Gyereksírás, és kiabálás – idilli nap, máshogy el sem képzelhettem volna.
Persze gondolhattam volna, hogy nem a legjobb ötlet magamra maradni egy bébivel, de nem bízhattam rá senkire. Szívesen odaadtam volna, mondjuk az első hajléktalannak az utcán, de ennyire mégsem szeretném magamra haragítani Hope szüleit. Viszont azt hiszem, nekem is van jogom látni az unokaöcsémet, és van egy olyan érzésem, hogy Nik nem bízta volna rám – na, jó ez hazugság. Egy cseppet sem érdekel Hope, azt sem tudom, hogy kell bánni egy gyerekkel. Pusztán csak megtettem az első lépést annak érdekében, hogy jelezzem a családomnak; élek.
Úgy gondoltam, jobb hátulról támadni, valamiféle „fogd a gyereket és fuss” akcióval. Nem volt nehéz rájönni, hogy Niket jelenleg a potyagyerekének biztonsága érdekli a legjobban, illetve azzal is tisztában vagyok, hogy a boszorkányok még mindig nem örülnek teljesen a gyermek születésének. Ez a két apró tény nekem tökéletesen jött, amivel sakkban tarthatom drága bátyámat.
Két óra telt el, mióta kicsempésztem Hopeot a kiságyból, ami azt jelenti, hogy Hayley hamarosan a megadott helyen lesz, hogy követelőzzön, vagy rosszabb esetben nekem is támadjon, bár nem lesz sok értelme. Sőt, ha nem vigyáz, könnyedén végzek vele is, miután a szeme láttára öltem meg Hopeot. Nem szívesen hagynám idáig fajulni a dolgokat, de nem vagyok túl jó kedvemben ahhoz, hogy kegyelmezzek bárkinek.
Külső szemmel talán kissé eszelősnek, vagy gonosznak tűnhetek, de még mindig nem sikerült túltennem magam az árulásokon. Semmi másra nem vágyom jobban, minthogy szép lassacskán tönkretegyem bátyám életét, hogy aztán ő maga könyörögjön a megváltó haláláért, amit természetesen meg is fogok neki adni. Előtte azonban szeretném kiszórakozni magam. El akarok tőle venni mindent, s mindenkit, aki valaha jelentett számára valamit. Azt akarom, hogy ugyanannyira szenvedjen, ahogy nekem kellett mellette.
Mivel felelőtlen dolog lenne egyedül hagyni egy ilyen kicsi gyereket, ráadásul egyelőre még élve van rá szükségem, ezért megigéztem egy nőt, hogy amíg távol vagyok, addig foglalkozzon vele. Nem akartam, hogy Hayley érkezésekor velem legyen, vagy hogy egyáltalán lássa. Azt pedig úgysem tudja, hogy jelenleg hol lakom, tehát szintén csak előnyben volt részem, bárhogyan is nézzük.
Elégedetten sétáltam le a negyedikről, hogy New Orleans városának határa felé vegyem az irányt, elvégre a kis cetlire, amit Hayleynek hagytam, ezt a helyet írtam - persze egy kicsit pontosabb meghatározással. Valahol reménykedtem benne, hogy Niklaust még nem avatta be a történtekről, mert így talán még vele is sikerül kötnöm egy alkut.
Mikor átvehettem Kaleb helyét, teljesen új lappal indulhattam bizonyos szempontokból. Bár anyánk parancsait kellett teljesítenem, így is feszegettem a határaimat szokásomhoz hívem. Élveztem, hogy végre valaki más lehetek egy bizonyos szintig, mégis ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy hiába az új test, ugyanaz vagyok, aki régen voltam. Ugyanaz vagyok, akit Nik időről-időre elnyomott. Mikor megismertem Davinát, tökéletes társat találtam a terveim kivitelezéséhez, főleg, hogy neki is volt néhány nézeteltérése a Mikaelsonokkal. Aztán ismét meghaltam Finn által, s akkor valóban feladtam a reményt, hogy egyszer normálisan élvezhetem az életem. Úgy tűnik, az univerzum mellettem áll, hisz nem csak visszatértem, ismét a saját testem kényelmét élvezhetem. Azért ez sok fejfájástól megszabadított, bár még mindig hiányzik a varázslás – ezt azért kompenzálja a halhatatlanságom. Talán végre ideje lett volna visszavonulnom, és magam mögött hagynom a családi drámákat, de bármennyire is szeretném elkerülni őket, mindig a részese leszek. Meg hát nem is akartam ennyiben hagyni a dolgokat, mikor végre azt érzem, hogy rendkívüli előnyt élvezek a bátyámmal szemben. Pár nap elteltével pedig ideje volt kijátszani az első kártyát.
Nem kellett sokat várnom, mikor láttam dühösen közeledni az anyafarkast.
- Lám-lám! Milyen pontos vagy. - Egy széles, sejtelmes mosoly terült el az arcomon, s kíváncsian vártam a következményeket.

Ígérem már csak jobb lesz |