett szólalnia, elég volt figyelnem a mozdulatait. Éreztem, hogy nagy dolgok vannak születőben, ezért is láttam jobbnak, ha előveszem az udvariasabbik felem. - Kol Mikaelson személyesen – mutatkoztam be az illem kedvéért egy szélesedő mosollyal, miközben elengedtem a kezét. – Láthattalak már valamikor?
A hozzászólást Kol Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 11, 2016 2:33 pm-kor.
Lilith Morgan
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
14
❦ Érkezés :
2016. Feb. 18.
❦ Tartózkodási hely :
❝New Orleans❞
ANCIENT WITCH
keep my secrets well
Tárgy: Re: Kol & Lilith; Sweet dreams Vas. Márc. 06, 2016 3:08 am
Kol & Lilith
„Some of them want to use you... Some of them want to get used by you...”
Néma sötétség vett körül. A szobámban ültem, törökülésben, csukott szemmel, egyenes háttal, kezeimet a combjaimon nyugtatva, a vérrel felrajzolt kígyó pentagramma közepén. A saját farkát elnyelő kígyó kerítette be az öt ágú csillagot, melynek csúcsai végén, egy-egy gyertya foglalt helyet, amik a csendet kettéroppantó kántálásommal együtt, lángra kaptak. S abban a pillanatban, ahogy a gyertyák meggyulladtak, kivágódott a szoba minden ablaka, szél süvített be rajta, elfújta a gyertyákat, elfújta a hangom. Gyengéd nyomást éreztem a testemben, éreztem, ahogy lüktet a vér az ereimben. Megrándultam. Hűvös érzés kúszott végig rajtam. Kinyitottam a szemeimet. A kapcsolat, az álom megteremtetett. Egész lényemmel érzékeltem Kol jelenlétét. Ahogy a varázslat berántotta magával, ahogy idekötötte. A valóságban rekedt testem, összerándult, izmaim megfeszültek, ahogy a vámpír megérkezett. Pontosan úgy festett, ahogy emlékeimben létezett. Valami azonban nem volt rendben vele. Olyan, mintha nem lett volna egészen egyben, mintha nem lenne teljes. Éreztem őt, éreztem az erejét, mely nagy volt ugyan, de közel sem volt igazán ereje teljében. Mókásnak találtam az arcára kiült zavartságot, kétségbeesést, feladást és szívesen elnéztem volna, hogyan sodródik a esetlegesen a végső összeomlás szélére, de ennyire még én sem lehettem kegyetlen. Elé álltam rejtekemből, pár szótlan pillanatig csak hagytam, hogy összefonódjon tekintetünk, mielőtt bármit is mondtam volna. Úgy láttam, mintha felismert volna, a szemei árulkodtak róla. Nem hittem, hogy azon a napon ő is ténylegesen meglátott, de most, hogy elmélyedtem tekintetében, már elhittem. Nem válaszoltam rögtön a feltett kérdésére. Csak szélesedő mosollyal néztem, ahogy ő közeledett. - A diszkréció híve vagyok. - Nyeregben éreztem magamat, tudtam, hogy ami itt fog történni az számomra csak előnyösen végződhet. Kész tervem volt, Kol pedig az egyetlen hiányzó darabka volt, annak végrehajtásához. Még nem tudta, de hatalmas szolgálatot fog tenni nekem, természetesen nem ingyen. Hagytam, hogy kezet csókoljon nekem, mi több, egy részem el is várta igazából. Nem voltam egy mai darab, a régi szokások egy részét még mindig elvártnak tekintettem az emberektől. Ilyen volt például ez a gesztus is, ami egy jó pontot jelentett az ifjabb Mikaelson számára. Leeresztettem a kezem. Azonban én nem mutatkoztam be, még nem. - Hangulatos ez a hely, nem? - tűnődtem hangosan, tekintetemmel a környezetet figyeltem, mintha a látványa kedves emlékeket idézne fel a számomra. - Amikor legutóbb itt jártam, még te is ehhez a helyhez tartoztál. - sejtelmesen beszéltem, s még csak most néztem újra Kol szemébe. A tekintetemmel akartam rávezetni a válaszra. Azt akartam, hogy ezúttal ne csak nézzen, hanem meg is lásson. Jöjjön rá magától; én voltam az, akinek pillantása mindig a hátán égett, én voltam az, aki az ő árnyékával egyszerre lépett, én voltam, aki védte, a szerencse, aki ezen az úton kísérte. Amint erre magától ráeszmélt, egy elbűvölő mosoly kíséretében én is bemutatkoztam neki; - Lilith Morgan. Vagy ahogy másfél évezrede emlegetnek; Mama Excetra. - mosolyodtam el újra. Nem tudom, hogy hozzá és a családjához valaha is eljutott-e a hírem. Körülöttem sosem volt akkora felhajtás, mint a Mikaelsonok körül. Én mindig csendesen meghúztam magam, igyekeztem nem felhívni magamra a figyelmet, miközben igen csúnya dolgokat műveltem. De ez már történelem. - Mondd csak, Kol... - lassan és könnyedén léptem át köztünk a teljes távolságot, nem is zavartatva magam léptem be a személyes terébe. Lassan körüljártam, újra, alaposan megszemlélve magamnak. Még szemérmetlenül rá is mosolyogtam. - Hallottál már, az ősi család végét jelentő jóslatról? - torpantam meg vele szemben. Az arcomról minden más kifejezés eltűnt, csak az érdeklődés kapott helyet rajta. Mielőtt üzletet ajánlottam volna neki, tudnom kellett, hogy ismerte-e a jóslatot, vagy új keletű lesz számára ez az egész dolog. Hiszen részben a jóslat miatt voltunk itt. A jóslat volt a kulcs, a hatalom megszerzéséhez, Kol pedig az odavezető út leküzdéséhez.
Nyomasztó érzés kerített hatalmába. Kis idő elteltével sikerült csak rájönnöm, hogy ez nem a valóság, hanem álmodom, mégis minden annyira reménytelennek tűnt. Ki akartam jutni ebből a rémálomból, de minden próbálkozásom hiábavaló volt. Csapdába estem saját elmém börtönében, megrekedve valahol valóság és álom - vagy mondhatnám inkább, hogy varázslat - között. Hosszú éveken át tanulmányoztam a varázsigéket. Szinte mindent tudok a boszorkányságról, illetve a mágiákról, vagy épp az alkalmazásukról. Olyan dolgokkal is tisztában vagyok, amiket talán még maguk a boszorkányok sem tudnak, legalábbis a többségük. Mégis mindezek ellenére képes volt elbizonytalanítani az előttem álló nő. Valóságosnak tűnt minden, és sokkal több időbe telt rájönnöm, mi is történik valójában, mint kellett volna. Ügyes… Kissé összeszűkítettem a szemeim a válaszára, hiszen egyre inkább kezdett érdekelni, vajon mit tervez, ami ennyire titkos, illetve, hogy miért kellek ehhez én. - Bevallom, jobban örültem volna egy pálmafás tengerpartnak. Vagy igazából bármi másnak ezen kívül – pillantottam körbe én is, ahogy kezdtek ismét megrohamozni az emlékek, valamint azok a borzalmas érzelmek, melyeket ez a hely váltott ki belőlem. Szinte késztetést éreztem rá, hogy minden pillanatban arra figyeljek, mikor vesznek észre az ősi boszorkányok. Persze pontosan jól tudtam, hogy ez most teljesen más. A következő kijelentésére azonban ismét felkaptam a fejem. Összevont szemöldökkel néztem rá ismét lassan, ahogy elgondolkoztam. Sokáig viszont nem tartott, hiszen hamar sikerült rájönnöm, miért volt ennyire ismerős ez a két szempár. Érdeklődve figyeltem, ahogy elmosolyodik, majd lassan szemügyre vettem minden egyes vonását, hiszen érdekelt, ki volt ennyire nagylelkű hozzám. Amíg ezen a helyen tartózkodtam, szinte biztos voltam benne, hogy valaki az én oldalamon állt. Képtelenség lett volna egyedül megbirkózni az ősiekkel, főleg abban az állapotban, amilyenben itt voltam. Azt azonban nem tudtam, ki az „őrangyalom”, így érthető a kíváncsiságom. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem hirtelen, viszont úgy éreztem, felesleges lenne kérdeznem, hiszen hamarosan ezek nélkül is választ fogok kapni mindenre. - Sajnálom, de sosem volt igazán alkalmam nyomon követni a boszorkányokat különböző okokból adódóan – jegyeztem meg a bemutatkozása után, finoman célozva a múltamra, bár nem tudtam, mennyire ismer valójában. Mozdulatlanul álltam, és hagytam, hogy körbesétáljon. Csak a tekintetemmel követtem, egészen addig, míg el nem tűnt a látómezőmből, majd a másik oldalra pillantva kerestem őt ismét a tekintetemmel, amíg fel nem bukkant mellettem ismét. Kissé megemelt fejjel vártam, hogy megint elém kerüljön, majd mikor ez megtörtént, értetlenül hallgattam, ahogy befejezi a kérdését. - Mégis miféle jóslat? – Tettem fel a kérdésemet jelezve, hogy jobban le vagyok maradva a történtekről, mint hittem. Zavartság tükröződött az arcomról, hiszen úgy tűnt, hogy megint csak a saját kicsinyes dolgaimmal voltam elfoglalva az helyett, hogy rendesen utána járjak mindennek. Talán jobb lett volna kideríteni, mik történtek, amíg ezen az átkozott helyen voltam, mielőtt önző mód csak magammal kezdek foglalkozni. Bár nem hiszem, hogy ez akkora bűn lenne, hiszen most tértem vissza a halálból pár nappal ezelőtt. Szerettem volna kiélvezni a dolgot. - Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem meg tőle végül, amit már régóta szerettem volna, hisz kezdtem egyre inkább összezavarodni. – És mi köze ennek az egésznek a jóslathoz? – Tártam szét karjaim, miközben egy hanyag pillantást vetettem ismét a helyszínre, ahogy hátráltam pár lépést. Akkor először kezdett kissé feszélyezni a kettőnk közt lévő közelség, mert kezdtem elbizonytalanodni benne, hogy tényleg az én oldalamon áll. Mégis miért kellett volna benne megbíznom, ha nem is ismerem?
„Some of them want to use you... Some of them want to get used by you...”
- Szóval pálmafás tengerpart? - kérdőn vontam fel szépen ívelt szemöldökömet. Számomra első az üzleti partnereim kényelmének biztosítása, és mivel, nekem lett volna elsősorban szükségem Kol segítségére, jobbnak láttam bizonyos igényeinek eleget tenni. Ha az ifjabb Mikaelson tengerpartot és pálmafákat akar, akkor megkapja. A valóságban rekedt testem megfeszült, ahogy az új varázslatba belefogott. Más szavakat kántált, hogy új formát kölcsönözzön a megteremtett álomvilágnak. S az álom pedig átalakult. Lassan eltűntek a sötét utcák, az épületek, helyükbe homokos tengerpart és pálmafák kerültek. Az én alakom pedig elhalványult, majd eltűnt, míg az alakulás lezajlott, mindeközben Kol pedig végig ugyanott ácsorgott. Láthatta, hogyan formálom át számára kellemesebb hellyé ezt az álmot. Két napágy kapott helyet nem sokkal Kol mellett, rajtuk törülközők, az egyiken pedig ruhák, Kol számára, a másikon egy áttetsző anyagú, strand kimonó az én számomra. A két ágy között pedig egy kis asztal, rajta koktélokkal, bennük egy-egy mini napernyővel. Igazi álom hely. Mikor újra felbukkantam, a kellemesen hűvös vízből sétáltam elő, bikiniben. Nedves hajam hozzám tapadt, vízcseppek gyöngyöztek végig a bőrömön, arcomon ott ragyogott legelbűvölőbb mosolyom. A napágyakhoz sétáltam, felvettem magamra a kimonót, kézbe vettem a két koktélt és az egyiket odanyújtottam Kol-nak. - Így már jobban tetszik? - érdeklődtem. Nem azt mondom, hogy fontos volt számomra a véleménye, de azért szerettem, ha elégedettek körülöttem azok az emberek, akikre még nagy szükségem volt. Kol pedig egy ilyen valaki volt. Kulcsfontosságú szerepet szántam neki a terveimben, és nagyon szerettem volna, ha önként és dalolva veszi ki a részét belőle. Ehhez pedig ki kellett valahogy építenem kettőnk között a szükséges kapcsolatot; szimpátiát, bizalmat(?) - na azt nem -, tiszteletet mindenképpen. - Nem is baj, ha nevem ismeretlen a családod számára. Voltaképpen még előnyösebb is számomra. - mosolyogtam rá. Ugyan eszem ágában sem volt elárulni, hogy pontosan miért is volt ez nekem így jó, hiszen úgyis kiderül majd, amint beavatom a terveimbe. Addig pedig... hadd csigázza csak az érdeklődését. - Hmm... - Azon gondolkoztam, hogyan avassam be röviden ezekbe a dolgokba. Nem az én dolgom volt, hogy eljuttassam ezt a jóslatot a vámpírokhoz, az én dolgom az volt, hogy kihasználjam a felkavarodott helyzetet és előnyt kovácsoljak belőle. Végül is... ebből a helyzetből is kitudnám hozni a legjobbakat. Méregettem őt, magamban próbáltam eldönteni mennyit érdemes most elárulni neki és miket fog még úgyis a későbbiek folyamán megtudni. Figyeltem, ahogy hátrébb lép tőlem, mire csak egy nagy mosollyal reagáltam. Valójában üdítő hatással volt rám, hogy nem bízott meg bennem. Az igazság az, hogy helyesen tette. Bár szerettem tiszta lapokkal játszani, azt el kellett ismernem, hogy jobb volt rám odafigyelni. - Létezik egy ősi jóslat, amely a családod és egyúttal a vámpírok bukásáról szól. - kezdtem bele. - Ez nem valami kitalált mese, Kol. Létező dolog. Ezért vagyok most itt. - küldtem felé egy félmosolyt. Még mielőtt igazán a lényegre tértem volna, szünetet tartottam. Látni akartam a reakcióját, olvasni akartam az arcáról, a szemeiből. Tudni akartam, hogy valóban ő az-e, akire szükségem van. - A jóslat szerint a családod elbukik - legalább is, az egyik vérvonal végleg megsemmisül egy ellenség, egy barát és egy családtag által. - Amikor kimondtam, hogy "családtag" jelentőségteljes pillantást vetettem rá. Ezzel minden eddigi kérdésére válaszoltam. A szemébe néztem. Láttam, éreztem, ahogy végre tudatosul benne, ahogy végre megmozdít benne valamit ennek az egésznek a jelentése. Ahogy megláttam a szemeiben, hogy megértette, s most már tudta miért vagyok itt, szavakkal is megerősítettem: - Te vagy az a családtag, Kol. - sejtelmes mosolyra húzódtak ajkaim. Most már tudta, hogy miért volt itt, hogy miért volt rá szükségem. Azonban egy valamit csak én tudtam igazán, hogy ennél sokkal nagyobb terveimhez is szükségem volt rá. Ebbe azonban nem kívántam beavatni. Egyelőre biztosan nem.
Szempillantás alatt kezdett lebomlani körülöttem a környezetem, ezzel párhuzamban pedig sikerült túllendülnöm a rossz közérzetemen. Nem gondoltam volna, hogy Lilith ennyire komolyan veszi a szavaim. Nekem úgy tűnt, jól szórakozik a kétségbeesettségemen, viszont a homokos part, és a fodrozódó víz felszínének látványa azt bizonyította számomra, hogy komolyan szüksége van rám. És úgy tűnt, ezért bármire képes. Egy elégedett, széles mosollyal néztem a tenger irányába, ahogy megláttam Lilith alakját kirajzolódni előttem. Eleinte magával ragadott a horizont látványa, valamint, ahogy a fény megtörve játszott a fodrozódó víz felszínén. Végre teljes mértékig megnyugodhattam, és abban a pillanatban éreztem azt először, hogy mégsem volt akkora probléma, hogy sikerült elaludnom napok elteltével. Mivel az álmatlanságomat nem csak a stressz idézte elő bennem, hanem féltem is elaludni. Bármennyire is furcsa ez, és valószínűleg ezeket sosem vallanám be másnak. De nem volt annyira biztos a talaj a lábam alatt, s aki már kétszer meghalt, átértékeli magában a dolgokat. Tekintetem szép lassan átvándorolt a boszorkányra, és egy cseppet sem zavartatva magam néztem végig rajta, amíg vissza nem ért hozzám. Ahogy elém ért, a szemeibe pillantottam, majd beleittam a koktélomba, amit a kezembe nyomott. - Kellemes – válaszoltam még mindig a mosollyal az arcomon, és csak élveztem, hogy végre egy normális környezetben vagyok. Legszívesebben már fel sem ébredtem volna. Amíg Lilith válaszát vártam, élveztem a koktélom ízét, melyben enyhén éreztem néha az alkoholt. Szinte teljesen el is terelte a figyelmem minden másról a napfénnyel és a tökéletes tájképpel együtt. Ez a nyugalmi állapot azonban nem tartott sokáig, hiszen azonnal sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, ahogy belekezdett a jóslatba. Visszatettem az italomat a kis asztalra és - akkor már – komoly tekintettel néztem a boszorkányra. Ahogy elkezdett beszélni a családom és a vámpírok bukásáról, kissé ráncolni kezdtem a homlokom. Kezdtem teljesen összezavarodni, elvégre fogalmam sem volt, hogy jövök képbe én, aki nem csak vámpír, hanem Mikaelson is. A kis szünete ellenére azonban tartottam a saját csendemet, s vártam, hogy befejezze, amit elkezdett. Tudtam, hogy hamarosan fény derül mindenre, én pedig már kíváncsian vártam, mi lesz ebből. - Oh – nyögtem ki ezt a rövid kis indulatszót, ahogy hirtelen megvilágosodtam, azonban nem igazán tetszett, amit hallottam. – Mégis hogy mersz meggyanúsítani azzal, hogy képes lennék ártani bármelyik testvéremnek? Összevont szemöldökkel néztem rá, miközben az eddigi jó kedvem teljes mértékben eltűnt. Kissé talán még fel is bosszantott ez a kijelentése. Alap esetben rendkívül örültem volna, sőt megtisztelve éreztem volna magam, amiért rám gondol, azonban ezt egy kicsit túlzásnak éreztem. Szinte megvetem az egész családomat, és gyűlölöm, hogy mindig kirekesztettek. Azt jól sejti Lilith, hogy terveim vannak Nikkel – hisz biztos nem véletlenül keresett meg épp engem. Viszont odáig nem süllyednék, hogy megöljem. A bátyám. Képtelen lennék megtenni ilyesmit. Azt akarom, hogy érezze, amit én éreztem évszázadokon át. Azt akarom, hogy megbűnhődjön minden egyes tettéért, amit ellenem elkövetett. Azt akarom, hogy szenvedjen, hogy megtudja, milyen félelemben élni. Abban viszont nem segítek senkinek, hogy végezzen vele. - Én is Mikaelson vagyok. Rossz ajtón kopogtatsz, drágám, ebben nem fogok segíteni – jelentettem ki komoly hangnemben, és ezen az álláspontomon nem is szándékoztam változtatni. Hazug vagyok és alattomos. Viszont nem vagyok áruló. Sőt szinte bármi mást el lehet rólam mondani, ezt az egyet azonban nem. – Nem fogok a saját vérem ellen fordulni ilyen aljas módon. Úgyhogy azt hiszem, végeztünk is – engedtem meg egy halvány, megvető mosolyt magamnak, ami leginkább önmagamnak szólt, nem Lilith-nek. Elvégre valamit nagyon elronthattam, ha ilyeneket feltételeznek rólam.
Tárgy: Re: Kol & Lilith; Sweet dreams Hétf. Márc. 14, 2016 11:56 am
Kol & Lilith
„Some of them want to use you... Some of them want to get used by you...”
Megtehettem volna, hogy maradok az eredeti elképzelésemnél és figyelembe sem véve Kol kívánságát, egyszerűen csak ott folytatom a beszélgetés fonalát, ahol tartottunk. Azonban tisztában voltam bizonyos dolgokkal. Számításba kellett vennem, hogy nekem volt szükségem ő rá és nem fordítva. Ennek fejében eleget kívántam tenni a legkisebb kívánságainak is, abban reménykedve, hogy már csak ezzel is jó pontot szerzek a szemében, mielőtt még rázúdítanám mit is akarok tőle. Volt egy olyan előérzetem, hogy nem lesz vele sem könnyű dolgom. Elvégre, mégis csak egy Mikaelson volt... A történelem folyamán hányszor volt az embernek könnyű dolga az ősi családdal? Soha. Megfigyeléseim alatt hamar rájöttem, hogy bármekkora is volt a szakadék közöttük, amikor igazán szükség volt rá, akkor mindig összetartottak. Ebben rejlett az ő erejük. Ez volt az, amit el kellett volna vennem tőlük, legalább is, ezzel bíztak meg társaim. Hogy én mit akartam, az már egy másik lapra tartozott, amire szintén fény fog majd derülni hamarosan. Meg kell mondjam, nem is számítottam másra Koltól a jóslattal való megismertetésem után, mint a kapott reakcióra. Ami azt illeti, még eleget is tett mind annak, amit elvártam tőle. Tetszett, hogy nem kellett csalódnom, sőt, mi több. Elismerésre méltó, hogy így kiállt a családja és a saját becsülete mellett. Mindamellett roppant szórakoztató látványt nyújtott, mennyire felkapta a vizet. Elnyomtam egy mosolyt és belekortyoltam a koktélomba. Kellemes íz töltötte meg a számat. A gyümölcsök és az alkohol harmóniája pajkos táncra hívta az ízlelőbimbóimat. Egy pillanatra behunytam a szemem és hagytam, hogy az ízek keveredése tovább kényeztessen, míg az ifjú Mikaelson befejezte a mondókáját. Lehet, hogy nem úgy tűnt, mintha érdekelne, de az igazság, hogy figyeltem rá. Megemésztettem a szavait és mély elégedettséggel töltött el, hogy ezen az állásponton volt. Csalódtam volna benne, ha nem így lenne. Nem tudom mire számított, én hogyan fogok reagálni mind erre, de valamiért egészen biztos voltam benne, hogy nem egészen erre, ahogy én viselkedtem. Nyugodt voltam, akár a környezetünk. Egyenes vonásaim semmi zaklatottságról, vagy elégedetlenségről nem tanúskodtak. Mi több, jókedvemben voltam és remekül éreztem magam. Hiszen itt volt egy csodás tengerpart, Kol, egy kialakulóban lévő üzlet, ráadásul nemleges választ egyszerűen nem fogadtam el, plusz, innen addig senki nem megy sehová, míg én azt nem mondom; elmehet. Itt minden az én kezemre játszott, előbb utóbb Kol is arra fog, csak ezt ő még nem látja. - Nyugalom, kedvesem. - villantottam rá legszebb mosolyaim egyikét. - Azt hiszem, még nem tudod, de itt egyedül én döntöm el, hogy mikor végeztünk. - még mindig mosolyogtam, ezúttal azonban valamiféle sötétség áradt belőle és a szavaimból is. Nem állt szándékomban erőt fitogtatni, csupán beszélgetni szerettem volna vele, azt akartam, hogy meghallgasson és ne utasítson el anélkül, hogy bármi konkrétat is ismerne az én terveimből. - Tudod, a jóslat már megszületett. Ez ellen semmit sem lehet tenni, így, vagy úgy, de végbe fog menni. Ha nem te árulod el a testvéreidet, akkor egyikőjük teszi meg. - ismertettem vele egy újabb tényt, a jóslattal kapcsolatban. - Én pedig nyugodtan hátradőlhetnék a kényelmes fotelemben, és nézhetném, ahogy a jóslat mindegyikőtöket felemészt. Be kell vallanom, tetszene ez a megoldás is, de nekem más elképzeléseim vannak ezzel kapcsolatban. - Tessék, kibújt a szög a zsákból. Miközben beszéltem, végig Kol szemébe néztem. Kíváncsian fürkésztem őt, hátha már azelőtt megtudhatom, mi járhat a fejében, mielőtt szavakba önti a gondolatait. Reméltem, hogy egy kicsit azért újra sikerült felkeltenem az érdeklődését. Hiszen amit kínálni akarok neki, az mind kettőnk számára igen előnyös lenne. - Nekem nem célom, megölni a testvéreidet és nem is fogok ez ügyben lépéseket tenni. Engem sosem zavartak, csak a társaimat. Én csupán a jóslat okozta, kínálkozó zűrzavart szeretném kihasználni, hogy újra a boszorkányok kezébe játsszam a hatalmat. - sejtelmes hangon beszéltem, nem kellett kimondanom, hogy megértse, egészen pontosan én akartam irányítani, egy új típusú rendet, rendszert kialakítani. Ebben a rendszerben pedig Kol is kiemelkedő helyet kaphatott volna, ha segít az elképzeléseim megvalósításában. Igen bőkezűen bánnék vele a szolgálataiért. - Úgy tudom, te nagyon szerettél varázsolni. Igazán kár lenne a tehetségedért, ügyes boszorkánynak bizonyultál az utóbbi időben. - úgy ejtettem ki ezeket a szavakat, mintha csupán valami teljesen mellékes dologról lenne szó. Azonban tisztában voltam vele, ha valami, akkor ez igazán felkelthette Kol érdeklődését. Tudtam róla ezt-azt, többek között azt is, hogy mennyire rajongott a varázslásért. Én pedig kész voltam neki visszaadni a hatalmát, ha segít nekem. Közelebb mentem hozzá, megint csak nem törődve a személyes tér fogalmával, gond nélkül nyúltam előre az egyik kezemmel, hogy a mellkasára helyezve, ujjaimmal kicsit megcirógassam, miközben felteszem a nagy kérdést. - Mit gondolsz, szeretnél újra varázsolni, Kol? - felpillantottam rá, ártatlan érdeklődéssel figyelve őt. Ha igent mond, hatalmassá tehetem őt.
Tárgy: Re: Kol & Lilith; Sweet dreams Kedd Márc. 15, 2016 12:00 am
Lilith & Kol
Who am I to disagree?
Kezdett egyre inkább bosszantani szavaival. Először megvádol, hogy az amúgy is elfajzott családomból én vagyok a legrosszabb, aki minden szó nélkül képes lenne tőrt szúrni bármelyik testvérem hátába – képletesen, s akár gyakorlatban is végleges úton. Ezek után pedig még azt sem veszi figyelembe, hogy szeretném lezárni ezt a beszélgetést. A továbbiakban egyáltalán nem voltam kíváncsi az alkujára. Akkor először idegesített a mosolya. Olyasmit láttam a szemeiben – olyan volt a kisugárzása, amit én az utolsó napjaimban véltem felfedezni magamban. Az a kézzel fogható sötétség, mely leginkább rosszat sejtet, de végkifejletben ez nem biztos, hogy annyira rossz, mint elsőre látszik. Nem biztos, hogy ártalmas, mégis okot ad rá, hogy behúzzuk a kéziféket. Ez nálam akkor teljesedett ki, mikor Niklaus-szal a veszekedésünk olyan formát öltött, mely felszínre hozta az összes érzelmem. Egész életemben megtartottam magamnak a sérelmeim és azon gondolkoztam, vajon hogy kelthetném fel a többiek érdeklődését. Általában kicsapongó voltam, ha róluk volt szó, s sosem tudtam dönteni. Mindig mindent elhatároztam, de az utolsó pillanatban szinte minden egyes szót elfelejtettem, melyet ki akartam mondani. Lilith-től sem tudtam, mit várhatok. Olyan volt, akárcsak a nyári záporok; teljesen kiszámíthatatlan. De egy biztos, minden fényes napot egy égszakadás követ, amit fény és újra sötétség. A beszélgetésünk során is ennek a folyamatnak a végét próbáltam kivárni - muszáj volt. Szerettem volna tisztán látni, olvasni a szavai mögött, a csábító mosolya mögött, azonban túl jól játszott. Képtelen voltam átlátni rajta, így kénytelen voltam kivárni a mondanivalója lényegét. Hogy pontosan mit szeretne. - Ebben a nyomorult és átkozott családban én vagyok az egyetlen, aki képes lenne a másik ellen fordulni – jelentettem ki egyszerűen, szinte meg sem hallgatva a mondanivalója végét. – Ha ennyire szakértője vagy a családunknak, tudhatnád, hogy a többiek sosem ártanának egymásnak és minden erejükkel azon vannak, hogy ezt a próféciát megfékezzék. Együtt. Talán ezért is utálom őket annyira… - tettem hozzá az utolsó mondatomat kissé gúnyosan, miközben félre is pillantottam, ahogy egy halvány, szánalmas mosoly bújt meg az arcomon. Bár nem fejeztem be a mondatot, egyértelmű utalást tettem rá, mennyire kirekesztve érzem magam. Ezt már rég be kellett látnom, mégis másképp csengett kimondva. Fájt. Kegyetlenül érintett maga a gondolat is, hogy sosem leszek igazán része a családnak, akárhogy is akarnék küzdeni érte. Valószínűleg ezzel a boszorkány is tisztában volt, ettől pedig csak még inkább mardosott a gondolat, és akkor kezdtem először fontolóra venni, hogy talán adok egy esélyt Lilith-nek. Hogy megvárom, hogy elmondja, mi a konkrét célja, hogy aztán mérlegelhessek magamban. - Mégis mi a bizonyíték arra, hogyha segítek neked - az helyett, hogy beavatnám őket a terveidbe -, nem segítem hozzá a boszorkányokat egy vérvonal elpusztításához? – Kicsit szűkítettem a szemeim, miközben álltam a szemkontaktust. Tény, hogy máshogy hatott ez a verzió, mint az előző, azonban a következményekkel is számolnom kell. Még mindig nem győzött meg szavaival. Ehhez több kell. Egy rövid, üres nevetéssel válaszoltam a következő kijelentéseire, miközben le is hajtottam a fejem, hogy ne olvashasson le semmit az arcomról. Mikor ismét felemeltem a fejem, a mosollyal az arcomon néztem a távolba, elfordítva tőle arcomat. Legközelebb csak akkor néztem rá újra, mikor közelebb jött hozzám. A kezére vándorolt a tekintetem, majd egy önelégült mosoly kíséretében néztem rá ismét. Alig vártam, hogy folytassa, mit akar ebből kihozni. A kérdése hallatán felvontam szemöldökeim, a széles mosolyom viszont nem tűnt el az arcomról. - Ne játssz az érzelmeimmel, drágám. – Megfogtam a kezét és félretoltam a mellkasomról, viszont a szemkontaktust nem szakítottam meg. Nem teljesen értettem, mire megy ki a játék. Szinte mindent tudtam a mágiákról, hiszen amíg vámpírként éltem, folyamatosan tanulmányoztam őket továbbra is, és előszeretettel töltöttem az időmet boszorkányok társaságában. Segítettem, tanítottam őket, illetve kihasználtam őket, ha a szükség megkívánta. A sötét mágiákban is jártas voltam, és nem egy mágiát kreáltam az elmúlt évszázadok alatt. Ilyennel azonban még nem találkoztam. Mégis hogy lenne képes efféle erővel felhatalmazni, hogyha a vámpírok táborát erősítem? Minden kételyem ellenére sikerült felkeltenie az érdeklődésem, és pontosan jól tudta, mi az, amivel szinte bármire rá lehet venni. Nyílt titok, hogy Kaleb testét egyedül ezért szerettem annyira. Talán még jobban is éreztem magam azokban a hetekben, hiszen újra varázsolhattam. S most, hogy elveszítettem a számomra legkedvesebb dolgot, új hobbit kellett találnom, melyre az emberek bőrének felszakítása bizonyult legjobbnak. Élvezem ezt a fajta szórakozást, a vérszomjam azonban olthatatlan. Nevezhetném átoknak is. A kettő kombinációja azonban üdítően hatott számomra, arról a rengeteg erőről nem is beszélve, melyet a halhatatlanságom fűszerez meg, ezzel tökéletessé téve egész lényemet. - Talán mégis megfontolom az ajánlatod. – Szólaltam meg végül, ahogy gondolataim elborították elmém minden apró részét, ezzel kizárva minden mást. Az arcomra egy kissé talán sötét, elégedett és sejtelmes mosoly ült ki, ahogy eljátszottam a gondolattal, mennyire jó lenne így élni tovább. – Lilith Morgan – szólítottam a teljes nevén, mellyel próbáltam azt sugallni felé, hogy teljesen megnyert magának. - Úgy érzem, jó párost alkotnánk. – Fejeztem be a mondatomat végül, miközben kicsit félretűrtem a haját arca elől, majd elhúzva kezem végig simítottam gyengéden a bőrén. Két fény találkozása után jön csak az igazi sötétség...
„Some of them want to use you... Some of them want to get used by you...”
Előfordul, hogy néha az életben, a hallgatás a legjobb dolog, amit tehetünk. Én pedig elhallgattam. Meglehet, hogy nem voltam jó ember, hogy sokszor mások szenvedéseiben, nyomorúságában leltem örömömet, de ha valami, akkor a családot érintő dolgok még az én mércémen is érinthetetlenek voltak. Tiszteletben tartottam a család fogalmát, még ha máséról is volt szó, nem a pedig a sajátomról. Senki sem voltam, hogy megjegyzést tegyek, nem hogy ítélkezzem, bárki családja felett. Főleg nem úgy, hogy az én családom sem volt épp a legtökéletesebb. Már, ha egyáltalán családnak lehet nevezni egy sok ezer éves boszorkány apát, akivel szinte semmilyen sem volt a viszonyom. Ettől eltekintve, teljesen egyedül voltam. Nekem pedig teljesen megfelelt így. Nem úgy, mint Kolnak, akit láthatóan zavart - nem is! -, inkább mélyen bántott a testvéreivel való viszonya. Már csak ebből kifolyólag is úgy éreztem, jobb, ha csendben maradok, aztán úgy teszek, mintha Kol érzelmi kitörése meg sem történt volna. Ez volt a legjobb, amit tehettem. Hagytam neki egy kis időt, míg összeszedte magát, aztán ideje volt visszatérni a fontosabb dolgokhoz. Azt, hogy visszakérdezett, egyfajta győzelemnek vettem. Akár előre el is könyvelhettem volna magamnak a teljes győzelmet. Tudtam, hogy már csak egy kevés választott el attól, hogy teljesen meggyőzzem őt. Ennek érdekében pedig örömmel válaszoltam minden keresztkérdésére. - Azt hiszem, hogy a boszorkányok nem szívesen avatkoznának bele a vámpírok dolgaiba. Ez nem a boszorkányok harca, ezt ők is tudják. Ezen kívül pedig nincs más, csak az én szavam. Kénytelen leszel megbízni bennem. - Ennél többel nem szolgálhattam, be kellett érnie az ígéretemmel. Mert nekem aztán elhiheti, nem hagyom, hogy bármi baja essen a testvéreinek, ha már ez az egyik alapfeltétele a mi kis egyezkedésünknek. Nem rúgnám fel - a még meg nem született - egyezségünket egy ilyen aprósággal. Nem vagyok ostoba. Szükségem volt Kol segítségére a zűrzavarhoz és készen álltam bármint megadni neki azért a csekélységért cserébe, amit én akartam tőle. Éreztem, hogy megfogtam. Már a markomba volt, ahogy megemlítettem neki a varázslást. Bár először nem mutatta, én mégsem bizonytalanodtam el a sikeremben. Ha mondhatom ezt, ismertem őt annyira, hogy tudjam, ezzel teljesen megvettem magamnak. Nem kellett nagy agytrösztnek lenni ahhoz, hogy kitalálja az ember mire vágyott ő olyan nagyon. Ha csak egy kicsit is több figyelmet fordítottál a Mikaelson családra, tudhattál egy s mást. Mint például, hogy Kol rajongója volt a mágiának, hallottam róla és láttam is. Valóban tehetségesnek tartottam őt ezen területen és dicséretesnek tartottam, hogy a vámpírlét ellenére nem mondott le az űzéséről. Megtalálta a módját, hogy kapcsolatban maradjon vele és el kell ismernem, egy kicsit sikerült ezzel le is nyűgöznie. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy felnevessek, ahogy eltolta magától a kezemet. Üdítően hatott rám ez a fajta reakció. Ettől csak még inkább éreztem a sikerem édes ízét. - Eszem ágában sincs játszadozni, drágám. - Tartottam a szemkontaktus, mi több, egy amolyan "tégy próbára" jelentésű félmosolyt is megengedtem magamnak. - Amit én kínálok neked az egyszeri és megismételhetetlen ajánlat. Olyasmi, ami felülmúlja eddigi ismereteidet a mágiáról. - hintettem el újabb morzsákat, melyek hívogatóbbá tehették számára ezt az egész egyezséget. Hiszen lényegében nem egyszerűen csak varázserőt ígértem neki. Hanem valóságos hatalmat. Ő lehetne a világ leghatalmasabb teremtménye, ha jól dönt. Megtehetne bármit, aligha akadna bárki is, aki megállíthatná. Rajtam kívül, persze. Az erejét tőlem kapná, ha akarnám, vissza is vehetném. De miért is tennék ilyet? Ő lenne a biztosíték arra, hogy a boszorkányoknál, azaz nálam maradna a hatalom, amiből még ő is részesülne. Nyertem, tudtam, már abban a pillanatban, ahogy megszólalt. Az pedig, ahogy a teljes nevemen szólított, még egyértelműbbé tette számomra a nyilvánvalót. Minden a tervek szerint haladt. Hagytam, hogy végigsimítson az arcomon, mi több, egy elégedett mosolyt is engedtem arcomra kiülni. - Akkor... - kis szünetet tartottam, miközben magamhoz vettem a korábban lerakott italát, amit most újra felé tartottam. - erre koccintanunk kell, Partner. - úgy ejtettem ki az utolsó szót, mintha valami mocskos dolog lett volna, természetesen a jó értelemben. Sötét, kihívó pillantással néztem szemeibe, ha most koccint velem, azzal megpecsételődött kis szövetségünk.
Már maga a bizalom szó is kezdett egyre távolabb állni tőlem. Elvégre, hogy bízhatna meg valaki bárkiben, hogyha a saját családjában sem bízhat? Nehezemre esett félretenni azt az aprócska tényt, hogy Lilith teljesen ismeretlen számomra. Vonakodtam is eleinte, hogy biztos jó ötlet-e ebbe belevágni. De volt valami az egész kisugárzásában, ami arra ösztönzött, hogy higgyek neki, mert nem fogom megbánni. Emellett pedig a hatalomvágy is teljesen átvette az uralmat a józan eszem felett. Önző módon sikerült ismét egy döntést hoznom. Mindig is magamat tartottam előtérben, s ez miért is lett volna pont most másképp? Ostoba lettem volna visszautasítani egy ilyen ajánlatot. Úgy döntöttem, áldozatot hozok; egész családomat a mágiáért, s a hatalomért. Készültem eladni a lelkem az ördögnek, és előre láttam, hogy mindezzel mennyire fel fogom dühíteni testvéreimet. Már csak abban kellett reménykednem, hogy a mi szövetségünk lesz a nyertes oldal, mert ebből nehezen beszélném ki magam. Nem akarom egy tőrrel a mellkasomban végezni. Megint. - Nos, akkor mi okom lenne visszautasítani? – Kérdésem közben el is mosolyodtam, bár ezt kivételesen nem a boszorkánynak szántam. Egyszerűen csak képtelen voltam megfékezni, ahogy belegondoltam, mi mindenre lennék képes. Szinte már alig vártam, hogy ismét érezhessem azt az erőt, amit már kétszer elvettek tőlem. Hogy kiélvezhessem a varázslás minden apró részletét. Nem csak egyszerűbb lenne az életem, de szórakoztatóbb is. S talán a vérszomjamat is tudnám ez által kontrollálni. Olyasfajta izgalom lett úrrá rajtam, hogy már alig bírtam kivárni, hogy a valóságban is találkozhassak Lilith-el. Átvettem tőle a poharamat, majd egy hosszú pillantást vetettem még a zavaros, színes italra, mielőtt véglegesen elfogadnám az ajánlatát. Tudtam, hogy utána már nem lesz visszaút. Bár magamban rég eldöntöttem, mit akarok, kicsit húztam az időt, mintha még mindig gondolkoznék. Talán az a felem tartott vissza, amelyik végig azt súgta, hogy lépjek vissza, mert nem éri meg. Adjak még egy esélyt a családomnak. Még egy utolsót. Ki tudja, lehet, végre minden más lesz. Azonban ez a felem gyengébbnek bizonyult. Sejtelmes mosollyal az arcomon néztem fel Lilith-re a poharamról, hogy a szemébe nézve koccinthassak. Abban a pillanatban eldőlt minden; visszakapom az erőmet, én pedig segítek neki a Mikaelson-ok ellen. - A szövetségünkre – húztam szélesebb mosolyra a számat, majd lehúztam a pohár maradék tartalmát. - Viszont azzal számolnod kell, hogyha egy kicsit is csalódnom kell benned, azt nagyon meg fogod bánni. – Ezt a kijelentésem, nem szántam fenyegetésnek, egyszerűen csak jobbnak láttam, ha tisztában van vele, hogy nem éri meg velem szórakozni. Amíg ő teljesíti az alku rá eső részét, és korrektül viselkedik, addig tőlem is ugyanezt várhatja el. Ellenben viszont már nem leszek annyira kedves, mint most. Bár mindig jobb szerettem a győztes oldalon állni, és a feszültséget is kerültem, ha veszélyben éreztem magam, kivételesen úgy éreztem, megéri játszani a tűzzel. Főleg, hogyha olyan hatalommal leszek felruházva, ami mindenekfelett álló. Niklaus sem lesz képes megállítani, így végre megfizet minden aljas tettéért, amit ellenem elkövetett, kezdve azzal az átkozott tőrrel, amivel nem egyszer altatott el évtizedekre. Ráadásul Lilith-el az oldalamon úgy érzem, nagy dolgokra leszünk képesek, ami nem csak a vámpírokat fogja érinteni, hanem a boszorkányokat is. Kivételesen maximális önbizalommal tekintettem a jövő felé, és izgatottan vártam, mit hoz a holnap.
„Some of them want to use you... Some of them want to get used by you...”
Egyetlen koccintás nagy dolgokra képes. Lezárhatja a múltat, vagy megpecsételhet egy új jövőt. Sorsokról, életekről dönthet. Egyetlen koccintás, megváltoztathat mindent. - A szövetségünkre. - ismételtem meg szavait, miközben a két pohár, apró, csilingelő hangot hallatva találkozott össze. Koccanásuk igazi zene volt a füleimnek. Megittam az italomat. Immár hivatalos lett; a szövetség megköttetett. - Eddig még nem volt rám panasz. - Húztam újabb, sokat sejtető mosolyra ajkaimat. Az én terveimben nem csalódott még senki sem ezidáig és garantáltan nem is fognak. Ennyi tervezgetés után a minimum, hogy sikeresen fog végződni az egész akció. Különben sem láttam semmi hibát ebben az egészben. Feltűnés mentesen, a háttérből, szép lassan minden elintézhető. A vámpírok túlságosan el lesznek foglalva egymás marcangolásával, míg én magamhoz veszem a hatalmat. Aztán már csak ismertetni kell velük, mi az új felállás. Lehetséges, hogy néhányan meghalnak majd, sőt. Mindig is voltak és lesznek is járulékos veszteségek. De ahogy a mondás tartja; a cél szentesíti az eszközt. Nem igaz? Kissé oldalra biccentettem a fejem, hogy ebből a szögből is felnézhessek a vámpírra. Karakteres vonásait figyelve, azt latolgattam, vajon képesek leszünk-e ténylegesen együttműködni. Nagyon reméltem, hogy ő beváltja a hozzáfűzött elképzeléseimet és nem kell csalódnom benne. Azok alapján, amiket hallottam róla, tudtam, hogy képes lenne nem várt meglepetéseket okozni, amik veszélyeztethetnék az egész tervemet. Még ennek ellenére is, úgy gondoltam, jó ötlet volt hozzá jönnöm. Vele voltak a legjobb esélyeim, benne láttam a nagy lehetőségeket. Ketten együtt nem csak New Orleans urai lehetnénk, hanem a világon mindenki felett mi állhatnánk. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy eleresszem őt. Nem volt szükség rá, hogy továbbra is itt tartsam őt, ennek az álomnak a keretein belül. Hamarosan úgyis újra találkozunk. Csontjaimban éreztem, ahogy az egész kreált világ finoman rezegni kezd, ez azt jelentette, hogy megkezdtem az álom lebontását. Ezt a remegést talán még halványan Kol is érzékelhette. Most, ha akart volna, könnyen kitudott volna lépni ebből az egészből, mielőtt én magam megszüntettem volna. Körülöttünk a táj fokozatosan elkezdett semmissé válni, a víz helyét, lassan átvette a teljes feketeség, ami egyre csak nőtt, duzzadt, haladva egyenesen felénk. Már nem volt sok időnk, bármikor megszakadhat a varázslat, mi pedig hamarosan visszatérhetünk a valós világunkba. Váratlanul két kezem közé fogtam Kol egyik kezét, s a markába csúsztattam egy apró talizmánt, egész pontosan a Kígyó talizmánját. Ugyanaz a jel volt rajta, amilyen pentagrammát is használtam a varázslathoz. Egy a saját farkát elnyelő kígyó, ami az ötágú csillagot fogja közre. - Nemsokára újra látjuk egymást, Kol Mikaelson. - búcsúztam el, s mosolyogtam rá, mielőtt az én alakom is az üres feketeségbe merült volna. Reménykedtem benne, hogy a talizmán segítségével megtalálja a módját hogyan bukkanjon rám. Minél hamarabb találkozunk újra, annál hamarabb veszi kezdetét a terv első fázisa. Hideget éreztem a bőrömön, hűvös szellő simított végig rajta. Kinyitottam a szemem. Újra a sötét szobámban találtam magam, a földön ülve, ahol voltam. Hatalmas elégedettséget éreztem magamban. Minden pontosan úgy történt, ahogyan én azt el is vártam. Már nem kell sok, hamarosan elérkezik a mi időnk.
A Caelestis Infernum egy, a The Vampire Diaries és a The Originals sorozatokon alapuló szerepjátékos oldal, ahol te magad irányíthatod a történéseket és pezsdítheted fel akár Mystic Falls, akár New Orleans életét. Oldalunk 2015. 08. 08-án egy rövid szüneteltetés után, megújult erővel és dizájn-nal nyitotta meg újra a kapuit azok előtt, akik belemernek csöppenni a természetfeletti lények lepte Mystic Fallsba vagy a hibrid király uralta New Orleansba. Ha van benned elég bátorság az ilyenkor egészséges félelem mellett, ne habozz, az éjszaka lényei csak rád várnak! Talán azért, hogy bekebelezzenek a sötétségbe, talán azért, hogy leszámolj velük, de az is megeshet, hogy sorsdöntő ajánlatot szeretnének tenni neked. Rengeteg lehetőség áll előtted, minden út csak arra, vár, hogy végig járd. Lehetsz a város jótevője, ugyanakkor lehetsz az, akinek már a neve hallatán kirázza a hideg az embereket. Te döntöd el, milyen hírnévnek örvendhetsz! A sorozatban történtek –némi változtatással ugyan, de – párhuzamban vannak oldalunk történéseivel. A veszélyes helyzetek és az izgalmak ugyanakkor nem változtak, ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis csapatunk szívesen vár téged! :) Oldalunkat négy kedves, segítőkész, mindenre elszánt Admin vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, normális esetben nem harapnak… A világunk nyitva áll előtted. Van elég bátorságod belépni?
2013.12.20
come to us, darling
we won't bite you
tweet-tweet
it's like screaming, but no one's hear
they are here
and they enjoy every second
Jelenleg 185 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 185 vendég :: 1 Bot