Tárgy: Re: Sírok közötti út Szomb. Márc. 12, 2016 10:03 pm
Davina & Nariel
Pontosan előttem hevert a lehetőség, minden meg volt a tökéletes véghez vitelhez, készen álltam megtenni az életem egyik legnehezebb döntésének a megformálását, és mindvégig számoltam azzal a ponttal, hogy talán megtör eme jelenetsor jelentősége. Azt hittem, hogy az lesz a teher, ami a halála után következik be a számomra. Azt hittem, hogy nem éli túl a mai napot, hogy nem vesz többé levegőt, és hogy nem menekülhet oly könnyedén el. Tévedtem... tévedtem mindenben. Nem a halálának a ténye marcangol szét belülről, nem az fáj nekem, hogy már nem él ezúttal, hanem az, hogy eltudott menekülni, és továbbra is dobban a szíve. Még mindig lélegezhet, élhet, és szórakozhat.. Játszhatja tovább a színdarabját, előadhatja az ártatlan kis személyiséget, és átverhet ezáltal olyan kislányokat, akik könnyedén bedőlnek neki. A tudatlan kis kamaszok, mint a velem szemben lévő boszorkány is, nos képes elhinni, hogy bízhat benne. Mégis... mégis mit adhat meg neki Daniel, amit senki mástól nem kaphat meg? Mégis hogyan képes megbízni abban a szerencsétlenben? Hogyan tud vele találkozni, a szemébe nézni, és nem észrevenni azt, ami az orra előtt van? Hogyan tudta megvédeni, és ezáltal mi jogon vette el tőlem a bosszút? Amióta csak élek, nos teljes mértékben erre a pillanatra vártam, és most, hogy itt volt... pontosan előttem, nos megsemmisült egyetlen másodperc alatt. Elvett tőlem mindent, amiért eddig harcoltam, és amiért eddig küzdöttem. Ez a fiatal nő megfosztott valami olyantól, amit ő maga fel sem foghat. Elszállt, tova tűnt, távolra kúszott, és elsodródott az a huszonnyolc év, amelyet megéltem. S tán élek-e még? -Értékelem a humorodat, és a próbálkozásodat is, de tényleg..-Mondom a szavait követően, sejtelmes hangszínnel.-..viszont valahol félúton eltévedtél, mert jelen pillanatban nem Róma a helyszín, és nem is vagyunk rómaiak sem.-Teszem hozzá az előzőleg megkezdett szakaszhoz ezen sorokat, majd mélyen kifújom végül a tüdőmben tartott levegőt. Feszültség övez, és bár próbálok szavakban a magam módján hülyéskedni, de mit sem segít a hangulatomon. Nem dob fel belsőleg, nem teremt nyugalmat körülöttem, és áldás sem lesz igazán belőle. Valahol a 'túl erőltetett stílusom', és a 'nem vagyok önmagam' énem közt ingázok. Csendben hallgatom azon szavait, amelyeket felém intéz, és végezettül könnyedén megrázom a fejemet, miközben őt nézem. Nem érti, és nem is fogja, hisz én koránt sem a többieket ábrázolom, és most nem egy egyszerű gyilkoláságról van szó, hanem sokkal többről. Olyan múlttal rendelkezünk Dannel, ami köztünk harcot húzott, és főleg a részemről. Miután tönkretett, elvett tőlem mindent - szó szerint mindent -, nos úgy gondolom, hogy megérdemli a halálát, ami még így is túl kegyes a részemről az irányába, mert végtelen millió kínzó évet érdemelne meg; egy örökké tartó szenvedést. Újabb szavaira, nos ugyancsak egy fejrázással válaszolok, de a tekintettemet továbbra sem emelem el róla. Talán válaszolnom kellene, és ezáltal előadnom az indokaim sorát, de szerintem felesleges szót pazarolnom erre az értelmetlenségre. A saját életem, a saját indokom, és a saját döntésem.. Nincs köze ahhoz, hogy miért is óhajtom ennyire a drága kis Daniel Cross halálát. -Mint ...Davina Claire?-Teszem fel a kérdésemet egy perccel később a bemutatkozása után.-Az itteni boszorkány koven vezetője?-Vonom fel végül a szemöldökömet, ahogy elgondolkozom néhány pillanatra bezárólag. Már hallottam róla eleget, de éppen olyan mértékben két irányú dolgokat. Egyesek nagyra tartják, védelmezőnek hívják, és elkötelezettnek, míg mások zsarnokinak, kegyetlenek, hataloméhesnek, és túl fiatalnak. Vajon melyik a valósan igaz állítás? Bár így elsőre eléggé mogorva. Talán túl korán kelt, illetve megsértettem az egyik "embere" miatt, aki voltaképpen a tulajdon rokonom.. Miközben beszél, nos én addig könnyedén hátat fordítok neki, de nem a tiszteletlenség miatt. Lassú, és határozott léptekkel indulok meg a sírok között. Meg sem állok, míg a tőröm mellé nem érkezek. Óvatosan lehajolok érte, majd azonnal az ujjaim közé veszem a markolatától fogva a fegyvert. Finoman, ám mégis könnyedén megforgatom azt, ahogy egyetlen mozdulattal Davina felé fordulok, és visszasétálok az eredeti helyzetembe. -Először is kérlek, nos számomra nem létezik a feladás fogalma.-Tárom szét a karjaimat, egy ördögi mosollyal az arcomon.-Másodszor pedig kétleném, hogy nagy falat lenne. Tudod nem mindenki ősi, és teljes mértékben halhatatlan. Egy vérfarkas falka mondjuk a számomra, nos könnyed sakkjáték az esti tervemben, ahogy néhány vérszívó sem akadály, ha azt nézem. Ám a boszorkányok kissé erősebbek, de az ellenállás híve vagyok, sőt.. imádom a kihívásokat.-Beszélek mosolyogva, ahogy egyre közelebb, és közelebb kerülök hozzá, majdan végül pontosan mellette állok meg, ahogy a tőrrel játszok a kezemben. -Mit szólnál esetleg egy kis kérdezz-felelek játékhoz, Davina?-Emelem meg a tőrt a szemeim elé, ahogy végül megvágom vele a tenyeremet, majd a véres kezembe szorítva az eszközt, nos magam mellé engedem le.-A legelső kérdésem, nos az lenne, hogy mégis miért mentetted meg Danielt?-Jég kék tekintettemet egészen mélyen az ő pillantásába vésem, hogy ezáltal is jobban szemügyre vehessem a válaszát. Már, ha megadja a számomra, és csak remélni merem azt a tényt, hogy nem marad megválaszolatlanul.
Tárgy: Re: Sírok közötti út Hétf. Márc. 07, 2016 7:40 pm
Mondjuk úgy, hogy nem így képzeltem egy nyugodt sétát, de végül is mire számítottam? Napfényre, csiripelő madarakra és szivárványra, esetleg még egy sárga köves útra is? Ha New Orleans-ba születik valaki, akkor egy dolgot biztosan megtanul: hogy nincs nyugodt nap, nincs olyan, hogy ne történne valami, ami kissé felkavarja az életet, jó vagy rossz irányba. Bár leginkább az utóbbi szokott előfordulni. Az igazság az, hogy sok dolgot megtanul az ember - vagy éppen boszorkány -, ha ide születik, de az egyik legfontosabb mégiscsak az, hogy megtudd magad védeni minden helyzetben. Lehet, hogy a város legtisztább és nemesebb helyén jársz, ott ahol még egy csomóan vannak körülötted, de bármelyik pillanatban hátba támadhat egy vámpír, rád ugorhat egy vérfarkas, és egyéb fényes dolgok. A boszorkányokról még nem is beszélve. Talán ezért is, meg persze a tapasztalat miatt tudok mindenre olyan gyorsan reagálni. Szükségszerű volt, hogy megtanuljam kezelni az olyan helyzeteket, mint ez, és mint mindig most is próbálom elrejteni arcomra kiült meglepettséget a két személlyel kapcsolatban. Még akkor is, mikor azok a fagyos és élettelen kék tekintetek megtalálják az én szemeimet. Azt mondják, hogy a szem a lélek tükre, és ha ez így van, akkor ennek a férfinak a lelke helyett jégcsapok lóghatnak. Arra számítottam, hogy féktelen düh, vagy valamiféle vadságot fogok látni az arcán, de semmi. Abszolút semmi, ami még ijesztőbb, mintha lenne valami. A kérdések, amelyek a fejemben vannak továbbra is megválaszolatlanok maradnak, ám nem kell sok, hogy végre kinyissa a száját. Én pedig figyelek a mondanivalójára, de kezeimet továbbra sem eresztem le, hátha mágiát kell használnom. Nem mintha annyira szeretném most pazarolni az erőmet, főleg, hogy Kol csak most jött vissza, de ha muszáj, akkor így lesz. New Orleans-ban sose a jó győz, sose az ártatlan az, aki megússza a harcot. Valamint semmi sem fekete-fehér. Minden pont olyan rányalt, mint amilyennek az tűnik. Azonban a sötétek és világosak sokszor egybeolvadnak. - Nos, ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak - jegyzem meg cseppet sem kedvesem, ha már nem tartja be a szabályokat. Tényleg nem vagyok túl kedves ma, de ez betudható annak, hogy nem sokat tudok aludni. Az alváshiány pedig kihozza belőlem a legrosszabbat. Nem épp a legjobb idő, hogy idegenekkel találkozzak, főleg olyanokkal, akik nem tisztelik a város szabályait. - Biztos vagyok benne, hogy volt rá okod, ahogy mindenkinek errefelé. Megosztanád, ha már így alakult? - igazából nem várok választ rá, hisz nem annak a fajtának tűnik, aki csak úgy bevallja, hogy mi is késztette éppen a gyilkolásra, de érhetnek még meglepetések a mai napon még, és ki tudja, talán még ez a fickó is meg fog lepni. Kissé felvonom egyik szemöldököm, mikor kegyetlennek nevez. Sok mindennek neveztek már, de így még sosem. - Oh, szóval így gondolod? Pedig még a felét sem láttad - nem fenyegetésnek szánom ezt a mondatot, de meglehet, hogy úgy hangzott. Inkább csak figyelmeztetés, hogy tudja, nem félek tőle, még akkor sem ha az egész ruháját vér áztatja és azok a jég kék szemek lelketlenül bámulnak rám. Mintha nem csak nézne, de próbálna beférkőzni a bőröm alá, azonban nem hagyom neki. Keményen ellenállok a kísértésnek, hogy félrepillantsak. Nem fogok csak úgy behódolni a félelemnek, ami úgy köröz fölöttem, mint egy kiéhezett keselyű. Nariel. Ízlelgetem a nevét, de nem cseng ismerősen. Valahol, valakinek talán igen, de számomra pont olyan idegen ez a név, mint az arc, amit csatolni fogok mostantól hozzá. A vezetékneve viszont annál ismerősebb. Úgy látszik tényleg érhet ma még meglepetés, ami nem más, mint, hogy a harcoló felek rokonok. Milyen érdekes. Vajon mi oka lehetett megölni... jobban megkísérelni azt? - A nevem Davina - válaszolom lényegre törően a kérdésére. Nem leszek meglepődve, ha már hallott rólam, de akkor sem, ha nem. Errefelé ismernek már ugyan páran, de ki tudja, hogy Nariel mikor érkezett ide. A hírnevem - ha lehet így nevezni - nem jutott el mindenhová, aminek örülök is. Jobb ez így. A férfi következő mondatából már ki is derül, hogy mégis miért akart végezni Daniel-el. Mert ő egy vadász. Hát persze. - Épp az előbb ismerted el, hogy sokan vagyunk. Nem gondolod, hogy nagy falat lenne neked az egész város? - hiszen van egy nagy és erős koven, a Mikaelsonok, vérfarkasok, és a listának még koránt sincs nincs vége - Egy jó tanács. Még időben fel kéne adnod, nehogy rossz valakibe szúrd azt a tőrt - mert elég csak egyszer hibáznia és egy falka vagy éppenséggel egy hatalmas család lesz a nyakában. Úgy gondolom, hogy egy figyelmeztetés most még elég lesz, ha pedig nem válik be, nos, akkor lehet, hogy máshogy kell majd meggyőznöm.
Tárgy: Re: Sírok közötti út Kedd Márc. 01, 2016 10:25 pm
Davina & Nariel
Tisztán érzékeltem a felcsendülő léptek hangjának zaját, hallottam a mély levegővételeit, és ezáltal tökéletesen bemértem azt a tényt is, hogy az érkező személy, nos minden bizonnyal ember lehet. Nyilván meghallotta a nem régiben történt esetet, ahogy percekkel ezelőtt belecsaptam ezt az átkozott farkast az alatta heverő sírkőbe. Beismerem, miszerint kissé felvertem a temető csendességének közérzetét, és belecsempésztem a hajnali virtuózba egyféle zajt, viszont mégsem hagyhatom pont most félbe. Itt a remek lehetőség, a tökéletes alkalom, a megfelelő időpont, és erre pont most.. most kell elrontódnia az előre átélt élvezetemnek. Bármit megadnék még néhány pillanatért, hogy kettesben maradhassak az ifjúval, és végre kiolthassam oly hosszú idő után az életét. Az idegen személy léptei gyorsabbá váltak, a levegőt szinte kapkodta, és még meg sem említettem az ütemes szívdobbanását, amely jelezte, hogy nagyon sietősre vette a dolgot. Tudtam, már az elejétől fogva tudtam, sőt éreztem, hogy nem lesz egyszerű Daniel megölése, de... Nincs de! Miért kell mindig megzavarni a legjobb pillanatot? Miért kell pontosan ilyenkor bárkinek is erre járnia? Miért nem tudott esetleg néhány perccel később érkezni? Hirtelen megrázom a fejemet, veszek egy mély levegőt, és minden gondolatot kizárok az elmémből ezáltal. Előkapom minden megfontolás nélkül a tőrt, majd hátralendítem a karom, és erősen szorítom az ujjaim között az eszközt, amellyel véget vethettek mindennek, amellyel kiolthatom az átkozott létet eme férfiból. Elhatároztam magamat, és pontosan ezért is lehettem ennyire eltökélt abban, hogy nem fogom bevárni az adott embert, hogy nem fogom hagyni kicsúszni a lehetőséget a kezeim közül. Kék pillantásommal mélyen néztem Daniel szemébe, és eközben kegyetlen mosolyra húztam az ajkaimat, aztán csak egyetlen mozdulattal csaptam le rá. Olyan biztos voltam mostan, mint még sohasem. Úgy éreztem végre elértem a célom, és nem ütközhettek akadályba. Minden gondolatom, minden tettem, minden vonásom tükrözte a győzelmem, melyet sajnos nem könyvelhettem el jelen esetben, mely hirtelen félbeszakadt egy csettintésre. Félbeszakadt.. Nem szúrtam át a mellkasán a fegyvert, s nem öltem meg -, nem halt meg.. Nehezen fogtam fel azt, hogy a hátamnál álló személy tette tönkre a tökéletes halált. Itt volt... itt volt előttem, és megtehettem volna. Azonnal lecsaptam, de a tőr kirepült a kezemből, és messze landolt. Talán jó néhány sírkővel, azaz méterrel arrébb. Tisztán hallottam, amint a földre érkezve felcsörrent, s majdan végleg elhalt a hangja. Hallottam a női hangot, ahogy elküldi a farkast, de nem tudtam felfogni.. nem akartam felfogni. Megtörten bámultam magam elé révedve. Daniel elfutott messzire, és az újabb női hang csak egy morgást váltott ki mindösszesen belőlem. Nagyot nyeltem, összetörtem, és térddel kötöttem ki a földön. Egy halk nyöszörgést hallattam, majd bal kezemmel megkapaszkodva a sírkőben, nos sikerült felállnom. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, de már ugyan mindegy volt a számomra. Halk sóhaj szökött fel belőlem, miközben a bensőm szinte tombolt. Düht éreztem mérhetetlen mennyiségben, és minden egyéb olyat, ami ehhez volt köthető. Utáltam, gyűlöltem, megvetettem.. Miért pont most kellett ezt tennie? A kérdését hallgatva megfordulok. Vonásaim semlegesek, tekintettem rideg, és semmilyen érzelem nem játszik rajtam jelentősebb szerepet. Már olyan régóta nem éreztem, egyedül a fajtámból adódóan csak a düh volt az, amelyet produkálhattam, s nyilván ezzel egy arányban minden mást, ami kapcsolódott az előbb említett érzelemhez. Oldalra döntöttem a fejemet, végig mértem a tekintettemmel, majd az ő pillantásába zártam az enyémet, és ezzel megpecsételtem a kört, hisz nem engedtem azt, hogy elpillantson. Azt akartam, hogy lásson. Lássa a szemeimet -, a fagyos kék tekintetett. -Nem érdekelnek az itteni szabályok, kérlek.-Csendült fel a jellegzetes mély hangszínem.-Nem indoktalanul akartam megölni azt az átkozottat!-Nyomtam meg jelentősen a mondandómat, ahogy néhány lépéssel közelebb kerültem a fiatal lányhoz.-Kegyetlen vagy.-Suttogtam halkan eme két szót, ahogy oldalra néztem. Üres, átható tekintet, mélységes síri csend, és halk lélegzetvétel volt várható tőlem néhány percig, amikor is végül újból ránéztem. Óvatosan megráztam a fejem, majd ezzel egyúttal felnevetem. Túlságosan is keserű nevetés volt a részemről, hisz volt egy alkalmam, és mégsem sikerült a tervem. -A nevem Nariel...-Mutatkoztam be egy enyhén cinikus meghajlás keretében.-...Nariel Cross.-Tettem hozzá halkabban, és nyilván ezzel egyetemben a családnév ismerős lehetett a számára, hisz az előbbi vérfarkasnak is ugyanez volt -, Daniel Cross a teljes neve. Végül kiegyenesedve körbe pillantok a tájon, és leírok egy kört a mutatóujjammal.-Melyik boszorkányhoz is van voltaképpen szerencsém?-Tettem fel a kérdést felhúzott szemöldökkel, ahogy ránéztem egészen kíváncsian.-Elég sokan vagytok, ami azt illeti, sőt szinte hemzseg az egész város a szánalmas természetfelettiektől; tőletek. Boszorkányok, vérfarkasok, vámpírok.. Néha már dönteni sem tudok abban, hogy melyik fajtával is kellene kezdenem az irtást.-Gondolkoztam el egy pillanatra hirtelen, majd végül elmosolyodtam kegyetlenül.
Tárgy: Re: Sírok közötti út Kedd Márc. 01, 2016 3:26 pm
Az álom már olyan régóta elkerült, hogy észre sem vettem, mikor ment le a nap, ahogy azt sem, hogy már felkelt. Egyedül a párnám illatára emlékszem, és a plafon idegesítően fehér színére, melyet egész végig bámultam. Az agyam folyamatosan kattogott valamin, néha komoly dolgokról, de néha csak egy fránya dalszöveg ismétlődött a fejemben, ami az ég egy adta világért sem távozott volna onnan. Még azt sem tudom, hogy honnan keveredett oda, hisz olyan képtelen volt az egész. Egyáltalán nem volt sem kedvem, sem pedig időm neki állni dalolászni, bármiről is legyen szó. Fogalmam sincs mikor volt az utolsó pillanat az életemben, mikor normális napjaim voltak, és nem kellett attól rettegnem, hogy Marcelt vagy Josh-t, vagy igazából bármelyik szerettemet elragadhatják tőlem egy másodperc tört része alatt. Néha visszakívánkozom a padlásszobámba, ami ugyan kicsi volt és hideg, de mégis biztonságban éreztem ott magam, és az egy olyan hely volt, ahová nem tolakodhattak be őrült gondolatok a fejembe. A visszakívánkozás azonban értelmetlen, hisz jól tudom, hogy ez úgysem fog soha megtörténni, és az lesz a legjobb, ha nem a múltba vágyódok vissza, hanem inkább a mostra tekintek. Nem lenne jó, ha bármi is elvonná a figyelmemet, mert ha boszorkányok loholnak az ember nyakába egy kis figyelmetlenség is elég, hogy minden összedőljön. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem és sétálnom egyet, abban bíztam, hogy egy kis friss levegő majd helyreráz, ha más nem, legalább felébreszt és így könnyebben tudok majd koncentrálni arra, hogy hogyan is kéne a Strix-kovent hatástalanítani. Több minden is eszembe jutott már, de egyszerűen nem állt össze egy teljes képpé egyik sem, csupán a kirakós darabkái voltak mind, amik jelenleg semmit sem értek, mert egyik darabkát se tudtam sehová sem illeszteni. Egy séta azonban segíthet ezen. Egy egyszerű pulóvert és nadrágot húztam csak fel, nem akartam túlöltözni, de ilyenkor korán még elég csípős szokott lenni az idő és nem akartam arra fecsérelni az időmet, hogy gyógynövényeket keressek, mert megfáztam. Más sem hiányzik csak a folytonos köhögés és tüsszögés, meg azzal járó rosszullét. Szerencsére, jól ítéltem meg a korai időjárást, így ettől nem kell tartanom. Mélyen beszívtam a friss levegőt majd kifújtam, így próbáltam meg kitisztítani a negatív gondolatokat az agyam legeldugottabb részeiről is. Emlékszem, mikor rosszul éreztem magam régen mindig énekeltem vagy rajzoltam. Anyukámnak nagyon szép hangja volt, és lefekvés előtt mindig dalolászott valamit, hogy el tudjak aludni. Persze, ez azelőtt volt, hogy az Aratásra vitt volna. Ezzel pedig újra eszembe jutott az a dal, ami éjszaka óta ott körözött felettem. Újabb mély levegőt vettem, majd miután körülnéztem, hogy senki sincs-e az utcán mormolni kezdtem az orrom alatt a szöveget. - Repül az léptem, oly vígan száll, ilyen jókedvem sem volt már... na jó nekem ez ma nem megy... - ekkor hallottam meg a nagy csattanást. Mintha valami nehéz leomlott volna és egyenesen betonnak ütközött. Nem sokáig haboztam, hogy megnézzem-e, hogy mi történt vagy sem, a kíváncsiság mindig is nagyon nagy volt bennem, főleg, hogyha a sírok felől jött a hang, ahol túl sok minden történt már, hogy figyelmen kívül hagyjak egy ilyet. Gyorsítottam a lépteimen, mikor újra meghallottam azt a hangot, most már biztos voltam benne, hogy valami, vagy éppen valaki egy sírnak ütközött. Aztán megláttam őket. Danielt rögtön felismertem, nem kétséges, hogy a farkas már jó pár ütést elszenvedett, mert a vér szinte teljesen beterítette az arcát. A másik férfi viszont ismeretlen volt számomra, ez azonban nem állított meg abban, hogy kezemet felemelve mágia segítségével kirepítsem kezéből a tőrt, amely vészesen közeledett Daniel felé. Túl értékes számomra, hogy hagyjam meghalni, hisz ő az, aki információkat szolgáltat nekem, hogy éppen mi történik a vérfarkasok köreiben. Minden információ fontos egy ilyen kiélezett helyzetben. A tőr elég messzire repült ahhoz, hogy az ismeretlen ne tudjon érte nyúlni. - Menj innen! - parancsoltam rá a nem olyan fiatal férfire a földön, hisz már eléggé levertnek tűnt, és csak hátráltatna, ha itt maradna. Megfogadta a tanácsom. - Nem tudom honnan jöttél ,hogy csak így rátámadsz másokra, de itt nem ez a szokás - hangom dühös volt, és ugyan jócskán fel kellett néznem a ballonkabátos alakra, akit mellesleg ugyancsak vér borított, mégsem zavartattam magam. Már megszoktam, hogy mindenki magasabb nálam, ahogy azt is, hogy le tudom őket győzni. - Mégis ki vagy te? - szegeztem neki újra egy kérdést, felkészülve arra, hogy rám támad. Volt benne valami különös, amire muszáj volt rájönnöm mi az, legalább van amivel el tudom terelni a gondolataimat,amíg vele foglalkozom.
Tárgy: Re: Sírok közötti út Hétf. Feb. 29, 2016 11:40 pm
Davina & Nariel
Napfelkelte volt, gyönyörűen lepte be mindinkább eme csodálatos látvány a tájat, mégis eme helyen nem hozott megváltást ígérő áldást. A csend uralta teljes mértékben a környezetet, a magány jellemezte a kora hajnali órák szakaszát, és a komor légkör rontott egyedül csupán a hangulaton. Lágy szellő mozgatta meg a hajszálaimat, és sodorta arrébb ezáltal őket. Mindent a halotti lét kerített a hatalmába, mindent a halottak szellemei jártak át. Mindenhol sírok, sírkövek, kripták tárultak a szem elé, és bármerre is szökött a tekintettem a vér volt az egyetlen látvány, amely a valóságot tükrözte az elmémben. Nem számított nekem az, hogy ez a hely szent, hogy meggyalázom éppen az egyik sírkövet, hogy ezzel voltaképpen az egyik halott szerettének okozok majd mélységes fájdalmat. Nem törődtem a következményekkel, mert csak egyetlen dolog volt, ami érdekelt, és az pontosan a velem szemben lévő fiatalnak tűnő vérfarkas volt, azaz Daniel. Fiatal volt, mert elérte az egyik boszorkánynál mindazt, hogy beváljon a trükkje, és újra a fiatalkori önmagaként tündököljön. Pedig én mondom, hogy már bőven ötven éves, de mégsem tűnt annak. Egy éve már, hogy megtette ezt a lépését, és beilleszkedett újra a mai kamaszok körébe. Dühösen csaptam bele teljes erőmből a tőlem nem messze lévő sírkőbe. Felszisszent, aztán könnyedén felnevetett, és végül kegyetlen mosolyra húzta az ajkait. Istenre esküszöm, hogy gyűlölöm, utálom, és megvetem. Amióta csak élek, amióta csak lélegzem, és amióta csak dobban a szívem, nos azóta vágyok arra a pillanatra, hogy kivégezzem. Talán kegyetlennek hangzik, és kíméletlenek mindez, viszont, ha bárki is tudná azt, amit én tudok, és bárki is megélte volna azt mellette, amit én megéltem, akkor igazat adna nekem. Az előttem fekvő pozícióban elhelyezkedő vérfarkas egy szörnyeteg, egy vadállat, egy kegyetlen rémálom. Persze megeshet, hogy másoknál nagyszerűen előadja az ártatlant, és hogy a kedvességével eléri azt, amit akar. De nálam nem! Egy újabb mozdulat tőlem, és behúztam neki egyet, majdan egy újabbat, és még azt is megspékeltem eggyel. Megérdemli. Mindent megérdemel, amit tőlem kap, avagy, amit másoktól kap. Egyszóval csak azt kívánom neki, hogy szenvedjen, de az ideje lejárt, s bár megváltás neki a halál, nos én... én, akkor is megfogom őt ölni mindenáron. Nem maradhat életben, nem tehet mindig, és folyton tönkre. Nem lélegezhet, nem dobbanhat a szíve, nem... nem létezhet e földön. A Lafayette temetőt egy bizonyos részen csak vér borította be. Az én vérem keveredett Daniel vérével. A kék nyakkendőm nem tartotta meg magát a nyakamnál szorosan, némileg szétjött, ami azt illeti, mintha éppen egy légyott kellős közepén lettem volna, és a partnerem éppen leakarná rólam fejteni ezen ruhadarabot. A fekete cipőim, a fekete öltönynadrágom, a hófehér ingem, de még a fekete zakóm is vérrel áztatottan csillant meg, s akkor szót sem említettem még a világosbarna ballonkabátomról, ami ugyancsak rossz állapotban tündökölt. Voltak a ruháimon kellően szakadások, de a vetélytársam sem nézett ki jobban. Mindkettőnkön sebek díszelegtek, vért vesztettünk, de hamar meggyógyultunk - vagy legalábbis kellett néhány perc a folyamathoz. Hirtelen elkomolyodott a partnerem - Daniel-, könnycseppeket hullajtott, és ekkor én is érzékeltem, hogy valaki jelentősen közeledik. Nem érdekelt, nem hagyhattam ennyiben, nem lehet vége, nem úszhatja meg... nem! Még nem! Nem most! Nem, nem, nem, és nem! Idegesen szívtam a tüdőmbe a levegőt, megemeltem a kezem, és előhúztam a kedvenc kis kabátom zsebéből a tőrt. Hátra lendítettem a jobb karomat, és készen álltam. Megakartam ölni a férfit. Így hát azonnal lecsaptam.. lecsaptam rá halálosan.
A Caelestis Infernum egy, a The Vampire Diaries és a The Originals sorozatokon alapuló szerepjátékos oldal, ahol te magad irányíthatod a történéseket és pezsdítheted fel akár Mystic Falls, akár New Orleans életét. Oldalunk 2015. 08. 08-án egy rövid szüneteltetés után, megújult erővel és dizájn-nal nyitotta meg újra a kapuit azok előtt, akik belemernek csöppenni a természetfeletti lények lepte Mystic Fallsba vagy a hibrid király uralta New Orleansba. Ha van benned elég bátorság az ilyenkor egészséges félelem mellett, ne habozz, az éjszaka lényei csak rád várnak! Talán azért, hogy bekebelezzenek a sötétségbe, talán azért, hogy leszámolj velük, de az is megeshet, hogy sorsdöntő ajánlatot szeretnének tenni neked. Rengeteg lehetőség áll előtted, minden út csak arra, vár, hogy végig járd. Lehetsz a város jótevője, ugyanakkor lehetsz az, akinek már a neve hallatán kirázza a hideg az embereket. Te döntöd el, milyen hírnévnek örvendhetsz! A sorozatban történtek –némi változtatással ugyan, de – párhuzamban vannak oldalunk történéseivel. A veszélyes helyzetek és az izgalmak ugyanakkor nem változtak, ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis csapatunk szívesen vár téged! :) Oldalunkat négy kedves, segítőkész, mindenre elszánt Admin vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, normális esetben nem harapnak… A világunk nyitva áll előtted. Van elég bátorságod belépni?
2013.12.20
come to us, darling
we won't bite you
tweet-tweet
it's like screaming, but no one's hear
they are here
and they enjoy every second
Jelenleg 204 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 204 vendég :: 1 Bot