Folyton ugyanazokba a hibákba bótlom bele, újra elkövetem a vétkeim sorát, és amikor egy-egy alkalomadtán eljutok a végponthoz, nos, akkor szembe kell néznem mindennel... mindennel, amit az eddigiekben megtettem. Számot vetek magamon, összegzem az életem, és ítéletet hozok a személyem felett. Anno, amikor levettem az ujjamról gyűrűt, kijutottam a családi pincénkből, és elmentem egészen a folyópartig, akkor készen álltam.. Teljesen, és határozottan, de készen álltam arra, hogy eldobjak magamtól egyetlen csapásra mindent. Nem gondolkoztam, hisz nem érdekeltek a következmények, csak hamuvá akartam égetni az átkozott testem, a pokoli létem, és a kínkeserves szenvedésem. Megbékéltem a halállal, a túlvilággal, és ebből kifolyólag a magánnyal is, de az, hogy a valóságban kell mindezt elviselnem, sőt átélnem, nos az egyszerűen kibírhatatlan, elviselhetetlen, valahol pedig egyrészt lehetetlen teher is. Mindig is erős próbáltam maradni, vagy legalábbis annak szerettem volna tűnni, de... amikor már vagy huszadjára is ugyanaz az élet köszönt vissza rád, akkor elhagy a remény. Engem pedig elhagyott a remény, a hit, és az akarat is.. Mindig feleslegesen, de mégis ugyanazokat a köröket futom le a pályán. Mindig ugyanazt élem meg, és mindig ugyanott lyukadok ki; a hatalmas nagy semminél. Míg a bűntudat, a fájdalom, a kín, a pokol érzete, avagy csak a szenvedés léte, nos állandó tényként néz a szemeimbe. Nem szabadulhatok tőle, mert rabláncra ver, mert arra kényszerít, hogy térddel esek a földre minduntalan, és sose keljek fel onnan igazán. S amikor már a szemeim előtt lenne a megoldás, a boldogság, az ígéret, hogy mégis van... Van mi? Hiú ábránd, amely egy képzelet? Remény, mely nem is él? Hit, mely már rég elveszett? Ekkor, s pontosan ekkor, rúg oldalba emlékeztetőül a sors, és vesz el tőlem mindent, és mindenkit. -Hmm..-Gondolkozom el hirtelen, amikor is kizökkenek a gondolatmenetemből, és a tekintettemet azonnal Daeva-ra emelem.-..úgy gondolom, hogy te kifejezetten vonzod a vicces szituációkat.-Nevetem el magamat könnyedén, ahogy igazából ezt láttam megemlíteni a leglogikusabbnak, bár őszintén mondva fogalmam sincs, hogy mit mondhatott nekem. Valahol leragadtam az elmémben, és most, hogy megszólalt újra visszatértem a valóság közepébe, viszont nem hozta vissza a szavait, vagy az előbb lefolytatott gondolatmenetét, így csak tippeltem.. tippelnem kellett, hogy ne nézzen hülyének, vagy, hogy ne kezdje azt hinni, miszerint nem figyelek rá. Nyilván kamasz, egyfajta beütéssel, ami ilyenkor általában jellemző, tehát nem akarom magamra haragítani semmiképpen. -Tehát most jelenleg azt mondod nekem, hogy egy igencsak bátor fiatallal állok szemben?-Teszem fel a kérdést mosolyogva, ahogy őt fürkészem eközben.-Szóval ennek a nyomán, nos nem ártana félnem?-Kérdeztem meg viccelődve, ahogy halkan felkacagtam. A terelés, és a móka ugyan meghozta a hatását, de a lelkem legmélyén tudtam, sőt tisztán éreztem azt, hogy a kínjaimnak nem lesz vége. Még koránt sem nyertem vissza az optimista, és "minden rendben lesz, Stefan" énemet, így pedig csak megjátszhattam a jólétemet. Nem adhatom a búskomort, a megtörtet, és az elveszettet.. Előtte nem. Senki előtt sem! -Elégnek a napfényen?-Ismételtem meg egy kiragadt részletet a szavaiból, ahogy a pillantásom a híd másik végletére futott, azaz a szemközti korlát részre.-Itt nevelkedtem, itt nőttem fel, és még mindig itt élek.-Mutattam körbe a szavaim közben a mutatóujjammal.-S bár sokszor olvasgattam a könyvtárban, fent a neten is, de még egyszer sem találkoztam éjszakai ragadozóval.-Hirtelen nevetni kezdek, ahogy végül megrázom a fejemet, és komolyra váltok egy pillanat alatt.-A hit nem függ össze a valósággal.-Mondtam ki azt, amit gondoltam jelen helyzetben. -Pszichopata sorozatgyilkos? Hát nincs nálam fegyver, de van egy gyújtom, amivel elégettem néhány könyvet, és ráadásként hoztam magammal még alkoholt is, szóval... igen, sorozatgyilkos vagyok. Könyvsorozatokat küldök a halálba.-Adtam elő komolyan az egészet, de nem bírtam ki, hisz a végét már elnevettem. Végül a víz felé fordítottam a pillantásomat, és eszembe jutott egy szórakoztató ötlet.-Mennyire díjazod az őrültségeket?-Tettem fel a kérdést felvont szemöldökkel, és egy játékos mosollyal az arcomon.
Daeva O'Brien
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
58
❦ Érkezés :
2015. Jun. 16.
❦ Kor :
26
❦ Tartózkodási hely :
➷ New Orleans ➷
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Wickery híd Vas. Feb. 28, 2016 11:03 pm
Stefan & Daeva
Hello blood-sucker buddy!
Megkönnyebbültem, hogy vége a lelkizős pillanatoknak. Nem tudom, hogy vajon meddig bírtam volna tovább. Nekem ez sosem volt az erősségem, és sosem erőltettem meg magam benne. Gondolhatjátok, hogy nem is most akartam ezen változtatni. Ugyan ez vonatkozott az életemmel kapcsolatos dolgokra is. Nem szerettem róla beszélni, úgy voltam vele, hogy nem is tartozik másra, minek fárasszam őket a magam doglaival, amikor mindenkinek megvan a maga baja. Ez most egy kivételes eset volt, hogy elmeséltem neki kis utazásomat azzal a két majommal, meg a sátáni kölykükkel. Még mindig fájt egy kicsit a fejbőröm, ahol az a kis dög megtépett, egyébként. Önkéntelenül túrtam bele a hajamba, azt a részt tapogatva, ahonnan kitépett pár szálat az a szörnyeteg. Ha nem lett volna annyi önuralmam, mint amennyi volt, egész biztos, hogy első nekifutásra kidobtam volna az ablakon. Kész szerencse, hogy nem jutottunk el erre a kritikus pontra. Akkor most nem ezen a hídon üldögélnék és beszélgetnék kellemesen, hanem az őrsön töltenénk ki pár zsaruval a legújabb rendőrségi aktámat, egy bögre forrócsokoládé mellett... - Hát nem, most már nem idegesítenek. - mosolyogtam. - Bár, az még mindig bántja egy kicsit az önérzetemet, hogy egy pelenkás ördögfattyú tépett meg és még csak meg sem üthettem érte... - viccelődve mondtam, de komolyan gondoltam. Nem lett volna szép dolog megütni egy csecsemőt és borzasztóan zavart a tény, hogy nem tehettem meg. Ekkora szörnyeteg azért én sem voltam. Másnak gondolkozás nélkül lekevertem volna egy maflást, de egy babának... Ennyire embertelen én sem voltam. - Ó, én szeretem a veszélyeket! - jelentettem ki, ettől valahogy teljesen felélénkültem. Csillogtak a szemeim, és büszkeség öntött el. Ha valamire, akkor erre tényleg büszke voltam. A bátorságom és a vakmerőségem nagy kincs volt számomra, és sosem érdekelt, ha pont ezek sodortak bajba. Élveztem a veszélyt, szerettem az adrenalint, ahogy az egész eltölt és lángra kap bennem... Fantasztikus érzés volt. De ezt ő nem érthette. Ezt az életet, ami nekem jutott, szinte senki sem érthette. De ez jó is volt így. Volt valami, amit csak én érezhettem és ezt szerettem ebben az egészben a legjobban. Tetszett a nevetése, jóízűnek tűnt a komor hangulata ellenére. Nekem is nevethetnékem támadt tőle. Az alkonyatos poénjától ki is szaladt egy apró kacaj ajkaim közül, ami meglepően jólesett. - Oké, nem kimondottan a csillámvámpírokra gondoltam. - nevetgéltem még mindig. - De mi van azokkal az igazi éjszakai ragadozókkal, akik elégnek a napfényen? Néhány pletyka kering róluk errefelé én úgy hallottam... - sejtelmesen beszéltem, mosolyom is arról árulkodott, hogy többet tudok ezekről a dolgokról, mint azt hinné. - Te hiszel ezekben? - kérdeztem tőle komolyan, puszta kíváncsiságból. Semmi más nem vezérelt, csak ez. Az se érdekelt volna, ha ő is egy azok közül a buta vérszívók közül, ameddig meg nem fizetnek a levadászására, felőlem élhet aztán boldogan. Tudom, ez olyan önzően hangzik, nem éppen ez az elvárt nézet egy vadásztól... de istenem. Én sosem szerettem beolvadni, mindig is inkább kitűnni vágytam a tömegből. A többi vadász elég önzetlen helyettem is, így én boldogan tehetem azt, ami nekem jó. - Különben pedig... te is itt vagy, akkor meg mi baj érhetne engem? Hacsak nem vagy egy pszichopata sorozatgyilkos... - tűnődtem hangosan. - Ugye nem vagy az? - kérdeztem. Persze mindezt csak viccből. Olyan jó hangulatban telt eddig az este, úgy gondoltam belefér még egy kis poénkodás.
Darabokra hullott az egész életem, és romokban hever pontosan a lábaim előtt. Azt hittem nem érhet utol a fájdalom, de tévednem kellett. Valami elszakadt bennem, valami egészen mélyen megváltozott, és előhozta belőlem a fájdalmas igazságot. Felszínre tört egy vödör elraktározott negatív érzés, melyet ez eddig a remény elnyomott, melyet nem kellett megízlelnem, de mostan mégis szembe kell állnom vele, és hiába akarnám eltüntetni, ha immár nem tudom. Érzem, hogy nem stimmel az életem, hogy nem a rendes kerékvágásban haladok előre. Elégettem a naplóimat, és úgy gondolkozom, mint, akit mély trauma ért, miközben a szavaim is ugyanezt sugallják. Bár ott van tényként mindazon érv, hogy Carolinet nem érdeklem, vagy legalábbis elutasított egy jó időre, sőt mi több, nos kerül is engem, ez pedig kicsit sincs jó hatással a lelkemre. De voltaképpen kit is érdekel az, hogy én mit érzek, vagy mit nem érzek egyáltalán? Mindenki a saját életével törődik csupán, a saját céljait egyengeti, és a saját útvonalát járja be, csak én vagyok azon szerencsétlen, aki meg-megáll, és képes elhinni, hogy lehet jobb, hogy van reménye, és meg lehet változtatni a dolgokat. Csak én vagyok az a marha, aki segít másokon, és közben a múlton rágódik. Csak én vagyok az, aki küzd, miközben boldogan is élhetnék akár, viszont, amikor megteszem a lépést, akkor visszautasításban részesülök. Most is én kezdeményeztem, elmondtam, amit akartam neki, de korainak tartja, s amióta visszakapcsolt, kerül, mintha eleve nem akarna velem találkozni. Nyilván engem hibáztat a történtekért, és én tényleg őszintén sajnálom, ami az anyjával történt, bár ne így lett volna, de a halálát nem én okoztam. Ha lett volna megoldás, akkor mindent megtettem volna azért, hogy sikeresen elérjük, de nem volt.. Nem mondom, hogy nem volt bűntudatom a visszakapcsoltatásom után, s főleg, hogy az anyámmal kellett szemben állnom. Azt hittem halott, s erre kiderült, hogy él, aztán pedig közölte kecsesen, hogy új családja van, míg belőlünk nem kér. Én meg még reménykedtem egy sort, hogy hátha meggondolja magát, hogy hátha... hátha mi? Jobb lesz, és majd boldogan élünk, mint egy nagy boldog család? Ugyan már! Nem lehettek ennyire naiv... naiv, csökönyös, és.. és idióta. -Hasznosabb is, ha kimaradunk a mély lelkizésből.-Vallottam be egyrészről magamnak is azt, amit gondoltam róla. Hangom határozott volt, és teljes mértékben belátó, hogy nem folytathatom így tovább azt, amit percekkel ezelőtt megkezdtem. Nem sajnáltathatom magamat, és nem is kérhetem azt, hogy sajnáljanak. Semmivel nem lennék előrébb vele, ahogy magamban sem kellene őrlődnöm, mert más különben kifogok lyukadni a fájdalomnál, amit mindennél jobban elszeretnék kerülni. Csak élni akarnék, mint.. mint egy ember.. Ember? De hát nem is vagyok ember! Egy fenevad vagyok, egy szörnyeteg, egy vámpír, aki másoknak árthat. Ha tudnák, hogy ki vagyok valójából, akkor mindezt mondanák, sőt a vadászok sem válogatnának, csak mert én magam éppenséggel állatvéren élek. Nekik a szörny, az szörny, és én az vagyok teljes mértékben - elismerem a magam számára is. Újabb szavaira csak bólintottam finoman, de nem mondtam semmit. Ő is egyedül van, és jelenleg én is így érzem magamat.. Az élet elcseszett létezés! -Örülök, ha boldogulsz.-Jegyeztem meg egy apróbb mosollyal az ajkamon, miközben a vizet kémleltem fürkészően. Volt valami ebben az estében, ami nem hagyott nyugodni. Volt valami a közelemben, amit nem tudtam megmagyarázni. Végül már figyelemre se méltattam a gondolataimat, avagy a megérzéseimet. Egyszerűen csak Daeva-ra figyeltem, és arra, amit mondott olykor-olykor. Bólintottam is egyszer-kétszer megerősítés gyanánt, de egyebet nem tudtam érdemlegesen hozzáfűzni, mintha a macska elvitte volna jelen helyzetben a nyelvemet, de csak képletesen persze. -Vannak furcsaságaim.-Mondom végül hosszú percek után, nos kezdetben ennyit, ahogy ránézek.-Hát...-Vonom meg a vállamat, ahogy elgondolkozom egy percre, majdan folytatom.-...most már legalább nem idegesítenek!?-Tettem hozzá még ehhez az egészhez, de fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék bővebb vázlatban. Valahogy nem tudtam, és nem is akartam gondolkozni semmiképp. Jobban eset a semleges verzió, és a gondolataim kizárása. Nem volt kedvem emlékezni, és azon töprengeni, hogy mindenkinek tökéletes élete van, és csak én vagyok ennyire elveszett balfék. -Nagyon jó hozzáállás, csak tudod vannak extrém helyzetek, amikor ezzel... vagyis bizonyosan veszélybe sodorhatod magad.-Magyaráztam valamit, bár kezdtem nem érteni minek is mondom ezt. Végül is a természetfelettiekre utaltam némileg, hogyha nem tudja a tényt, akkor még bajba is keveredhet könnyedén a kis vakmerősége miatt.-Félni? Mitől is?-Kérdeztem meg komolyan, ahogy a vizet néztem, és nem emeltem rá a pillantásomat ezúttal.-Vámpírok?-Kezdtem el nevetni, holott tudtam az igazat, de fogalmam sincs, hogy ő tudja-e, így meg kell játszanom magam.-Edward Cullenékre gondolsz az Alkonyatból, vagyis a Twilight-ból? Nos azt hiszem tőlük nem kell tartanod, hisz állatokból isznak, meg csillognak a napfényben.-Részleteztem a mentő tudásom, ahogy ránéztem röhögve. Egyrészről vicces volt, másrészről meg tudtam, hogy vámpír vagyok, viszont nem leplezhettem le magam. Ennyire hülye még nem vagyok.
Daeva O'Brien
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
58
❦ Érkezés :
2015. Jun. 16.
❦ Kor :
26
❦ Tartózkodási hely :
➷ New Orleans ➷
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Wickery híd Pént. Feb. 19, 2016 7:21 pm
Stefan & Daeva
Hello blood-sucker buddy!
Sosem voltam igazán az az érzelgős fajta. Nem kezeltem jól, nem tudtam mit kezdeni ezzel a jelenséggel és inkább viccel vagy gúnyolódással ütöttem el az ilyen pillanatokat. A lelkizés egyértelműen nem az én világom. Fogalmam sincs, hogy mit kell mondani egy szívfájdalommal küzdő embernek, nem tudom mit csináljak, ha valakit sírni látok, ezért többnyire nem is foglalkozom vele. Jelen helyzetben viszont kénytelen voltam figyelmet fordítani rá. Nem bírtam elviselni újdonsült ismerősöm fancsali pofiját. Gőzöm sincs miért, de egyszerűen csak nem akartam depisnek látni. Biztos voltam benne, hogy máskor vidám és sugárzott belőle az élet, ahhoz az emberhez képest, most úgy festett, mintha csak árnyéka lenne önmagának. Nem mondom, hogy nekem nem voltak depis napjaim - voltak, méghozzá sok, olyankor pedig extrán bunkó és durva voltam mindenkivel -, de tény, hogy én nála egy fokkal jobban kezeltem azokat a napokat. Én nem gyújtottam tábortüzet egy híd közepén és dobáltam bele mindent, amire "nem volt szükségem". Biztos nehéz teher nyomta a vállát, de nem hiszem, hogy ezt velem kellene megbeszélnie. Forduljon szakemberhez, vagy valami. Még egy pszichomókussal is jobban járna ilyen téren, mint velem. Én hajlamos vagyok durván, nyersen kifejezni magam, az pedig nem hiszem, hogy jót tett volna neki egy ilyen időszakában. Szerencséjére az alkohol tompította a nyers kifejező képességemet és nem mondtam neki semmi bántót, még kedves is voltam. Hé, kivételesen tök jó fej voltam! - Igen, csak azért mondtam. - vallottam be, kis mosollyal javítva őszinteségemen. - Ne haragudj, nem vagyok túl jó az ilyen lelki dolgokban. - Fűztem hozzá, ahogy átnyújtottam az üveget. Nem láttam értelmét mást mondani neki, mint, amit valójában gondoltam. És tudom, hogy valószínűleg nem is örült volna neki, ha úgy teszek, mint akit érdekel. Senki sem örülne annak, ha egy ilyen pillanatában valaki nem teljesen őszinte vele. Én őszinte voltam. Ráadásul még próbáltam is jobb kedvre deríteni. Azt mondjuk nem tudom, hogy sikerült-e oldanom a hangulatán, de legalább megpróbáltam. Ez is több volt, mint amit egy átlagos napon tettem volna érte. - Éppen ezért vagyok én is egyedül. - küldtem felé egy elmélkedő, féloldalas mosolyt. Nem is kívántam többet hozzáfűzni a témához. Elvégre azt nem mondhattam el neki, hogy a természetfelettiek levadászása miatt nem engedhetem meg magamnak a kapcsolatok kialakítását. Lehet ez nem igazán vetett volna rám túl jó fényt. - Köszi, de megoldom én magam is. - utasítottam vissza nagylelkű ajánlatát. Tényleg igazán rendes volt tőle, hogy segíteni akart, de jobb szeretem magam megoldani a dolgokat. Különben is furán nézett volna rám, ha megtudja, hogy igazából be kellene törnöm abba a bizonyos házba, amit keresek. Nem biztos, hogy ennek tudatában is a segítségemre állt volna. Jobb lesz ez így. - Én is örülök. - mosolyogva vettem át újra az üveget és nagyot kortyoltam belőle, míg ő is bemutatkozott. - Stefan. - ejtettem ki a nevét halkan, próbaként, hogy könnyebben emlékeimbe véshessem. De ezt a nevet biztosan megjegyzem. Most komolyan... ki ne jegyezné meg egy pasi nevét, aki az éjszaka közepén rakott tüzet egy hídon, ráadásul még piával is megkínált?! - Igen, fura... Az hogy itt raktál tüzet. - viccelődtem. - Igazából engem nem itt raktak volna ki. Maradjunk annyiban, hogy nem kezelem túl jól az idióta embereket és mondok néha csúnya dolgokat, amik lehet, hogy nem nyerik el a tetszését egy kedves házaspárnak, akik felvettek az éjszaka közepén... - meséltem el homályosan, rengeteg üres folttal az éjszakai autókázásom és idekerülésem történetét, egy szemernyi szégyenérzet nélkül, sejtelmesen mosolyogva. Sőt, valójában viccesnek találtam a helyzetet. Főleg, hogy jól is alakultak számomra a dolgok. - Szóval bátornak tűnök? - tűnődöm hangosan. - Az is vagyok - jegyzem meg szórakozottan. Tényleg az voltam, egy ilyen világban, ilyen munkával nem is engedhettem meg magamnak a gyávaságot, vagy a félelmet. Néha még túl vakmerő is voltam, amikor "lapulni" kellett volna, de hát ez vagyok én. Általában zsigerből cselekszem és csak aztán gondolom át a dolgokat. - Talán félnem kellene? Talán egy vámpír ólálkodik valahol a sötétben? - viccelődöm ugyan, de valójában kíváncsi vagyok a reakciójára. Érdekelne, mi a véleménye a vámpírokról, vagy - ez eddig nem jutott eszembe, de most ez is felcsigázott -, hogy ő maga is vámpír-e?
1864., Az idő immáron a kora délutáni szakaszba lépett át, a Nap forró hőséggel árasztotta el az egész birtok környékét, míg én magam lassú léptekkel meneteltem a már minden naposan megszokott pajta iránya felé. Nem volt újdonság érzetű azon dolog, hogy a nyári időszak mindig kegyetlen hőérzettel csapott le ránk. Sokkalta üdítőbbnek találtam, mintsem a velem egykorúak többsége. Szinte mindenki úgy értékelte, hogy ilyen idősen már magunkhoz kell venni a házasság szentségét, és hogy elsődlegesen családot kell alapítani, de én magam nem láttam ennek a valódi értelmét. Élni akartam még, vágytam a tudást, sőt azt, hogy valamivé válhassak, vagy, hogy egyszerűen csak valaki legyek. Lépteim halkan csendültek fel a földön, ahogy nem sokára a pajta közelébe érkeztem meg. Jól tudtam azt, miszerint apám egyáltalán nem értékelné, hogy nem az egyik istállófiút kértem fel, hogy készítse elő a lovamat. Engem viszont roppantul nem érdekelt az előkelő életmódja, avagy az, hogy mit is gondol. A szabályai szerint éltem napról napra, de úgy értékeltem, hogy nekem is kijár némi szabadság. Épp ezt tettem egész nyáron. Belógtam a pajtába, leápoltam a kedves kis lovamat, majdan egy könyvvel a táskámban, és a hátasomra ülve kilovagoltam a családi birtoktól nem messze található erdőbe. Szükségem volt a magányra, tehát minden áron foggal, s körömmel kapaszkodtam belé. A bátyám háborúba vonult, de engem nem vonzott a vér látványa, vagy a hullák sokasága. Nem volt sem kedvem, sem lelkierőm ahhoz, hogy életeket ontsak, s egy olyan csatában vegyek részt, mely emberek életét veszélyezteti. Sokkal eltökéltebb szándékaim voltak. Segíteni óhajtottam másokon, élni tovább az életet, és egyszer majdan, ha úgy hozza az idő, akkor megházasodni egy olyan nővel, akit tényleg szeretek. Apámat persze nem ez éltette, hisz csupán az üzleti előnyeit nézte, és azt, hogy valakire rá kell hagynia a birtokát. Nem akartam megtanulni a vezetését, és nem is akartam mellette dekkolni a nap minden másodpercében. Néha idegesített, de ennek ellenére a saját tulajdon apám volt, azaz szeretem őt. Szót fogadtam neki, nem tagadtam meg soha semmit, de voltak olyan dolgok, amikkel korántsem értettem egyet. Tisztelet, becsület, hűség.. Tudtam hol a helyem, ahogy a parancsait is kellőképpen elnéztem. De voltak dolgok, amik.. amik nem hagytak nyugodni. A Virginiai Egyetemre való jelentkezésre várnom kellett még, mert apám szerint nem volt elég biztonságos, s főleg most, hogy háborús időket élünk meg, pedig ha rajtam múlt volna, én már tavaly elkezdem az iskolát. A magány volt az egyetlen hely ahová menekülhettem eme délutáni szakaszok többségében. Élveztem a könyvek olvasásának rejtelmét, a tudást, amellyel gyarapíthattam az elmém, és nem beszélve mindarról, hogy mennyi titkot is fedett a múltunk. Háborúk, területi változások, felfedezések.. Az, hogy miket értünk el, avagy miket is fedeztünk fel. Vonzott a tudás, de leginkább az embereken való segítés foglalkoztatott. Talán orvosnak óhajtottam volna tanulni, hisz rendkívüli érzés töltött el, amikor arra gondoltam, hogy emberek életét menthettem meg ezáltal. Mikor gondolataimból magamhoz tértem arra eszméltem fel, hogy már egy fél órája a pajtában vagyok, és a kedves kis hátasom szőrét ápolom éppen a kefével. Ámbár nem ez térített észhez, hanem az istálló ajtajának nyílása. Apám lépett be rajta, és kissé meglepetten vontam fel minderre a szemöldökömet. Nem volt híres abban, hogy az istállót látogassa, inkább felszerelten vezették elé a lovát a birtok elé, ehhez sokkal jobban társult a kedve, mintsem, hogy ilyen piszkos környezetbe lépjen. -Stefan?-Szólított meg, mire teljesen kiegyenesedve, nos ráemeltem a tekintettemet. Rosszallóan nézett rám, szinte megvetően.-Azt hittem már megtanultad, hogy mire valóak az istállófiúk.-Jegyezte meg, mint minden alkalommal, amikor csak ide keveredve rám talált. Nem szerette azt, hogy én magam ápolom le a lovam. Nem tetszett neki, hogy nem élek a szolgáink előnyével. Megráztam a fejem, majdan egy rövid pillanatnyi időre lehajtottam, mintha tényleg szégyellném ezt a fajta tevékenységet. Voltaképpen csak azért, mert apám így látott meg. Magányra vágytam, s erre pont megzavart. Megnyaltam a szám szélét, majdan nagyot nyeltem. Éreztem az átható tekintetét, amellyel engem illetett.-Már mindenhol kerestelek, Stefan. Tudom, hogy lefutott témakör, de mit szólnál, ha bevennélek téged a birtokunk ügyeibe?-Kérdezte meg egy lágy mosollyal az arcán, mintha ezzel ténylegesen meg is győzhetne. -Én..-Kezdtem bele elhaló hangon, majdan kiszáradt számra összpontosítottam. Nem tudtam milyen érvvel szolgáljak, vagy hogyan is ellenkezek vele szemben.-Én.. nekem ehhez egyáltalán nincs kedvem.-Fordítottam el a tekintettemet egyúttal, ahogy felszerszámoztam a lovat. Sem apám, sem pedig más nem érthetett meg. Olyan életre vágytam, ami nem szabályokhoz kötött, úgy gondolkoztam, ahogy a velem egykorúak korántsem.-Kötve hiszem, hogy az egyetem mellett lenne rá időm.-Tettem hozzá viszonylag halkabban, mire ő dühösen a mellettem lévő faoszlopba csapott. -Azt hiszed, hogy te dönthetsz?-Emelte fel a hangját velem szemben. Ennyire még sosem láttam dühösnek. Inkább visszahúzódó volt, elzárkózott, és csendes, főleg miután anyánk meghalt.-Én neveltelek fel, én adtam neked ételt, és tetőt a fejed felé. Mégis miért vagy engedetlen minden alkalommal, Stefan? -Most az egyszer léptem át a határt, apám.-Jegyeztem meg határozott tekintettel.-Mindig mindent megtettem, hogy jobb legyen, de sosem volt értékelve.-Ráztam meg csalódottan a fejem, majdan mélyen szívtam magamba a levegőt.-Legyen szó szabályokról, illemről, kötelességről.. Én mindent megtettem a tőlem telhető legjobb módon, csak annyit kérek, hogy most az egyszer ezt ne keljen megtennem.-Mondtam, miközben elkezdtem kivezetni a lovat a helyéről, ámde apám megállított. Becsapta a lovam bokszát, és fenyegetően lépett közelebb hozzám. -Úgy hiszem nem voltam elég világos a számodra, fiam.-Nyomta meg a szavakat jelentősen, majdan megemelve a jobb kezét arcon csapot. Az erejétől teljesen megremegtem, és térddel estem egyúttal a földre, ahogy fel se mertem rá nézni. Felrángatott hirtelen, s majdan pedig a tekintettemet kereste, de csak annyit kapott viszonzás gyanánt, hogy ellöktem magamtól, majdan levetve a táskámat a homokba dobtam, és futni kezdtem immáron a lovam nélkül az erdő felé, miközben a pajta ajtaja hangosan csapódott be a hátam mögött.
Sosem gondoltam volna, hogy a magány fogalma ennyire megváltozhat idővel, s amit egykoron jóként mértél fel, nos immáron kegyetlen létet jelöl meg. Egy időben ragaszkodtam hozzá, vágytam rá, hogy magamba töltsek el órákat egy könyvet olvasva, avagy elmélkedjek csak úgy simán az életemről. Megváltásnak éreztem a szabadságot, mely körbe ölelt ezáltal, de mostan inkább kínzó pokol, mintsem felemelő érzés. Az, hogy nem jönnek össze a dolgok, hogy évről évre elbukok, és csalódok, hogy minden lépésem egy újabb hibához vezet. Mégis mit rontottam el egyáltalán, hogy folyton akadályokhoz, és teljes kételyhez érkezek? Láttam a halált testközelből, láttam a kegyetlenséget, és láttam a jó oldalt egyaránt, de az utam újra, s újra visszavezet a magány ketrecébe, mintha minden szándék arra lyukadna ki, hogy valamiért vezekelnem kell. A hibák, a történtek, a tetteim.. minden döntés egy óriási nagy bűntudattal tölt el mostan is, s az, hogy hamuvá ég a naplóm, nos valójából velem együtt szűnik meg létezni. -Ennek talán örülnöm kellene, nem igaz?-Mondom egy félmosollyal megjegyezve mindezt, miközben mélyen szívom magamba végül a levegőt. Érzem, hogy valami újabban eltörött bennem, hogy valami nagyon nincs helyén velem. Gondolatok öveznek, emlékek törnek fel az elmémben, és számtalan dolog van, amiért hibáztathatom önmagam. Vétkek, vétkek, olyan súlyos vétkek.. Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben bólintok a megjegyzésére. Szinte elszörnyedek magamtól, és valahol meg is fordul a fejemben, hogy totál elkönyvelhet engem valami szerencsétlennek. Nem tévedne sokat, ámde nekem nem ilyennek kellene lennem jelen esetben. Vidáman kellene ülnöm Damon mellett, és közben várnom az alkalmat, hogy az anyám felbukkanjon. Helyre kellene őt hozni, emlékeztetni kéne a valódi családjára, azaz ránk, s így hátha elfelejtené az eretnekeit, akiket immáron az új családjának vél. Nem tudom, hogy hogyan volt képes eljátszani a saját halálát, vagy, hogy miért volt képes ott hagyni minket mindenféle kétségek közt. Hogyan tudta egyáltalán elhitetni azt a velünk - pont velünk -, hogy halott. Emlékszem mindarra, hogy hányszor írtam le a naplómban, hogy mennyiszer megemlítettem, hogy hiányzik, hogy mennyire sajnálom, miszerint nem ismerhettem. Erre meg most kiderült, hogy él, s virul. Ő vele kapcsoltatták vissza az emberi érzelmeimet. Anyám mindig is a gyenge pontom volt valahol mélyen, de leginkább az fájt, amikor közölte, hogy sajnálja, de neki már új családja van. Én persze lenyeltem, és elkezdtem reménykedni, hogy helyrehozva rádöbben a valóságra, miszerint mi vagyunk számára a család, de most ebben a helyzetben meghalt a reménykedésem. Kaptam hideget, s meleget, de a jelenlegi helyzetben a "hideg" a megfelelő jelző. Úgy érzem mindenkitől távol kerültem. -Nem hiszem, hogy kellene ide még valaki.-Mutattam körbe, ahogy majdan átadtam neki az italt, amit ő készségesen el is fogadott. Meghúzta, és gondolom ebben a helyzetben neki is jól esett, így legalább nem kell annyira józanul, s tisztán koncentrálnia a baromságaimra, amik ömlenek a számból. Undorodom magamtól, az életemtől, s attól is, hogy hová jutottam. Nem tudom, hogy hogyan is kerültem pontosan ebbe a helyzetbe, de valahogy véget kell szakítanom eme ördögi körnek. Muszáj visszafognom az érzékeny lelkemet, s megemberelnem magam. -Ezt most csak, azért mondod, hogy ne érezzem ennyire idegroncsnak magamat, igaz?-Kérdeztem meg a szavai végén felvont szemöldökkel, és kérdő pillantással spékelve meg mindezt. Végül óvatosan megráztam a fejem, ahogy elvettem tőle az immáron felém tartott üveget, és a tájat kémleltem egy ideig. Nem értem magam, sőt semmit nem értek jelenleg. Miért álltam le beszélni egy vadidegennel, hogy elmondjam neki a gondjaimat? Általában ezt akkor csinálom, ha totál ki vagyok akadva, s nem sokára elfogyasztom majd "két lábon járó vértasakként" az illetőt, de nem volt szándékomban, nem akartam visszaesni a kegyetlen énem irányába. Nem tenne jót senkinek sem. -Nem minden az, ha van családod, ha vannak barátaid, vagy, ha számíthatsz egyes személyekre.-Jegyzem meg eltöprengve hirtelen.-Mindez lehet átok is, és néha talán tényleg jobb az egyedüllét.-Vonok vállat, ahogy beleiszok az italba. Mélyen kortyolom, majd lezárom a szemeimet. Egyetlen fájdalmas sóhaj, majd visszatérek a valóságba, ahol a naplóim már nem égnek, és lám csak minden emlék tova szálló ténnyé vált csupán.-Ebben segíthettek, ha gondolod.-Mondom ránézve minden hátsó szándék nélkül, miközben a tekintetét fürkészem. Én vagyok mostan a nagy, és híres segítőkész; Stefan Salvatore.. Oh, hogy oda-vissza ne legyek magammal.. -Örülök a találkozásnak, Daeva, vagyis Dae.-Mosolyodok el, ahogy őt figyelem eközben. Végül kortyolok egyet a whiskyből, majdan az üveget felé tartom, hogy újabban átvegye.-Az én nevem pedig Stefan.-Mutatkozom be, ahogy biccentek egyet a fejemmel, és erősen rámarkolok az ujjaimmal a korlátra.-Kicsit érdekesnek találom, hogy az éjszaka közepén épp itt raktak téged ki, bár gondolom az is fura, hogy én meg itt játszottam égetőset.-Nevetek fel ironikusan, ahogy eszembe jut a keserű sorsom, de hamar tovább is lépek ezen, ahogy újra a vizet szemlélem. -Nagyon bátor vagy ahhoz képest, hogy tizenhétnek tűnsz.-Mondom komolyabban megjegyezve, ahogy ránézek kíváncsian. Gondolom, hogy nem lehet több. Egyrészt egyértelműen ember, ezt még az önsajnálatom kellős közepén is érzem, míg másik részről pedig ennyire tippelnék a korát illetően. Ha pedig több, akkor tévedtem, hisz néha velem is előfordulhat ez, nem de?
Daeva O'Brien
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
58
❦ Érkezés :
2015. Jun. 16.
❦ Kor :
26
❦ Tartózkodási hely :
➷ New Orleans ➷
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Wickery híd Vas. Feb. 14, 2016 4:18 pm
Stefan & Daeva
Hello blood-sucker buddy!
Bármennyire is élveztem az autókázást, sokkal jobban örültem most, hogy megszabadultam a csőcseléktől. Komolyan attól tartottam, ha az a kis görcs még egyszer hozzá ér a hajamhoz, gondolkozás nélkül kivágtam volna az ablakon. És nem, abszolút nem hat meg, hogy egy baba. Nem szeretem a babákat, a kicsi gyerekeket sem. Azt hiszem, nekem soha az életbe nem lesz gyerekem. Nem mintha hiányozna, akkor már inkább egy kutya. Az legalább idomítható… Nem számítottam rá, hogy az autós kalandom után ma éjszaka még társaságom akad. Kellemes meglepetésként ért a tábortüzes hangulat, most igazán szükségem volt egy értelmes lényre, akivel beszélhettem az idióta nő, meg a férje után. Szerencsétlen gyerek, kezdem sajnálni ilyen szülőkkel… - Ne aggódj, én aztán semmit sem veszek magamra. – villantottam a srácra egy viszonylag kedves mosolyt. Pont én vennék magamra bármit is… ebbe még belegondolni is vicces. Általában nem érdekeltek az emberek, az, hogy ki és mit gondol, mond, vagy tesz. Magasról tettem mindenki másra. Az én világomban csak én léteztem és a munkám, amiben mellesleg egy istennő voltam. - Ez a beszéd! – Figyeltem, ahogy előkerült az alkohol, ennek a ténye, plusz a buli említése máris örömmel töltötte meg kővé dermedt szívemet. Nem is tudom mikor ittam utoljára. Az utóbbi időben nem volt rá lehetőségem, egy idegesítő vérszívó-boszi szerű fickó folyamatosan megakadályozott benne. Alan elhatározta, hogy belerondít az életembe, ami bizonyos szempontból tényleg jól ment neki. Volt egy olyan ostoba elképzelése, hogy majd hagyom, hogy meghatározza a cselekedeteimet, vagy, hogy befolyásolja a döntéseimet. Hát, nem én lennék, ha az ilyesmit csak úgy hagynám. Szerettem a magam ura lenni és nem tűrtem, hogy mások irányítsanak, részben ezért is léptem le. Más részt pedig meg kellett találnom valakit itt, Mystic Falls-ban. - Hát, nem nagyon látok itt mást rajtad kívül… - villantottam rá egy újabb mosolyt. – Kösz. – Vettem át tőle az üveget és húztam meg. Merész dolog volt tőlem, nem számítottam rá, hogy ennyire égetni fogja a torkom, de még ez az érzés is jobb volt, mint arra figyelni milyen sanyarú sorsa van szerencsétlen fickónak. Nos, nem volt sok közöm az együttérzéshez sem… - Nézd haver, lehet, hogy ezt most így látod, de ez csak átmeneti. Le merem fogadni, hogy érdekli őket, mi van veled. Én nem is ismerlek, de basszus! – kis szünetet tartottam – Látva a szomorú, elveszett, kölyökkutya pofidat, még engem is érdekel, mi van veled. – vigyorogtam rá, majd újra meghúztam az üveg tartalmát mielőtt visszanyújtottam volna a gazdájának. Azt hiszem, neki sokkal nagyobb szüksége lehet rá, mint nekem. Ráadásul, lehet nem olyan jó ötlet egy idegen városban, egy idegennel, az éjszaka közepén leinni magam. Főleg úgy, hogy még meg is kellene találnom a házat, ahol reményeim szerint megtalálhatom Danielle-t. Hosszú lesz még ez az éjszaka… - Különben is, még így is jobb helyzetben vagy nálam. Engem most raktak ki az út szélén és tök egyedül vagyok. Se család, se barátok. – Ahhoz képest, hogy milyen szomorúnak kellene lennem emiatt, elég vidáman beszéltem róla. Az igazság az, hogy teljesen elégedett vagyok az életemmel. Nem hiányzik nekem semmi és senki. Szeretem, hogy nem hátráltatnak, szeretem, hogy magam vagyok. – Ja, és még azt sem tudom, pontosan hol fogom tölteni az éjszakát. – közöltem ezt is vidáman. Jelét sem adtam kétségbeesésnek, vagy aggodalomnak. Egyiket sem éreztem. Ez a srác most nyilván furcsákat gondolhat rólam, biztos valami elmeháborodottnak hisz. Ennek mondjuk alapja is lenne, ha tudná, hogy elmegyógyintézetben voltam… Persze, szigorúan csak a meló miatt. Semmi baja nincs az agyamnak, szerintem még túl jó is. - Egyébként Daeva vagyok. Ivó pajtiknak csak Dae. – mutatkoztam be, úgy éreztem itt volt az ideje.
Words: 585 ♛ Note: kicsit rövid, de remélem tetszik :3 ♛ Music: Angel with a shotgun
Hallani a halandók egyenletes szívdobbanásait, ahogy a vér lüktet az ereikben, ahogy rád pillantanak mit sem sejtve az eredeti valódról, ahogy nyugodtan lélegeznek szinte nem messze tőled, míg meg nem villantod nekik a szemfogaid, s akkor abban a pillanatban, nos minden emberi személy arca eltorzult képpé válik. Sikolyok hangzanak fel, futóléptekben menekülnek előled, szívverésük az egekbe szökken, és rettegnek.. rettegnek attól, ami vagy. Egy ilyen éjszakán, amikor uralkodóvá tehetném a lényem, és mélyen megtörhetném a fogadalmam kis hazug látszatát, nos leülök egy székbe, és az éjfél utáni határvonalban egy tollal a kezemben, naplót írok. Papírra vésem a gondolataim sorát, visszafojtom azt, aki lehetnék, az egykori múltamat idézem, és élem át ismételten. A legelejétől kezdve, nos egészen a végéig bezárólag írok le minden egyes történést, mely egykoron érintett engemet, s amelyben részt kellett egyáltalán vennem. Sosem akartam elfeledni a múltam, hisz minden szál egymást követi, ahogy minden emlék egymásba kapcsolódva alkot egy egészet, én pedig összeakartam kötni mindezt. Azt szerettem volna, ha nem halványulnak el az emlékképek, ha az események, és az évek átláthatóvá válnak, akárcsak a gyöngyszemek egy végtelen láncon. Őrizni, védeni, óvni.. csupán ennyit óhajtottam áhítattal átitatva, hogy minden mit meg kellett élnem, nos ne csupán halovány foszlányként égjen a fantáziámban évek múltán, hanem erőteljesen, emlékezetesen, és intenzíven. De volt egy pont, amikor is elszakadt az a bizonyos cérna, és már nem bírtam tovább elviselni a terheim súlyát. Fájó búcsút intettem a naplóim sorának, hogy a tűzmartalékává válhasson ezáltal. Nem tehettem mostan mást, hisz nem hagyhatok magam után nyomokat... A naplóim őrizték a - már régen meghalt - szívemet, és egyaránt a - pokol tűzében égő - lelkemet is. Minden gondolatom elevenen ég még mostan is az elmémben, mintha egy kelepcében lennék összezárva velük. A tartalom, és minden gondolat, mely egykor a lapokat ékesítette most már csak izzó hamuvá létesül. Nem marad más utána csak egy feleszmélés, miszerint valamikor léteztek, de most már koránt sincsenek. Tehát nem maradnak utánam leírt szavak, sőt semmi sem marad már meg immáron tőlem.. Viszlát, emlékek. Viszlát, létezésem.. Eme éjszakától kezdve nemcsak az írástól válok meg, hanem önmagamtól is. Az emberi létem teljesen értelmét veszti. Az egykori halandó, aki kedves volt, aki segített mindenkin, aki szót fogadott az apjának, nos távozik a halálba. Nincs miért megjátszanom magam, nincs miért fent tartanom a látszatot. Nem vagyok ember, nem dobog már a szívem, mint akkor, és ott, nem is lüktet vér az ereimben.. nem maradt meg belőle semmi. Csak egy illúziót kergetek, hogy hátha bennem van még, hogy... bárcsak ember lehetnék. De nem. Ezt le kell zárnom. Vámpír vagyok, egy szörnyeteg, akitől az emberek félnek.. Megrázom a fejemet hirtelen, ahogy végül oldalra pillantok. Az elmélkedésemből egy ember zökkentett ki voltaképpen, aki épp a Wickery híd felé tart gyors léptekben. Mondani lehetne, hogy őrült, és naiv, amiért épp most eme idő tájékban közelít meg engem, de nem vagyok vérszomjas ragadozó, így ártani nem árthatok a számára. Mélyen felsóhajtok, ahogy tekintettem visszaszökken játszi könnyedséggel a tűzre, és figyelembe sem veszem a jó néhány méterre lévő nőt. Csendben várok, ahogy kiüresedett tekintettel figyelem a saját magam által előidézett tűz lobogását, mely az egyetlen hangforrásnak minősülő a jelenlegi léptek hangján kívül. A szellő néha arrébb sodorja ugyan lángcsóvákat, de szerencsére mást nem gyújthat fel, ahogy nem sokára a naplóim is hamuként tündökölnek majdan. Nagyot nyelek, ahogy szembetalálom magamat egy fiatal lánnyal. Hangja szórakozott, nyilván csak viccelődik, és számára kedvező azon tény, hogy a könyvek égnek.. gondolom tankönyvekre gondolt, holott egykori emlékeim kaptak lángra. -Már nem volt szükségem rájuk.-Válaszolom hanyagul, halk szavakkal.-Persze ne vedd magadra a stílusom, de valahogy most nem vagyok elememben.-Hajtom le a fejemet, majdan egy mély levegővétel keretén belül leszállok a korlátról, és megkeresem a másik oldalba letett hátizsákot. Könnyedén kapom végül a kezembe, ahogy elmosolyodva előhúzok egy üveg whiskyt belőle.-A buli még csak most kezdődött, szóval.. nem késted le a partit.-Mosolyogva sétálok vissza a helyemre, és majdan ülök a korlát peremére ismételten - immáron harmadjára -, ahogy kinyitom az üveget. -S ha már itt tartunk, akkor ennyire látszik rajtam, hogy egyedül vagyok?-Kérdezem meg, ahogy mélyen a szemeibe nézek, majdan kortyolok az italból, s ezek után, nos felé tartom az üveget, hátha kér belőle.-Tudod van társaságom javarészt, de most mindenki inkább a saját párjával henyeleg, a boldog kis életét éli, és... és senkit sem érdekel az, hogy velem mi van.-Részletezem félszegen, majdan elnevetem a dolgot.-De mindegy is. Nyomorult az élet, és a magány az egyetlen, ami a valódi létet tükrözi.-Tekintek el végül a víz irányába. Nyilvánvalóan nem érdekli őt az én lelki bajom, így kár lenne további szót pazarolnom a tökéletlen életemről, így inkább befogva a számat, nos hasznosítom a pillantásomat, és nézem a tájat... hisz ennél jobb programom nem is lehetne, nem de?
Daeva O'Brien
No one's gonna take my soul away
❦ Hozzászólások száma :
58
❦ Érkezés :
2015. Jun. 16.
❦ Kor :
26
❦ Tartózkodási hely :
➷ New Orleans ➷
HUNTER
keep my secrets well
Tárgy: Re: Wickery híd Kedd Jan. 26, 2016 10:58 pm
Stefan & Daeva
Hello blood-sucker buddy!
Egész úton bámult. Meresztette azokat a hatalmas nagy, kék szemeit, még csak nem is pislogott, úgy tapasztotta rám kíváncsi pillantását. Úgy nézett ki, mint valami ufó azokkal a – fejéhez is túl nagy - tágra nyílt szemeivel, tejföl szőke hajával és piros pozsgás arcával. A hideg is kirázott tőle. Na és az, az idióta grimasz, ami pufók arcocskáján foglalt helyet… ijesztő. Kicsit úgy éreztem, mintha maga az ördög ült volna velem szemben, babahordozóban és pelenkában. Amúgy mi… mi a fene van az arcával? Beteg? Vagy fáj valamije? Ha fáj valamijük, akkor szoktak ilyen fejeket vágni nem? Vércse visításhoz hasonló hang ütötte meg a fülem, és már kiáltottam volna előre a vezetőnek, hogy álljunk meg, mert áthajtottunk valami állaton, amikor észrevettem, hogy csak a gyerek anyja ujjongott itt mellettem. - Jaj nézd meg, hogy mosolyog rád! - Ja, hogy az a valami a baba arcán egy mosoly? Én meg azt hittem hasgörcse van. Jaj ne! Ez a nő megint kezdi… - Nézd csak milyen szép kislány. Ugye milyen szép kislány? – gügyögött tovább a babához, azon a jól ismert, idegesítő hangon, amivel csak az első gyerekes, félbolond szülők szokták kínozni a gyerekeiket, mintha azok csak értelmi fogyatékosak lennének. Borzalmas. Várjunk! Ez a nő most rólam beszélt?! - Szeretnéd megfogni? – ezúttal hozzám beszélt, bár még mindig gügyögött. Vetettem a nőre egy igen lesújtó pillantást, amit még csak észre sem vett, annyira el volt foglalva azzal, hogy nyúzza azt a gyereket. - Ó, neeem. – próbáltam kedvesen – na jó… viszonylag kedvesen – visszautasítani az ajánlatot, de a nő – akinek amúgy a nevét sem tudtam pontosan; Keren vagy Karen… tudja a franc – meg sem hallott, pillanatok alatt kikapta a babát a hordozójából és a kezembe nyomta. Kényelmetlenül éreztem magam, és ez a dög nehezebb volt, mint hittem. Azt se tudtam… Egyáltalán hogy a fenébe kell tartani egy ilyet? Szerettem volna lerakni a gyereket, nem az én kezembe való egy ilyen törékeny csöppség. Ha már itt tartunk; általában semmi sincs biztonságban, ami a kezem ügyébe akad, vagy eldobom, vagy eltörik… - Ringasd egy kicsit. – mondta a mami. Ezúttal legalább nem gügyögött. Ringattam. Vagy valami olyasmi. A baba jókedvűen gőgicsélt a kezemben, felnézett rám és nagyokat pislogva elmosolyodott. Megvillantotta a nulla fogtartalmú ínyecskéjét, miközben apró, duci kezeivel valamit a vállamnál matatott. Már éppen kezdtem leküzdeni az ellenérzéseimet és megkedvelni a kis fickót, amikor rántást éreztem és apró fájdalom nyilallt a fejembe, a kölyök meg egy barna hajcsomót mutogatott nevetve. Te kis szörnyeteg… Villámokat szóró szemmel meredtem a lurkóra, aki nagy valószínűséggel megértette gyilkos üzenetemet, mert azonnal lehervadt arcáról az a győztes vigyor és irdatlan ordításba kezdett. Ez volt az a pillanat, amikor úgy gondoltam kivágom az ablakon. Kezdtem rájönni, hogy nagyon rossz ötlet volt ezt az utazást stoppal, az éjszaka közepére időzíteni és legszívesebben jól seggbe rúgtam volna magamat ezért a remek ötletemért. Csak nekem lehetett ilyen szerencsém, hogy pont a kettyós család kapott a fel a lakókocsijukba és vállalták, hogy elfuvaroznak Mystic Fallsba. Miközben visszaadtam a bőgőmasinát az anyjának, arra gondoltam, ha elérünk a Wickery hídig, én kiugrom. Azonban amikor átadtam a babát és az a kis szaros újabb csomó hajamat tépte ki, hirtelen nem is vált olyan fontossá, hogy a hídnál tegyenek ki. Főleg, miután idegességemben mindenfélét hozzávágtam Karen vagy Keren fejéhez és közöltem velük, ha a szaros még egy ilyet csinál én is megritkítom az ő fejét… Örömmel lehúzódtak az útról és eresztettek utamra a cuccaimmal. Maga volt a megváltás. Egyedül vágtam neki az éjszakának, a vállamra vetett táskámmal az ismeretlen utcákon. Furcsa, de egészen deja vu érzésem volt. Pont mint két hete... Lassan, komótosan haladtam, így meglepve tapasztaltam mennyire közel volt a híd, közelebb, mint gondoltam. Láttam a hatalmas lángcsóvát is, ami… Aminek nem igazán kellett volna ott lennie. Ez egészen feltüzelte a kíváncsiságomat, így mindjárt sietősebb léptekkel közelítettem meg a hidat. Arra számítottam, hogy majd valami drogos, piás bandára bukkanok ott, akik épp a tábortűznél melegszenek, de a sok beállt vadbarom helyett– akikhez egyébként lehet, hogy csatlakoztam volna -, csak egy srác tartózkodott a hídon, a tüzet figyelve. Váó… micsoda filmbe illő jelenet. - Tüntetünk a könyvek ellen? – szólítottam meg vicceskedve, a tűzben égő rengeteg könyvre, füzetre, vagy mi az istenre célozva. – Ha tudom, hogy itt ilyen is van, hamarabb érkezem, úgy látom, már vége a bulinak. – lépdeltem hozzá közelebb, s tisztes távolságra tőle megtorpantam, ledobtam a cuccom a földre és felpattantam a korlátra. – Na és mondd, miért ücsörögsz itt egyedül?
Éjnek évadján, pontosabban a boszorkányok órájában, avagy a két nap közötti átmenet időszakában járunk jelenleg. A házakban egyenletesen ketyeg a fali óra mutatója, és minden másodperc lassú teléssel következik be majdan, mintha maga az idő nem szándékozna tova haladni. Halandók sokasága hajtja álomra a fejét, szívük dobbanása kegyetlen ütemmel verdes, és olyan csábítóan hívogat minden dobbanás hangzása, hogy már kínzóan fordul meg az elmémben a gondolat. Megtehetném ekkor azt a lépést, hogy életeket ontok ki, s hogy újra azzá válok, aki egykoron voltam. Könnyedén tehetném magamévá az éjszakát, hogy ismételten egy szörnnyé váljak, aki ezáltal csatlakozik a sötétség gyermekeihez, de nem vagyok már olyan, mint régen. Nem vagyok egy fenevad, nem vagyok egy bűvös kör rabja immáron, hisz ellenállni tudok, és egy által uralkodni magamon. Persze megeshet mindaz, hogy csak hitegettem magam, és egy álomképet vetíttek ki az elmémben. Talán bennem él mostan is a szörnyeteg ki egykor, talán közelebb vagyok hozzá, mintsem hinném. De ez nem azon éjszaka, melynél vétkezhettek, ez nem azon időpont, amelynél csődöt mondhatok. Nem lehettek az, ki voltam - sosem lehettek már az -, hisz jó útra tértem, és állati véren élek. Egy gyönyörű esküvőn vagyunk túl, ahol nem történt semmiféle akadályozás sem. Minden megfelelően zajlott le, sőt.. a bátyám maga, nos boldog Elena mellett. Nincs probléma, mely felüthetné a fejét, ámbár számomra van egy-két dolog, mely szívfájdalmat idéz, de mindez mit sem számít. Caroline elvesztette az anyját, amely még közeli élményként él benne, s úgy érzi nem áll készen egy kapcsolatra. Talán igaza van, várnunk kellene, avagy várni kéne, de történtek egyes esetek, amin nem lehet csak úgy túllépni, avagy, amiket nem lehet egy csettintésre elfeledni. Az éjszaka fekete palástja fedi el a tájat, ahogy én magam a Wickery híd korlátján ülök. Kezemben egy naplót tartok, ahogy tekintettem egyetlen pillanatra a sötét égboltra siklik. Megannyi csillag köszönt, s maga a Hold válik mégis uralkodó jellegűvé közülük, ahogy egyúttal fényforrásnak is minősülő jelenségként hat. Bár nem okoz nagy láthatóságot, de egy vámpír számára ennyi is tökéletesen elég a látáshoz. A hangulat igencsak csendes, és az időjárás enyhén szellős, míg én magam nem törődve semmivel tekintek a híd közepe felé végezettül. A naplóim hevernek egy kupacban, és mutatják fel azt a tényt nekem, hogy emléket őriznek az egykoron történtekről. Talán hagyhatnék magam után emlékeket, nyomokat, és feljegyzéseket, de már meguntam, hogy mindig bámulnom keljen eme szánalmas sorokat. Nagyot nyelek, ahogy a naplómba egyetlen búcsú mondatot vések mindösszesen; "Ég veletek emlékek, melyek mindeddig elkísértettek.." Szabad kezemet a korlátra helyezem, ahogy egyetlen elrugaszkodással állóhelyzetbe kerülök. Határozottan lépek a naplóim felé, ahogy bezárom ezt az egyet is, s majdan a többi közé vetem. Az égre emelem a pillantásomat eleinte, és ezt követően persze az alattam folyó víz mennyiségére. Emlékszem, hogy Silas egy széfbe zárva ide dobott le, de már halovány képé fakult azóta az eset. Előkapok a dzsekim belső zsebéből egy gyújtót könnyedén, majd végül meggyújtva azt, nos a naplókra dobom. Egyet lépek aztán hátrébb, s máris lángra kap az egész papír, miközben visszasuhanok a korláthoz. Megnyalom a kiszáradt szám szélét, ahogy visszaülök a helyemre, és a tűz lángjának a játékát figyelem. Vöröses-pirosas-sárgás színekben pompázik, egymást váltják voltaképpen a színek. Fejemet könnyedén döntöm oldalra, és nem foglalkozom azzal a ténnyel, hogy akárki is a társaságommá válhat, hisz kötve hiszem, hogy ilyenkor bárki is erre járna..
A Caelestis Infernum egy, a The Vampire Diaries és a The Originals sorozatokon alapuló szerepjátékos oldal, ahol te magad irányíthatod a történéseket és pezsdítheted fel akár Mystic Falls, akár New Orleans életét. Oldalunk 2015. 08. 08-án egy rövid szüneteltetés után, megújult erővel és dizájn-nal nyitotta meg újra a kapuit azok előtt, akik belemernek csöppenni a természetfeletti lények lepte Mystic Fallsba vagy a hibrid király uralta New Orleansba. Ha van benned elég bátorság az ilyenkor egészséges félelem mellett, ne habozz, az éjszaka lényei csak rád várnak! Talán azért, hogy bekebelezzenek a sötétségbe, talán azért, hogy leszámolj velük, de az is megeshet, hogy sorsdöntő ajánlatot szeretnének tenni neked. Rengeteg lehetőség áll előtted, minden út csak arra, vár, hogy végig járd. Lehetsz a város jótevője, ugyanakkor lehetsz az, akinek már a neve hallatán kirázza a hideg az embereket. Te döntöd el, milyen hírnévnek örvendhetsz! A sorozatban történtek –némi változtatással ugyan, de – párhuzamban vannak oldalunk történéseivel. A veszélyes helyzetek és az izgalmak ugyanakkor nem változtak, ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis csapatunk szívesen vár téged! :) Oldalunkat négy kedves, segítőkész, mindenre elszánt Admin vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, normális esetben nem harapnak… A világunk nyitva áll előtted. Van elég bátorságod belépni?
2013.12.20
come to us, darling
we won't bite you
tweet-tweet
it's like screaming, but no one's hear
they are here
and they enjoy every second
Jelenleg 198 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 198 vendég :: 1 Bot