Pontosan előttem hevert a lehetőség, minden meg volt a tökéletes véghez vitelhez, készen álltam megtenni az életem egyik legnehezebb döntésének a megformálását, és mindvégig számoltam azzal a ponttal, hogy talán megtör eme jelenetsor jelentősége. Azt hittem, hogy az lesz a teher, ami a halála után következik be a számomra. Azt hittem, hogy nem éli túl a mai napot, hogy nem vesz többé levegőt, és hogy nem menekülhet oly könnyedén el. Tévedtem... tévedtem mindenben. Nem a halálának a ténye marcangol szét belülről, nem az fáj nekem, hogy már nem él ezúttal, hanem az, hogy eltudott menekülni, és továbbra is dobban a szíve. Még mindig lélegezhet, élhet, és szórakozhat.. Játszhatja tovább a színdarabját, előadhatja az ártatlan kis személyiséget, és átverhet ezáltal olyan kislányokat, akik könnyedén bedőlnek neki. A tudatlan kis kamaszok, mint a velem szemben lévő boszorkány is, nos képes elhinni, hogy bízhat benne. Mégis... mégis mit adhat meg neki Daniel, amit senki mástól nem kaphat meg? Mégis hogyan képes megbízni abban a szerencsétlenben? Hogyan tud vele találkozni, a szemébe nézni, és nem észrevenni azt, ami az orra előtt van? Hogyan tudta megvédeni, és ezáltal mi jogon vette el tőlem a bosszút? Amióta csak élek, nos teljes mértékben erre a pillanatra vártam, és most, hogy itt volt... pontosan előttem, nos megsemmisült egyetlen másodperc alatt. Elvett tőlem mindent, amiért eddig harcoltam, és amiért eddig küzdöttem. Ez a fiatal nő megfosztott valami olyantól, amit ő maga fel sem foghat. Elszállt, tova tűnt, távolra kúszott, és elsodródott az a huszonnyolc év, amelyet megéltem. S tán élek-e még?
-Értékelem a humorodat, és a próbálkozásodat is, de tényleg..-Mondom a szavait követően, sejtelmes hangszínnel.-..viszont valahol félúton eltévedtél, mert jelen pillanatban nem Róma a helyszín, és nem is vagyunk rómaiak sem.-Teszem hozzá az előzőleg megkezdett szakaszhoz ezen sorokat, majd mélyen kifújom végül a tüdőmben tartott levegőt. Feszültség övez, és bár próbálok szavakban a magam módján hülyéskedni, de mit sem segít a hangulatomon. Nem dob fel belsőleg, nem teremt nyugalmat körülöttem, és áldás sem lesz igazán belőle. Valahol a 'túl erőltetett stílusom', és a 'nem vagyok önmagam' énem közt ingázok. Csendben hallgatom azon szavait, amelyeket felém intéz, és végezettül könnyedén megrázom a fejemet, miközben őt nézem. Nem érti, és nem is fogja, hisz én koránt sem a többieket ábrázolom, és most nem egy egyszerű gyilkoláságról van szó, hanem sokkal többről. Olyan múlttal rendelkezünk Dannel, ami köztünk harcot húzott, és főleg a részemről. Miután tönkretett, elvett tőlem mindent - szó szerint mindent -, nos úgy gondolom, hogy megérdemli a halálát, ami még így is túl kegyes a részemről az irányába, mert végtelen millió kínzó évet érdemelne meg; egy örökké tartó szenvedést. Újabb szavaira, nos ugyancsak egy fejrázással válaszolok, de a tekintettemet továbbra sem emelem el róla. Talán válaszolnom kellene, és ezáltal előadnom az indokaim sorát, de szerintem felesleges szót pazarolnom erre az értelmetlenségre. A saját életem, a saját indokom, és a saját döntésem.. Nincs köze ahhoz, hogy miért is óhajtom ennyire a drága kis Daniel Cross halálát.
-Mint ...Davina Claire?-Teszem fel a kérdésemet egy perccel később a bemutatkozása után.-Az itteni boszorkány koven vezetője?-Vonom fel végül a szemöldökömet, ahogy elgondolkozom néhány pillanatra bezárólag. Már hallottam róla eleget, de éppen olyan mértékben két irányú dolgokat. Egyesek nagyra tartják, védelmezőnek hívják, és elkötelezettnek, míg mások zsarnokinak, kegyetlenek, hataloméhesnek, és túl fiatalnak. Vajon melyik a valósan igaz állítás? Bár így elsőre eléggé mogorva. Talán túl korán kelt, illetve megsértettem az egyik "embere" miatt, aki voltaképpen a tulajdon rokonom.. Miközben beszél, nos én addig könnyedén hátat fordítok neki, de nem a tiszteletlenség miatt. Lassú, és határozott léptekkel indulok meg a sírok között. Meg sem állok, míg a tőröm mellé nem érkezek. Óvatosan lehajolok érte, majd azonnal az ujjaim közé veszem a markolatától fogva a fegyvert. Finoman, ám mégis könnyedén megforgatom azt, ahogy egyetlen mozdulattal Davina felé fordulok, és visszasétálok az eredeti helyzetembe.
-Először is kérlek, nos számomra nem létezik a feladás fogalma.-Tárom szét a karjaimat, egy ördögi mosollyal az arcomon.-Másodszor pedig kétleném, hogy nagy falat lenne. Tudod nem mindenki ősi, és teljes mértékben halhatatlan. Egy vérfarkas falka mondjuk a számomra, nos könnyed sakkjáték az esti tervemben, ahogy néhány vérszívó sem akadály, ha azt nézem. Ám a boszorkányok kissé erősebbek, de az ellenállás híve vagyok, sőt.. imádom a kihívásokat.-Beszélek mosolyogva, ahogy egyre közelebb, és közelebb kerülök hozzá, majdan végül pontosan mellette állok meg, ahogy a tőrrel játszok a kezemben.
-Mit szólnál esetleg egy kis kérdezz-felelek játékhoz, Davina?-Emelem meg a tőrt a szemeim elé, ahogy végül megvágom vele a tenyeremet, majd a véres kezembe szorítva az eszközt, nos magam mellé engedem le.-A legelső kérdésem, nos az lenne, hogy mégis miért mentetted meg Danielt?-Jég kék tekintettemet egészen mélyen az ő pillantásába vésem, hogy ezáltal is jobban szemügyre vehessem a válaszát. Már, ha megadja a számomra, és csak remélni merem azt a tényt, hogy nem marad megválaszolatlanul.

▼ Note: ▼ Music: Butterfly Effect ▼

Tisztán érzékeltem a felcsendülő léptek hangjának zaját, hallottam a mély levegővételeit, és ezáltal tökéletesen bemértem azt a tényt is, hogy az érkező személy, nos minden bizonnyal ember lehet. Nyilván meghallotta a nem régiben történt esetet, ahogy percekkel ezelőtt belecsaptam ezt az átkozott farkast az alatta heverő sírkőbe. Beismerem, miszerint kissé felvertem a temető csendességének közérzetét, és belecsempésztem a hajnali virtuózba egyféle zajt, viszont mégsem hagyhatom pont most félbe. Itt a remek lehetőség, a tökéletes alkalom, a megfelelő időpont, és erre pont most.. most kell elrontódnia az előre átélt élvezetemnek. Bármit megadnék még néhány pillanatért, hogy kettesben maradhassak az ifjúval, és végre kiolthassam oly hosszú idő után az életét. Az idegen személy léptei gyorsabbá váltak, a levegőt szinte kapkodta, és még meg sem említettem az ütemes szívdobbanását, amely jelezte, hogy nagyon sietősre vette a dolgot. Tudtam, már az elejétől fogva tudtam, sőt éreztem, hogy nem lesz egyszerű Daniel megölése, de... Nincs de! Miért kell mindig megzavarni a legjobb pillanatot? Miért kell pontosan ilyenkor bárkinek is erre járnia? Miért nem tudott esetleg néhány perccel később érkezni?
Hirtelen megrázom a fejemet, veszek egy mély levegőt, és minden gondolatot kizárok az elmémből ezáltal. Előkapom minden megfontolás nélkül a tőrt, majd hátralendítem a karom, és erősen szorítom az ujjaim között az eszközt, amellyel véget vethettek mindennek, amellyel kiolthatom az átkozott létet eme férfiból. Elhatároztam magamat, és pontosan ezért is lehettem ennyire eltökélt abban, hogy nem fogom bevárni az adott embert, hogy nem fogom hagyni kicsúszni a lehetőséget a kezeim közül. Kék pillantásommal mélyen néztem Daniel szemébe, és eközben kegyetlen mosolyra húztam az ajkaimat, aztán csak egyetlen mozdulattal csaptam le rá. Olyan biztos voltam mostan, mint még sohasem. Úgy éreztem végre elértem a célom, és nem ütközhettek akadályba. Minden gondolatom, minden tettem, minden vonásom tükrözte a győzelmem, melyet sajnos nem könyvelhettem el jelen esetben, mely hirtelen félbeszakadt egy csettintésre. Félbeszakadt.. Nem szúrtam át a mellkasán a fegyvert, s nem öltem meg -, nem halt meg..
Nehezen fogtam fel azt, hogy a hátamnál álló személy tette tönkre a tökéletes halált. Itt volt... itt volt előttem, és megtehettem volna. Azonnal lecsaptam, de a tőr kirepült a kezemből, és messze landolt. Talán jó néhány sírkővel, azaz méterrel arrébb. Tisztán hallottam, amint a földre érkezve felcsörrent, s majdan végleg elhalt a hangja. Hallottam a női hangot, ahogy elküldi a farkast, de nem tudtam felfogni.. nem akartam felfogni. Megtörten bámultam magam elé révedve. Daniel elfutott messzire, és az újabb női hang csak egy morgást váltott ki mindösszesen belőlem. Nagyot nyeltem, összetörtem, és térddel kötöttem ki a földön. Egy halk nyöszörgést hallattam, majd bal kezemmel megkapaszkodva a sírkőben, nos sikerült felállnom. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, de már ugyan mindegy volt a számomra.
Halk sóhaj szökött fel belőlem, miközben a bensőm szinte tombolt. Düht éreztem mérhetetlen mennyiségben, és minden egyéb olyat, ami ehhez volt köthető. Utáltam, gyűlöltem, megvetettem.. Miért pont most kellett ezt tennie? A kérdését hallgatva megfordulok. Vonásaim semlegesek, tekintettem rideg, és semmilyen érzelem nem játszik rajtam jelentősebb szerepet. Már olyan régóta nem éreztem, egyedül a fajtámból adódóan csak a düh volt az, amelyet produkálhattam, s nyilván ezzel egy arányban minden mást, ami kapcsolódott az előbb említett érzelemhez. Oldalra döntöttem a fejemet, végig mértem a tekintettemmel, majd az ő pillantásába zártam az enyémet, és ezzel megpecsételtem a kört, hisz nem engedtem azt, hogy elpillantson. Azt akartam, hogy lásson. Lássa a szemeimet -, a fagyos kék tekintetett.
-Nem érdekelnek az itteni szabályok, kérlek.-Csendült fel a jellegzetes mély hangszínem.-Nem indoktalanul akartam megölni azt az átkozottat!-Nyomtam meg jelentősen a mondandómat, ahogy néhány lépéssel közelebb kerültem a fiatal lányhoz.-Kegyetlen vagy.-Suttogtam halkan eme két szót, ahogy oldalra néztem. Üres, átható tekintet, mélységes síri csend, és halk lélegzetvétel volt várható tőlem néhány percig, amikor is végül újból ránéztem. Óvatosan megráztam a fejem, majd ezzel egyúttal felnevetem. Túlságosan is keserű nevetés volt a részemről, hisz volt egy alkalmam, és mégsem sikerült a tervem.
-A nevem Nariel...-Mutatkoztam be egy enyhén cinikus meghajlás keretében.-...Nariel Cross.-Tettem hozzá halkabban, és nyilván ezzel egyetemben a családnév ismerős lehetett a számára, hisz az előbbi vérfarkasnak is ugyanez volt -, Daniel Cross a teljes neve. Végül kiegyenesedve körbe pillantok a tájon, és leírok egy kört a mutatóujjammal.-Melyik boszorkányhoz is van voltaképpen szerencsém?-Tettem fel a kérdést felhúzott szemöldökkel, ahogy ránéztem egészen kíváncsian.-Elég sokan vagytok, ami azt illeti, sőt szinte hemzseg az egész város a szánalmas természetfelettiektől; tőletek. Boszorkányok, vérfarkasok, vámpírok.. Néha már dönteni sem tudok abban, hogy melyik fajtával is kellene kezdenem az irtást.-Gondolkoztam el egy pillanatra hirtelen, majd végül elmosolyodtam kegyetlenül.

▼ Note: - ▼ Music: Return. ▼

Napfelkelte volt, gyönyörűen lepte be mindinkább eme csodálatos látvány a tájat, mégis eme helyen nem hozott megváltást ígérő áldást. A csend uralta teljes mértékben a környezetet, a magány jellemezte a kora hajnali órák szakaszát, és a komor légkör rontott egyedül csupán a hangulaton. Lágy szellő mozgatta meg a hajszálaimat, és sodorta arrébb ezáltal őket. Mindent a halotti lét kerített a hatalmába, mindent a halottak szellemei jártak át. Mindenhol sírok, sírkövek, kripták tárultak a szem elé, és bármerre is szökött a tekintettem a vér volt az egyetlen látvány, amely a valóságot tükrözte az elmémben. Nem számított nekem az, hogy ez a hely szent, hogy meggyalázom éppen az egyik sírkövet, hogy ezzel voltaképpen az egyik halott szerettének okozok majd mélységes fájdalmat. Nem törődtem a következményekkel, mert csak egyetlen dolog volt, ami érdekelt, és az pontosan a velem szemben lévő fiatalnak tűnő vérfarkas volt, azaz Daniel. Fiatal volt, mert elérte az egyik boszorkánynál mindazt, hogy beváljon a trükkje, és újra a fiatalkori önmagaként tündököljön. Pedig én mondom, hogy már bőven ötven éves, de mégsem tűnt annak. Egy éve már, hogy megtette ezt a lépését, és beilleszkedett újra a mai kamaszok körébe.
Dühösen csaptam bele teljes erőmből a tőlem nem messze lévő sírkőbe. Felszisszent, aztán könnyedén felnevetett, és végül kegyetlen mosolyra húzta az ajkait. Istenre esküszöm, hogy gyűlölöm, utálom, és megvetem. Amióta csak élek, amióta csak lélegzem, és amióta csak dobban a szívem, nos azóta vágyok arra a pillanatra, hogy kivégezzem. Talán kegyetlennek hangzik, és kíméletlenek mindez, viszont, ha bárki is tudná azt, amit én tudok, és bárki is megélte volna azt mellette, amit én megéltem, akkor igazat adna nekem. Az előttem fekvő pozícióban elhelyezkedő vérfarkas egy szörnyeteg, egy vadállat, egy kegyetlen rémálom. Persze megeshet, hogy másoknál nagyszerűen előadja az ártatlant, és hogy a kedvességével eléri azt, amit akar. De nálam nem! Egy újabb mozdulat tőlem, és behúztam neki egyet, majdan egy újabbat, és még azt is megspékeltem eggyel. Megérdemli. Mindent megérdemel, amit tőlem kap, avagy, amit másoktól kap. Egyszóval csak azt kívánom neki, hogy szenvedjen, de az ideje lejárt, s bár megváltás neki a halál, nos én... én, akkor is megfogom őt ölni mindenáron. Nem maradhat életben, nem tehet mindig, és folyton tönkre. Nem lélegezhet, nem dobbanhat a szíve, nem... nem létezhet e földön.
A Lafayette temetőt egy bizonyos részen csak vér borította be. Az én vérem keveredett Daniel vérével. A kék nyakkendőm nem tartotta meg magát a nyakamnál szorosan, némileg szétjött, ami azt illeti, mintha éppen egy légyott kellős közepén lettem volna, és a partnerem éppen leakarná rólam fejteni ezen ruhadarabot. A fekete cipőim, a fekete öltönynadrágom, a hófehér ingem, de még a fekete zakóm is vérrel áztatottan csillant meg, s akkor szót sem említettem még a világosbarna ballonkabátomról, ami ugyancsak rossz állapotban tündökölt. Voltak a ruháimon kellően szakadások, de a vetélytársam sem nézett ki jobban. Mindkettőnkön sebek díszelegtek, vért vesztettünk, de hamar meggyógyultunk - vagy legalábbis kellett néhány perc a folyamathoz.
Hirtelen elkomolyodott a partnerem - Daniel-, könnycseppeket hullajtott, és ekkor én is érzékeltem, hogy valaki jelentősen közeledik. Nem érdekelt, nem hagyhattam ennyiben, nem lehet vége, nem úszhatja meg... nem! Még nem! Nem most! Nem, nem, nem, és nem! Idegesen szívtam a tüdőmbe a levegőt, megemeltem a kezem, és előhúztam a kedvenc kis kabátom zsebéből a tőrt. Hátra lendítettem a jobb karomat, és készen álltam. Megakartam ölni a férfit. Így hát azonnal lecsaptam.. lecsaptam rá halálosan.

▼ Note: Remélem tetszik ▼ Music: Breath of Life. ▼