Miután elköszönök édesanyámtól, és gondolatban mindenkitől, aki itt fekszik, megfordulok, hogy végre elindulhassak haza, de akkor szembe találom magam az én saját poklommal. Tudom, hogyha egyszer meghalok, bizonyára abba a tüzes lyukba kerülök, és az ő arca fog megjelenni előttem folyton, hogy sosem felejtsem el. Drake. Ott áll előttem teljes életnagyságban, és nekem fel kell néznem, hogy megkereshessem a szemeit tekintetemmel.
Mikor kiejti a nevemet, és a hangja eljut, a fülemig felidéz minden régmúlt emléket, kezdve a gyermekkoromtól. Emlékszem, mikor ültünk a hátsó kertben, a zöld fű simogatta a bőrömet, a felhőket néztük és próbáltuk kitalálni, hogy mire hasonlítanak. Arra, amikor anyám meghalt, a pillanatra, ahogy Drake elkapta a kezemet, és magával vonszolt, be a szekrénybe, ahol átölelt. Az volt az első pillanat, amikor éreztem, hogy több van köztünk puszta testvéri szeretetnél. És, amikor akkor este elmondtam neki, hogy mit érzek, a tizenhatodik születésnapomon, az étterem háta mögött, ő pedig csak a nevemet ejtette ki, pontosan úgy, ahogy most… kísérteties volt a hasonlóság.
Csak állok, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, nem vagyok képes megmozdulni, a tekintete lebilincsel, odaszegez a sárhoz, amiben állok. Olyan nekem, mint a méreg, ami lassan öl, fokozatosan, aprólékosan végez az áldozatával, miközben belülről marcangolja szét azzal, hogy nem szereti viszont. Kibírhatatlan.
- Drake… - mondom a nevét, ahogyan ő mondta az enyémet. Olyan tökéletes, hogy kedvem támad megcsókolni, de vissza kell fognom magam, hiszen ő nem akarja. Ő nem akar engem. Hirtelen ötlettől vezérelve indulok meg felé. Sokkal alacsonyabb vagyok nála így kell egy kis lendület. Úgy vetem magam a nyakába, minthogyha csak a halálból tért volna vissza, hiszen évek óta még csak a hírét sem hallottam. Ő volt az én szerelmem, és egyben a bátyám, a férfi, aki mellett felnőttem, és aki után vágyakoztam. Aki után még mindig vágyom.
Belekapaszkodok a nyakába, és megölelem. Szorosan. Ahogy talán még nem öleltem soha senkit. A temető, és a benne fekvő holtak halvány kísértetei pedig csak néznek minket, és magukba szívják azt a sok érzelmet ami most bennem kavarog.
- Úgy hiányoztál!

Tudom, hülyeség volt idejönnöm, hiszen a könnyeim nem fogják feltámasztani halottaimat, de nekem fontos, hogy anyám ne legyen mindig egyedül. Hiszen ezek a sírok olyan hidegek, és ez a hely tele van fájdalommal. Szinte látom magam előtt, ahogy a könnyek és az elvesztettek után maradt kínok összefogódzódva táncolják körbe a márványos fejfákat, sima tenyerükkel megcirógatva az itt pihenők arcát, tudatva velük, hogy azokkal, akiket itt hagytak minden rendben lesz. Pedig nem. Én érzem, mindenkivel, aki eltávozik az életemből, magával visz egy darabot a lelkemből is, teljesen megcsonkítva belsőmet, akár egy tortát, ami minden elvett szelettel egyre csak fogy, a végén pedig eltűnik. Ahogy én is el fogok.
Csak ücsörgök anyám sírja mellett, nem törődve azzal, hogy a tegnap esti sár esetleg beissza magát a farmeromba vagy a pulóverembe. Hiszen mosógép van, a vizet meg nem sajnálom. Apám tudja, hogy itt vagyok, hogy ide járok hetente egyszer vagy kétszer, de a mai napig tetteti, hogy semmit sem tud. Jó apa, de még jobb harcos. Ő még sosem járt itt anyám temetése óta. Azt mondja, vétek olyanra pazarolni a könnyeket, aki már nem fog visszajönni, hogy letörölje azokat arcunkról. Lehet, hogy igaza van.
Felállok, kicsit leporolom magam, még utoljára végig járatom szememet anyám fejfáján, és odalépek, majd megsimítom a tetejét. Ez afféle szokás nálam, hiszen még sem mehetek el megfelelő elköszönés nélkül…