• hallgasd történetem... Az októberek egészen esős napok voltak mindig is a fényűző Párizsban, és ez 25 évvel ezelőtt sem volt másképpen. A születésem napjának pontos órájában elvileg egy villám hasított a fába és ezért füstölt el a kórházban az összes vezeték. A mende-mondák szerint anyám teljesen természetes úton szült meg.
A néhai Eloisé család legfrissebb sarja lettem, aminek vérében még épphogy csak folydogált egy kis boszorkányság, megszínezve, jól megkeverve. 7 éves sem voltam, mikor anyám életet adott testvérhúgomnak, Evangeline Eloisé-nek, akinek a születésekor egy villám sem világította be a sötét februári éjszakát. Teljesen komplikációmentesen hozta világra egyetlen édestestvéremet.
A kórházból hazaérkezvén tehát így éltünk boldogan és önfeledten négyesben egészen a 18. születésnapomig, mikor édesanyám meglepő okokból elvetélt, mikor még azt sem tudtuk, hogy várandós. A gyermekvesztés annyira megviselte Őt, hogy egy egészen új szemléletet, életlátást állított fel magába. Hirtelen jött gyorsasággal íratott be Párizs egyik, hanem a legrangosabb egyetemére, ahol a jog mellett kezdő orvoslástudományt azonosítottam el. 22 évesen diplomával a kezemben indultam el bejárni európát, hogy rájöjjek ki is vagyok és mit is akarok az élettől. Utam egészen Olaszországig vitt, ahol önkéntes segédként segédkeztem a velencei kilakoltatottaknak. Az okát pontosan sosem értettem meg, csak azt tudtam, hogy segíteni akarok. Javítani akartam a helyzetükön és -az addigra már jócskán megromlott- egészségükön is. 2 hónapja tartózkodhattam ott, mikor megismertem Őt. Az angol katonaság egyik fiatal és roppant helyes tisztjét. Kedves és barátságos volt már az első találkozáskor is, amivel rögtön levett a lábamról. Kevin ugyanis az a fajta férfi, akit az ember szívesen mutat be a családjának. Közvetlen, lelkes, magával ragadó személyiség. Ezért is vártam annyira az első szabad hétvégét, mikor hazatudtunk utazni. Kicsapongó kedvemet pedig még Párizs szürke időjárása sem rondította el. De ez anyám tapintatlan reakciójáról nem éppen volt elmondható.. Mivel amint beakartam mutatni a férfit, akihez feleségül tervezek menni... ránk csapta az ajtót. Úgy csapta ránk, mintha csak magának az ördögnek nyitotta volna ki az imént.
- Mère , s'il vous plaît! *- váltottam franciára, hogy zavart csacsogásomból a mellettem álló mit se értsen.
Nem ismertem rá a nőre, aki ajtót nyitott. Zavartan sutyorgott valamit, míg csupasz, csontos vállát a nagy köntösbe bújtatta. Megtört és félénk volt. Tartott valamitől, itt a küszöbön túl.
- Ő itt Kevin! - nyújtotta előre egy hatalmas mosollyal kezét a vőlegényem, aminek köszönhetően anyám egyet hátrébb szökellt. Komoran emelte háborgó, zöld szemét rám, majd Kevinre.
- No! - horkant fel, majd ismét beakarta zárni az ajtót, de gyors reflexeinek köszönhetően, Kevin ezt nem hagyta. A kedves, öreg ajtó nagyot reccsent, mivel mindkét fél nagyon elszántan tartotta magát. A dolognak végül én vetettem véget... kezemet a vőlegényem vállára téve kértem, hogy engedjen. Izmos háta megfeszült, kicsit még előrébb dőlt, egyenesen anyám félénk szemeibe nézve.
- Nagyon sajnálom ezt a kínos incidenst, Madam Eloisé. - köszönt el sejtesemen, majd hagyta, hogy reszkető anyám kizárjon minket. Kéz a kézben andalogtunk lefele a csigalépcsőkön, mikor eszembe jutott feltenni a kérdést, ami már egy ideje fúrta az oldalamat.
- Én még nem is mondtam el neked, hogy az igazi nevem Eloisé... - feleltem elfojtott hangon és legbelül éreztem, hogy talán ennek a tudata meg kellett volna, hogy rémítsen. De valamiért nem tartottam sem ettől, sem tőle.
- Őőő, dehogy nem, szívem. A minap, a reptéren. - zárta le a beszélgetés ezen témáját, miközben kezét a vállamra vezette. Ujjaival végig szántott a kulcscsontomon is, mire felszisszentem. Szörnyen fájt három apró ponton... mit csináltam vele?! Biztos, csak beütöttem valahova...

*Anyám, kérlek!