• hallgasd történetem...Vajon mit fog először mondani, mikor meglát? Nem tudom, hogy neheztel e még rám a múltban tett bűneimért. Minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatról a másikra utáltattam meg magamat a bátyámmal annyira, hogy még az is megfordult a fejében, hogy megöljön. A gyűlölete nem volt alaptalan, megbántottam, s az ilyet ő nem tűri el. De nem tette meg. Talán soha nem is akarta. Talán mindvégig csak meg akart rémiszteni, s fájdalmat akart okozni nekem úgy, mint én neki. Megbántam, hogy a saját vérem ellen szövetkeztem, én, aki kezdeményezte az „Örökkön-örökké” ígéretet, az első voltam talán, aki megszegte. Ha visszaforgathatnám az időt, másképp alakítottam volna az életem. Ha visszamehetnék az időben, nem lépném meg ezt a határt. Minden máshogy lenne most.
De ami megtörtént, az megtörtént. Lehet, hogy így a legjobb. S, egyszer úgyis ki kellett derülni ennek a régi, rettenetes titoknak. Ha pedig talán, ez nem történik meg, sosem indulhattam volna a nagyvilágnak szabadon, sosem kaptam volna meg ezt a felhatalmazást, sosem kezdhettem volna mindent előröl.
És most? Elfordítom a kormányt, hogy bekanyarodjak erre a földútra, más néven a megbeszélt helyre, hogy újra találkozzak Nik-kel, valamint az én egyetlen, pici unokahúgommal.
Különböző érzések és kérdések kavarognak bennem, melyekre azonnal meg is kapom a válaszokat. Kilépek az autóból, s megpillantom őt, ahogy gyermekét tartva támaszkodik az autójának.
Ezt a képet látni annyira szokatlan. Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy a bátyám apa lesz, még hozzá nem is akármilyen, kinevettem volna, s talán táplálkoznék is belőle, hiszen egy ilyen szellemileg sérült, megtébolyult embert nem hiányolnák sokan.
De most, egyszerre szerettem bele a pillanatba, hogy Nik-ket ennyire gondoskodónak apának látom, és szakad meg a szívem, hogy e pillanatot meg kell, hogy szakítsak, s nem is akárhogyan. Ahogy megbeszéltük, a gyermeket rám bízzák, hogy velem legyen, míg nem biztonságos neki ebben a városban tartózkodnia, s gondoskodjak róla. Talán életemben még sosem voltam ennyire izgatott, mint most. Az, hogy rám gondoltak először, aki vigyázni tudna rá, kimondhatatlanul boldoggá tesz, valamint, ezzel egy álmom válik valóra.
Közelebb lépünk egymáshoz, s akaratlanul is elmosolyodom. Minden félelem elszállt belőlem, s inkább olyan érzés, mintha évszázadok óta nem találkoztunk volna. Valójában nem volt könnyű hozzászokni, hogy már nem vagyok velük, hogy nem kell részt vennem semmilyen tervükben, nem kell Elijah utasításait követnem vagy kell a terhes farkas lányra ügyelnem.
- Szervusz, Húgom. – töri meg a csendet kedves üdvözlésével. Válaszul egy mosolyt küldtem felé, a féle „Örülök, hogy látlak, bátyám”.
Elszálltak a kétségeim a felől, hogy kényelmetlenül fogom érezni magam. Egy pillantást vetek végre a szundikáló gyermekre Nik karjában. Egy gyönyörűséges teremtést pillantok meg, akár egy égi áldást.
- Az anyjára ütött… Talán mégis van Isten. – viccelődöm a helyzeten, de bizony azonnal feltűnik, hogy ez a gyermek nem csak a farkas lányra hasonlít. Le sem tagadhatnák, hogy Nik lánya.
- Nos, a szemében van valami ördögi. Azt tőlem örökölte. – szólal meg egy büszke pillantás után, mit a gyermekre irányított.
Ez után ígéretet tettem, hogy megvédem a gyermeket. Szerencsére vannak kapcsolataim, könnyen találok egy boszorkányt, aki hajlandó a rejtő varázslatra. Sosem fogom hagyni, hogy bármi bántódása essen. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy meg kell védenem ezt a babát, bármi áron. Soha senki nem fog ártani neki, ezt megígérhetem. Addig pedig, ameddig velem van, úgy gondoskodom róla, akárcsak a saját lányomról. Mesélek majd neki történeteket az édesapjáról és az édesanyjáról. Annyi minden van, amit mindig is el akartam mesélni valakinek, s ezt most megtehetem. Ez a különleges gyermek, hasonlóan különleges történeteket fog hallani tőlem, s sosem fogja elfelejteni szüleit, kik bármit megtennének érte.
- Talán fehérkerítéses házunk lesz. Az csodás lenne. – tervezgetem máris a jövőnket. Olyan körülmények között fogunk élni, ami minden gyermeknek kijár. Megérdemli, hogy másképp nőjön fel, megérdemli, hogy normális gyermekkora legyen.
Nik búcsúzó szavai szívszorítóan hatnak rám, temérdeknyi fájdalom hasít a szívembe. Egyszerre volt borzalmas, s elképesztően aranyos a mondandója.
Egy könnycsepp gördül végig bársonyos arcomon, de azonnal reagálnom kell, mikor karjaimba teszi a gyermeket. A selymes bőrű újszülöttet tartva kezemben boldogság fog el, nem tudok betelni azzal, hogy ránézek, legszívesebben eltűnnék vele a semmibe és sosem adnám vissza senkinek. Persze, ez csak egy kósza gondolat, de izgalmas egy gondolat.
Miközben Nik kezembe helyezi gyermekkorunk egyik gyönyörű emlékének zálogát, újabb könnycsepp folyik végig, orcámon, követve az előzőt. Azon az estén, mikor odaadta nekem ezt a faragott lovagot, olyan ígéretet tett nekem, amit eddig sosem szegett meg. Mellettem volt, mikor féltem, s vigyázott rám. Ez a kis tárgy örökre megmarad családunkban, s talán ez a kisgyermek egyszer tovább fogja adni. Ez örök jelképe a köztem és a Nik közötti kapcsolatnak. Nem vagyunk mi olyan gonosz szörnyek, mint amilyennek anyánk gondol minket.
Elkapom a kezét, s megszorítom. Tudja, hogy mire gondolok, hogy mit érzek, s biztos vagyok benne, hogy az ő fejében is ugyan ezek a gondolatok járnak.
- A nézeteltéréseink ellenére, Rebekah, senkire nem bíznám nyugodtabban a lányom életét. – hálásan nézek rá, majd lehunyom a szemeimet. Sok idő óta, most érzem a legközelebb őt hozzám. Nem is tudom mikor voltam ilyen büszke rá, s hatódtam meg ennyire szavain. Ezután nyom egy testvéri puszit az arcomra, s eltávolodik tőlünk.
- Légy boldog húgom. – az leszek. Ezzel a gyermekkel boldogabb leszek, mint még soha.
- Boldog lesz, Nik, megígérem. – Mindent meg fogok adni az én csöpp unokahúgomnak, amire csak vágyik.
Alig várom, hogy elkezdjük közös életünket. De egy valamit még tudnom kell. Egy kérdés, mely az első pillanattól kezdve meg fogalmazódott bennem.
- Mi a neve?- Mindig is valami csodaszép és különleges nevet képzelte el neki. Olyat, ami méltó rá.
- Remény. A neve Remény. – Talált. Ha annyi pénzem lenne, ahányszor emlegettük ezt a szót, mikor a gyermekről és Nikről volt szó, én lennék a leggazdagabb ember a földön. Ő a családunk reménye.
Tökéletes név, jobbat én sem tudtam volna kitalálni.
Most pedig ideje indulnunk. Eljött hát a búcsú ideje, utolsó pillantásokat veti az apa a gyermekére, s én, mint aki megfosztja őt tőle, beszállok vele az autóba. Mindent meg fogok tenni azért, hogy Remény ne szenvedjen hiányban és, hogy méltó legyek a testvérem bizalmára. Nem fogok csalódást okozni, hiszen azt, amire mindig is vágytam, sosem tudnám elrontani. Annyi anyát láttam már a világban gyermeket nevelni, hogy azt hiszem, sosem tudnám elrontani. Az autó elindul, én pedig messzire indulok, az unokahúgommal, egy meleg, biztonságos otthonba…