- It will be fun! -

Unottan járkáltam a lakásban, egy cseppet sem zavartatva magam. Teljes mértékig otthon éreztem magam, és néhány tárgyat csodálkozva nézegettem, hiszen még mindig lenyűgözött a modern világ. Néha úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek minden új. Imádtam a tv-ket, az internetről nem is beszélve. Mindenkiről megtudhattam bármit, amire épp kíváncsi voltam, pusztán pár mozdulatba került a mobiltelefonomon is. Azonban azt képtelen voltam felfogni, miért ilyen nagyok a telefonok, hogyha a nadrágot annyira szűkek, hogy egy szenvedés előkotorni belőle azt az érintőképernyős vackot.
Ameddig a szöszire vártam, betámadtam a nappali asztalán lévő kis tálat, amiben valami mogyoró szerűség volt. Belemarkoltam és a tenyerem egész tartalmát a számba tömtem, aztán egy újabb, gyors pillantást vetettem a szoba minden egyes négyzetcentijére. Nem sokkal később végre meghallottam közeledni Caroline-t, mire a hang irányába fordultam és elégedetten elmosolyodtam, mikor szembe kerültem vele. Miközben ő belekezdett a nem túl kedves köszöntésébe, lenyeltem az utolsó falatokat is.
- Tudod, kedvesebb is lehetnél ahhoz, aki tulajdonképpen megmentette anyukádat – ráncoltam kicsit a homlokom, miközben húztam a szám.
Azért ez így erős kijelentés volt, mivel a mágiaelszívásba belehalt, de én megtettem minden tőlem telhetőt, és az már nem az én hibám volt, hogy gyenge volt ehhez a szervezete. Az is nagy szó, hogy egyáltalán megpróbáltam, és hajlandó voltam segíteni. Persze azon sem lepődöm meg, hogy minden más ellenére a föld alá kívánna. Ezt meg igazából megszoktam már mindenkitől.
- Ó, szeretnél máris a közepébe vágni? – Vontam fel a szemöldököm. – Mondjuk megértem, hogy nem szeretnél egész délután velem csevegni, viszont jobb, ha leülsz, mert amit most mondani fogok az sokkoló lesz. – Próbáltam csak azért is húzni az időt, viszont bizonyos szempontból tényleg az érzéseit akartam kímélni. Bár különösebben nem foglalkoztatott, hogy hogy fogja érinteni a baba sztori, de szerettem volna normálisan felvezetni a dolgokat, mielőtt letámadom azzal a kijelentéssel, hogy rokonok leszünk. Mielőtt mozdult volna, én lehuppantam a kanapéra és feltettem a lábaimat keresztbe téve az asztalra, miközben kényelmesen hátradőltem a kanapé háttámlájának.
- Ha már itt tartunk, valami ital jól esne. Az alkoholnak örülnék a legjobban, bár neked nem ajánlom. Igazából az üdítővel is beérem, csak legyen egy pohár a kezemben – néztem rá egy mosoly kíséretében, mintha otthon lennék, és Caroline-al a legnagyobb barátságban lennénk.
Kicsit még élveztem is a helyzetet, ahogy húzhatom, hiszen biztosra vettem, hogy alig várja, hogy elmondjam, miért vagyok itt. És azzal is tisztában voltam, hogy nem igazán tetszik neki, amit itt művelek a házában. A gátlásaimat viszont már nagyon rég sikerült levetnem magamról, úgyhogy egyáltalán nem érdekelt, mi zavarja velem kapcsolatban, és mi nem.

Az anyám szobájában ülök és csak bámulom a szekrényét, amihez azóta senki sem nyúlt, amióta Ő... szóval amióta nincs velünk... velem. Még mindig annyira furcsa ez az üresség amit maga után hagyott, és még mindig gyűlölök minden egyes napot eltölteni ebben a házba, ahol minden Őrá emlékeztet. Bár hiányzik, és azt hiszem, hogy amíg élek hiányozni is fog, de úgy érzem, hogy napról napra egyre könnyebb. Elvégre is vámpír vagyok, ami egy örök életet jelent számomra, szinte elkerülhetetlen volt az, hogy mindig velem maradjon. Az a legjobb, ha végleg elengedem, mást úgysem igazán tehetek. És ahelyett, hogy belemerülök az önsajnálatba, tennem kéne valamit, ami segít vissza szerezni a régi életemet. De hogyan nézhetnék bárkinek is a szemébe azok után amiket tettem és mondtam? Megbántottam mindenkit, aki valaha fontos volt nekem, és akiknek én is pont annyira fontos voltam. Elenát, Bonniet... de a leginkább Stefant. Ez pedig iszonyú érzés. De inkább érezzem ezt, vagy bármi mást, minthogy olyan legyek, amilyen voltam nem is olyan régen. Érzéketlen, amiért most szégyenkeznem kell. De nem bújkálhatok örökké a barátaim elől, helyre kell hoznom amit elrontottam... bocsánatot kell kérnem.
Valaki kopog, ami meglep, de mégsem mondom, hogy bejöhet, ahogyan azt sem, hogy hagyjon békén, bárki is legyen az. Csak tovább üldögélek az anyám ágyában és várom, hogy elmenjen a nem várt látogatóm. Az ajtó nyílik, én meg össze vonom a szemöldökömet. Nem szoktam bezárni az ajtómat, mert nem sok értelmét látom. Vámpír vagyok, nem eshet túl sok bajom. A hang hallatán azonban meglepődök. Igen, ez valóban egy olyan vendég, akire a legkevésbé sem számítottam, sőt kedvem sem túl sok van hozzá. Nem mozdulok egy darabig, arra várok, hogy hátha elmegy, de egyenlőre nem úgy tűnik, mint aki távozni is akar ilyen könnyen. A kérdés pedig már csak az, hogy: mi a fenét keres itt? Mikor már másodszor is megszólal, kelletlenül sóhajtok egyet, aztán lassan, emberi tempóban elindulok a hang irányába. Másodperceken belül már ott is áll elöttem Kai Parker, akit amióta csak ismerünk bajt hoz a fejünkre. És csak most bánom igazán, hogy nem zártam be az ajtót, bár azt hiszem, hogy nem sokat érne egy bezárt ajtó elötte, vagy bárki más természetfeletti lény elött. Mióta az anyám meghalt, bárki jöhet mehet ebben a házban.
Neki dőlök a falnak miközben karomat össze fonom a mellkasom elött és úgy bámulom az ellenséget. Fogalmam sincs, hogy mit keres az otthonomban, de nagyon remélem, hogy nem akar felbosszantani egy nem túl jó kedvében lévő vámpírt.
- Az, hogy nem mondtam, hogy nyitva van, azt jelenti, hogy nem szívesen látott vendég vagy itt. - motyogom nyugodtan, miközben veszek egy mély levegőt. Erössen kétlem, hogy jó szándékkal lenne itt, szóval most először, amióta visszakapcsoltam az emberségemet, bánom, hogy nem vagyok az a szörnyeteg, aki szívesen letépné az elötte álló férfi fejét.
- Mit keresel itt? - kérdem türelmetlenül, miközben nem mozdulok csak várom, hogy miként fog reagálni.

- It will be fun! -

Annyira jól végződtek a dolgaim az utóbbi időben, hogy kezdtem elhinni, hogy valóban minden rossz után történik valami jó is. Sikerült a koven vezetőjévé válni, bár ez sokáig nem tartott, mert egy újabb árulás után a dühömnek képtelen voltam megájjt parancsolni, ami leginkább az ikertestvéremen csattant. Úgy érzem, hülyeség volt azt hinni, hogy Jo megölésével sikerült végeznem a Gemini kovennel, és csak én maradtam. Sejthettem volna, hogy a családom tagjai nem fogják hagyni, hogy megöljem az ikertestvérem gyerekeit, ezzel elérve, hogy a családunk vonala teljesen kihaljon, hiszen én vámpírként képtelen lennék már utód nemzésre, aminek még örülök is. Vicces belegondolni, hogy mindenféle próbálkozásuk ellenére én lettem a koven vezetője, aztán olyasféle erőre sikerült szert tennem, ami szinte mindenki felett álló, hiszen varázserő elszívó vámpírboszorkány vagyok, vagy mi fene.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy a boldog, felhőtlen életemnek hamar vége szakad, hiszen valami ostoba varázslat segítségével megmentették a babákat. Pontosabban áthelyezték másba. Nem telt sok időbe, hogy tudomást szerezzek erről, bár tény, hogy sikerült meglepniük. Az pedig már csak mindennek a teteje, hogy Bonnie szőke kis barátnőjét választották. Valami Caroline, vagy ilyesmi. Mindenesetre nem venném jó néven, hogy a Gemini koven hagyományát tovább vigyék az ikertestvérem gyerekei, így egyértelmű, hogy nem hagyhatom, hogy megszülessenek. Meg sem fordult a fejemben, hogy bántani akarom Care-t, de muszáj véghezvinni a tervemet, és igazából nem is érdekel, hogy ezt milyen áron érem el. Bonnie-t azért nem szívesen haragítottam volna magamra ismét, ha már sikerült végre valamennyire kibékülnöm, szóval úgy döntöttem, hogy nem végzek a Szöszivel, csak Jo gyermekeivel. Kíváncsi lennék, tudja-e egyáltalán, mi történik vele, vagy konkrétan azt, hogy terhes.
Nem telt sok időbe kideríteni, hol lakik Caroline, így már a Forbes ház felé haladtam, majd ahogy az úti célomhoz értem, megálltam az ajtó előtt, és két halkabb kopogás után azonnal be is nyitottam.
- Caroline – nyújtottam el a magánhangzókat kedvesebb hangon, miközben egy széles vigyor ült ki az arcomra.
Lenéztem a küszöbre, majd kissé bizonytalanul emeltem át a lábam felette, de egy elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy szabadon bemehetek. Ennek talán az volt az oka, hogy Caroline a háztulajdonos, aki szintén vámpír. Vagy esetleg a valódi tulajdonos már halott. Még mindig nem vagyok tisztában ezekkel az íratlan szabályokkal, de próbálok felzárkózni.
- Tudom, hogy itthon vagy, nyitva volt az ajtó – mondtam kissé unottan, s beljebb sétáltam, majd a nappaliban lévő asztalnál megálltam és minden kezembe kerülő tárgyat megemeltem, és megforgattam, majd egy kisebb fintor kíséretében tettem vissza a helyére.
Lassan tovább sétáltam alaposan szemügyre véve a ház belső terét, és vártam, hogy végre megjelenjen előttem Caroline is. Ki sem tudtam verni a gondolatot a fejemből, hogy bizonyos szinten rokonok leszünk, ha esetleg jó kedvemben leszek és nem bosszant fel, akkor hagyom, hogy megszülje azokat a gyerekeket. Talán jó benyomást kellene keltenem.