• hallgasd történetem... Egy bárban ülök, ami elég barátságosnak tűnik ahhoz, hogy az emberek ismerjék egymást. Olyasmi hely ez, amit a kisvárosiak már megszokhattak. De én, a nagyváros szülötte, egyszerűen nem tudok hozzászokni. Mindenki beszélget a másikkal, és az egész annyira idilli, hogy már szinte hánynom kell.
Meggyújtok egy számból kilógó Marlboro-t, és lassan kifújom a füstjét.
A szőke csapos nőtől, akinek hosszú lábai vannak, és minden férfi odáig van érte, oda sétál hozzám. Egy halvány, csábos mosolyt ejtek felé, miután ismét a számhoz emeltem a cigit. Ismertem már ezt a tekintetet. Úgy tesz, mintha nem érdekelném, de közben a szemem sarkából mégis azt veszem észre, hogy folyton erre sandít.
-Szia. Mit szeretnél? -kérdezi mosolyogva, mire az asztal bámulásából ráemelem a tekintetem. Tipikusan az a nő, akit egy szép tekintettel le lehet venni a lábáról. Ilyet bárhol lehet találni.
-Egy pohár whiskey-t kérnék jéggel. -válaszolok nem is köszönve neki, és lepöckölöm a hamut a földre. Erre a nő finoman próbálja érzékeltetni, hogy ne a földre hamuzzak, és elém tol egy tálat. Nem foglalkoztat... Miután elém tette a pohár italt, egy ideig csak úgy tesz, mint aki tisztítja a pultot, de aztán ismét odajön hozzám.
-Átutazóban vagy itt fogsz élni? -mosolyog ismét rám, mire leteszem az asztalra a poharat, és ismét ránézek. A kisvárosiak mindent tudni akarnak. Bár ha jobban belegondolok, bármikor megfektethetném a szőkeséget, ha akarnám...éppen úgy, mint a New Orleans-iak többségét.
-Itt fogok élni...De csak addig, amíg szükséges. -válaszolom röviden, és ismét hosszan beszívom a füstöt. Antiszociálisnak tűnhetek, de nem akarok mindent elárulni, hiszen még csak most érkeztem ide.
De lehet, hogy jobb is, ha nem árulom el neki, hogy honnan is jöttem. Még a végén azt is kinézném belőle, hogy aztán rám akaszkodik, hogy vigyem el a kisvárosból a "nagy New Orleans-be".
Pedig nem hazudok azzal, ha azt mondom, hogy milyen unalmas is volt a gyerek korom.
Semmiért sem kellett igazán megküzdenem, és én voltam a helyi menő srác az iskolában. A stílusomat nem merték leszólni a tanárok sem, hiszen a szüleimnek elég sokat köszönhettek, mind pénzügyileg, mind pedig szervezés kérdésében.
Ja igen...anyámnak és apámnak nagy múltú rendezvényszervező cége volt. Mindketten nagy fejesek voltak egy olyan világban, ahol nagyon jól kiismerték magukat.
Sokat veszekedtek velem a beképzeltségem és az önbizalmam miatt, mert úgy gondolták, sokkal többre vihettem volna, ha a tanulásra koncentrálok a bulik helyett. De ez nem érdekelt, egészen addig, ameddig egy nap a rendőrök kopogtattak az ajtómon, és elmondták, hogy a szüleim meghaltak. Azt mondták, a szüleim testéből kifolyatták a vért, de nyomokat nem találtak ezzel kapcsolatban. Ki lehet ennyire őrült és beteg?
Minden esetre a média előtt ezeket eltitkolták, és balesetként írták meg a helyi lapok.
Így kerültem el Mystic Falls-ba, ahol beiratkoztam a helyi egyetemre. Bizonyos forrásokból tudom, hogy itt talán megtalálhatom a szüleim gyilkosát is.
Csak rövid ideig maradtam a bárban, amely az éjszaka eljövetelével egyre inkább tele lett emberekkel. A nemrég vett haz még teljesen üresen állt. Csak pár papírdoboz várja, hogy kipakoljak, és még bútorokban sem bővelkedem.