• hallgasd történetem... Elkések, el fogok késni, az ébresztő órámra pillantok, a francba is, világosan megmondtam a nagyinak, hogy ébresszen fel, mert találkoznom kell valakivel, a minap a kávézóban sikerült össze futnom egy újságíróval, és miután szerencsétlen módon sikerült leborítanom egy hatalmas bögre kávéval, míg Taylor-re vártam. Késett. Elég sokat ami azt illeti, csak akkorra ért oda, mire már sikerült a férfit nyakon öntenem. Majd elkezdett faggatózni és kiderült, hogy én is ezen a szakmán szeretnék elhelyezkedni, felajánlotta, hogy esetleg segíthetne gyakorlatot szerezni nekem, habár még csak másodikos vagyok az egyetemen. Nem sok esélyt láttam és látok, de végül a barátnőm rávett arra, hogy menjek el. Egy találkozóból amúgy sem lehet nagy baj, maximum újból leöntöm az úriembert. Taylor-t körül belül egy hónapja ismertem meg, egy buli után. Milannal ismét össze vesztünk, öt éve vagyunk együtt, még a középiskolában jöttünk össze, és azóta tart a nagy szerelem. De néha az idegeimre, van amikor ő a világ legcukibb fiúja, minden lány irigykedne rám miatta, de néha meg a világ legnagyobb seggfeje. Akkor is az utóbbi történt, valami miatt össze vesztünk a clubban, igazság szerint már nem emlékszem, sose szoktam utána emlékezni, és már újra minden happy, de akkor nagyon el voltam keseredve. Annyira, hogy ott is hagytam a saját levében főni. Nem tudom alkoholos állapotban mennyire is főtt a levében, de nem igazán érdekelt akkor. Ez már amiatt sem volt a legokosabb ötleteim egyike, mivel hogy az ő kocsijával jöttünk, így nekem gyalogolnom kellett. Volna. Éppen az orrom alatt átkoztam, hogy hogy lehet valaki ekkora idióta, amikor megpillantottam Taylor-t, nagyon elveszettnek tűnt. Látszik valakin ha nem itt él, elvégre ez egy akkorra kis város, hogy még a szomszéd utcában is tudják mit csinálsz, az nem is probléma, hogy esetleg még nem is tetted meg. Tehát igen, feltűnt az ismeretlen arca. És biztosan hallottátok azt, hogy minden ember megtalálja egyszer a foltját, mindenki számára létezik a nagy ő. Én sosem voltam az ilyen nyálas dolgokért oda, nem nagyon hiszek az örökké tartó szerelemben, még ha ilyen hosszú ideje is meg van nekem Milan. De azt hiszem a barátokkal is ez a helyzet, mert az első pillanattól kezdve éreztem, hogy megbízhatok benne, úgy éreztem mintha ezer éve ismernénk egymást. Már akkor azon az éjszakán elmeséltem az életemet, Milanról, a szüleimről, hogy a nagymamámmal élek, aki apácának akarna nevelni, arról is meséltem, hogy mennyire szeretnék újságíró lenni. Csupán azt nem említettem, hogy boszorkány lennék, illetve a szüleimmel egy vámpír végzett. Azt hiszem, ha erről is kitálaltam volna neki, egyenes úton zárt volna be egy diliházba, legalábbis menekülőre fogta volna. Azóta szinte elválaszthatatlanok lettünk, amolyan öribari féleség.
-Nagyi,- érek le a lépcsőn, a nagyanyám megint portalanít valamit, amit már két órája portalanított, lehet kicsit mégis dilis,- mennem kell, mert elfogok késni.- kapom vállamra a táskámat. Amikor akarnék adni neki egy búcsú puszit, ujjait a karomba mélyeszti.
-Kislányom, ne menj, ma még nem is tudtunk gyakorolni,- szem forgatva próbálom kiszabadítani a kezemet.- Tegnap is mondtam, hogy ma nem érek, rá, majd holnap, ne főzz vacsit, hozok kínait,- azzal kisietek az ajtón mielőtt kitalálhatna még valamit.