Kezdtem feladni a reményt, hogy ebből a szerencsétlen helyzetből még sikerül kikeverednem napnyugta előtt. Életemben egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy egyszer ilyesmi megtörténhet velem – vagy egyáltalán bárkivel. Az már csak a hab volt a tortán, hogy én voltam az, akin mások szórakoznak, és nem fordítva. Jobban tetszett volna az a felállás, ha bentről nézhetem tovább Daeva-t. De igazából én voltam olyan ostoba, hogy gondoltam életemben egyszer jól is fogok cselekedni, és beengedem. Borzasztóan megbántam, de sajnos nem tudtam visszaforgatni az időt, úgyhogy nem volt más hátra, minthogy várjam a csodát.
- Egy kicsit hangosabban nem megy? Nem hiányzik a rendőrség is - forgattam a szemeim.
– Éhes voltam? – Válaszoltam végül a kérdésére egy kissé gúnyos hangnemben feltett kérdéssel egy rövid hatásszünet után. Eközben pedig olyan fejet vágtam, mint aki élete legértelmetlenebb kérdését kapta volna meg. És valahol tényleg így is éreztem, hiszen magától értetődő tény, hogy egy vámpírnak is táplálkoznia kell valahogy. Aztán rájöttem, hogy mégis honnan kellett volna tudnia, hogy nem ember vagyok? De akkorra már mindegy volt. Végül nem telt sok időbe, hogy végre megvilágosodjon, és sikerüljön összeraknia a képet, hogy kihez van valójában szerencséje. Erre persze eresztettem felé egy tipikus „Kol-os” mosolyt, amit ha akartam volna sem tudtam volna visszatartani. Jó érzés, hogy ennyi idő után is emlékeznek rám az emberek, hiszen az elmúlt évszázadban nem sok mindenkihez volt szerencsém.
- Igazából a Kol „Tökéletes” Mikaelson-nak jobban örültem volna, de ez is megteszi, igen. Érezd magad megtisztelve, mert az utóbbi évtizedek alatt te láttál először meztelenül. – Egy széles mosoly jelent meg az arcomon, ahogy próbáltam kicsit lazábbra venni a dolgokat, ha már ilyen szerencsétlen helyzetben kellett átvészelnünk a délutánt. Egyáltalán nem voltam rá büszke, hogy ilyen szituációba keveredtem, de nem láttam értelmét, ha csak dühöngök miatta, hiszen az sem vitt volna előbbre.
- Értem a célzást – jegyeztem meg kissé gúnyosan -, de úgy gondolom, hogy eleget szenvedtem már a tetteimért. Nem volt erre semmi szükség – és így belegondolva tényleg felháborító volt.
Rengeteg dologgal kellett volna foglalkoznom, helyette arra pazaroltam az időmet, hogy bájcsevejt folytattam az erkélyen anyaszült meztelenül, hasonló helyzetben lévő társammal. Végül úgy tűnt, hogy az univerzum kiszórakozta magát, és mentőövet nyújtott azzal, hogy a szomszéd épp akkor teregette ki a ruháit az erkélyen lévő kötélre. Amint megláttam, félrehúztam Daeva-t, hogy valamennyire takarásba legyünk, mielőtt észrevenne minket. Nem akartam megkockáztatni, hogy meggondolja magát és a jó idő helyett inkább a szobahőmérsékletet válassza a ruháinak száradása céljából.
- Nos, én most át fogok oda menni egy egyszerű, szinte láthatatlan mozdulattal, te pedig megoldod, ahogy szeretnéd – húzódott egy ördögi mosolyra a szám, ahogy láttam magam előtt, hogy partnerem pucéron mászkál a két erkély között, miközben én már rég felöltöztem. Végig az volt a fejemben, hogy egyszer már megpróbáltam neki segíteni, többször nem vetemedek ilyesmire.
Tervem megvalósításához pedig nem is kellett több; amint a szomszéd becsukta maga mögött az ajtót, bevetve vámpír gyorsaságomat át is varázsoltam magam a szemben lévő erkélyre, persze a falhoz simulva, mielőtt valaki észrevesz bentről. Nem volt más hátra, minthogy levegyek pár ruhadarabot, hogy aztán magamra kapjam őket, ezzel megkímélve magam attól, hogy be kellene kérezkednem valakihez, hogy segítsen, mert kizártam magam meztelenül. Legalább azt a maradék büszkeségemet had tartsam meg…
Sajnos ez a terv is kudarcba fulladt, amint vetettem egy pillantást a választékra. Nadrágok közül csak négy volt, de azok vagy kicsik, vagy rondák voltak. Aztán rájöttem, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak, sok időt pedig nem kell kibírnom ezekben, és a célnak megfelel. Lekaptam egy leopárd mintás, szűk nadrágot és egy mély sóhaj után megpróbáltam valahogy úgy belemászni, hogy ne láthassanak lentről semmit, ami okot adhatna egy feljelentésre.
Miután végeztem az öltözködéssel, kissé félve néztem hátra Daevára, mert előre láttam a reakcióját, amint meglátja rajtam azt az idióta nadrágot, de nyugtatott a tény, hogy rajtam már legalább volt valami. Erre felbátorodva pedig egy szórakozott mosoly kíséretében fordultam felé, majd integettem neki.

Remélem, ez megfelel kiengesztelésnek. :'D | ©

Egy dolog kint rekedni az erkélyen, még úgy, ahogy azt is elviselem, hogy fényes nappal történik ez, egy szál péniszben. De az azért már túlzás, hogy egy idegbeteg nőszemélyt fogok ki ebben társnak, aki az egyetlen dolgot is elveszi tőlem, mellyel még némiképp megtarthatom a méltóságom.
Bárhogy is gondolkoztam, nem jöttem rá, mivel érdemeltem ki mindezt, mert semmi olyat nem tettem, ami miatt így kellene büntetnie az univerzumnak. Most komolyan egy ilyen mértékű büntetés volt a legmegfelelőbb valamelyik tettem miatt – a sok közül – a karma szerint? Ez abszurd, ahogy az is, hogy 1014 évet kellett várnom arra, hogy ilyesmi megtörténjen. Az viszont kezdett kicsit elkeseríteni, hogy valahol mélyen – de nagyon-nagyon mélyen – belül még élveztem is. Lássuk be, nem mindennap kerül ilyen szituációba senki, és lehet, hogy egy nap még jókat fogok rajta szórakozni. Ettől függetlenül bármit megadtam volna abban a pillanatban egy törölközőért, vagy bármiféle ruhadarabért, ami kellőképp takar.
- Komolyan fontolóra vettem, hogy téged használjalak takarásképp – szűkítettem a szemeim, ahogy még mindig gyilkos tekintettel néztem rá.
Eléggé szerencsétlen helyzetbe sikerült kevernem magam, és fogalmam sem volt, hogyan mászok ki belőle, azonban minél gyorsabban szerettem volna cselekedni, mielőtt egy ismerős arcot sikerülne felfedeznem. Közben persze mi mással üthettem volna el az időt, mint a mellettem álló lány piszkálásával? Viszont azzal a ténnyel nem számoltam, hogy nem fogja annyiban hagyni. Nem hagyta, hogy sokáig élvezzem, hogy sikerült kicsit felbosszantanom, mert a visszavágása felért egy pofonnal. És nagyobbat csattant, mint vártam volna.
A vigyor lefagyott az arcomról és pár másodpercig csak néztem rá szótlanul, és azon gondolkoztam, hogy mégis mit kellene erre mondanom. Végül rájöttem, hogy nem süllyedek le egy efféle gyerekes szintre. Bár be kellett látnom, hogy én kezdtem, és ha igaz volt, amit állított, ha nem – inkább az utóbbi, mert nincs semmi baj a méreteimmel -, tökéletesen sikerült visszavágnia, ezzel megnyerve ezt a kisebb szócsatát.
Amúgy is jobbnak láttam, ha inkább azon kezdünk gondolkozni, mégis hogy keveredünk ki ebből a helyzetből. Óvatosan az erkély széléhez sétáltam, hogy kissé kihajolva lenézhessek, mégis mennyire vagyunk magasan, vagy van-e alattunk valami. Akár egy hatalmas szemetes konténer, vagy bármi. Még arra is képes lettem volna rávenni magam, hogy kiugorjak, ha utána két percen belül a lakásban lehetnék, ahova nem lát be senki. Azonban az is csábító volt, hogy a lány segítségével betörjem a duplaüveges ajtót, ami nem mellesleg eléggé stabilnak és erősnek tűnt.
- Kol – pillantottam rá ismét a bemutatkozása után. Kivételesen nem szívesen osztottam volna meg a vezetéknevem, hátha tisztában van a természetfelettivel. Nem vettem volna jó néven, ha mindenki megtudja, hogy az egyik Mikaelson annyira szerencsétlen, hogy kibukfencezik az erkélyre mindenféle ruhadarab nélkül, aztán ki is zárja magát. Egy ilyen történet után el is felejthettem volna, hogy bárki komolyan vesz.
- Ez nem az én lakásom – válaszoltam végül a kérdésére is, miközben még mindig azon gondolkoztam, hogy juthatnék le innen anélkül, hogy mindenki azon csodálkozna, hogy sikerült talpra esnem, mikor a negyedikről ugrottam ki. – A tulaj pedig… nos, holtan fekszik a konyhapadlón – mondtam ki egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy halott férfi lakásában mászkálok egy szál boxerben.
Pár pillanattal később ismét a lány felé fordultam, mert kíváncsi voltam a reakciójára, mikor rájön, hogy egy pszichopatával sikerült kiszorulnia az erkélyre ilyen helyzetben. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg bántanám, de volt egy-két megjegyzése, ami miatt szívesen átharaptam volna a nyakát. Talán ezek után kicsit sikerül visszafognia magát, ha jót akar magának. Nagy sztori lenne belőle, ha egy pucér lány holttestét találnák meg a belvárosban. Az egyetlen dolog, ami visszatartott, hogy ketten talán többre megyünk. Miután felöltöztünk, még bőven lesz alkalmam kicsit szórakozni is, úgyis most szoktatom magam vissza a vérhez.

Borzalmas... | ©

Az elmúlt két napban legalább négyszer elmondtam egy imát – azért ez így túlzás -, hogy történjen végre valami. Sokkal inkább szerettem a középpontban lenni, és szórakozni, mintsem a háttérben meghúzva magam várni a csodát, hogy végre cselekedhessek, azonban kivételesen képes voltam meghozni egy ilyen áldozatot. Egyrészt Davinát sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni az új kovene előtt, illetve nyugtatott a tény, hogy a sok tervem végül egy hatalmas káosszal fog végződni, amit én nevetve nézhetek végig, miközben egyszerűen átveszem Niktől a trónt – persze csak képletesen. Nem kell nekem New Orleans, ahogy arra sem vágyom, hogy irányítgassam az ostoba vámpírokat, vagy tudom is én, mit csinál Nik. Az egyetlen, amire vágyom, hogy a híres hibrid a saját testvére által bukjon el. Talán végre rájönne, hogy mennyi szörnyűségért kell megfizetnie, bár kétlem, hogy egyszer észrevenné, mit hagyott maga mögött, mit rombolt le, hisz csak magával törődik.
Imáim végül meghallgatásra találtak, mikor volt alkalmam megismerni egy nőt az erkélyemről. Az elmúlt heteim legszórakoztatóbb pillanatai közé tartott, ahogy végignézhettem, hogyan takargatja magát, amiért útközben elhagyta a ruháit. Vagy szülinapom lenne?
Szokásos gonoszságomhoz híven, hagytam kicsit szenvedni, ahogy hátat fordítottam neki. Bár eleinte tényleg nem akartam vele túlságosan foglalkozni, mégsem akartam annyiban hagyni a dolgot, hiszen biztosra vettem, hogy ez az univerzumtól egy „ne haragudj, hogy ennyire kicsesztünk veled az utóbbi időben” ajándék volt. Mindez után viszont a saját magam szórakoztatására is gondolnom kellett, és azt sem akartam, hogy túlságosan elbízza magát. Nem vagyok én annyira jó fej, hogy csak úgy segítsek mindenkinek, aki kellemetlen szituációkba keveri magát. Ráadásul be kell vallanom, még a látvány is tetszett egy bizonyos szintig, de azt hiszem, ez nem meglepő tény, hisz fiúból vagyok. Aztán a kocka hamar fordult; ugyanúgy végeztem, ahogy az előttem álló lány.
- Persze, nevess csak, bár ez nem segít a helyzeteden – forgattam a szemeim kissé unottan.
Ahogy hallgattam a kisebb dühkitörését, válaszadás helyett azzal voltam elfoglalva, hogy valami kényelmesebb megoldást találhassak férfiasságom takargatására, de hiába nézelődtem.
Az már csak a ráadás volt, hogy odalentről mindenki kíváncsiskodó pillantásokkal meredt ránk, és úgy tűnt, egyáltalán nem is szégyellik magukat, amiért ilyen szemtelenül feltűnően bámulnak. Legszívesebben leugrottam volna, hogy átharaphassam mindegyikük torkát már csak azért is, mert borzasztóan dühített a tény, hogy ezertizennégy évesen kell ilyeneket átélnem. Ennél megalázóbb dolog nem is történhetett volna. Az eleinte még viccesnek tűnő jelenet kezdett átmenni aggasztóba, és kedvem támadt volna letépni valakinek a fejét – leginkább a mellettem dühöngő lányét, aki miatt ebbe a helyzetbe kerültem.
A szituáció akkor érte el tetőpontját, mikor végre kiszemeltem magamnak az erkélyen lévő kis cserepes virágot, ami tökéletesnek bizonyult, de sokáig nem élvezhettem a kényelmét, hiszen aktuális partnerem késztetést érzett rá, hogy azzal dobálja az embereket figyelembe sem véve a helyzetemet.
- Komolyan?! – Szóltam rá, miközben széttártam a kezeim egy pillanatra megfeledkezve róla, hogy anyaszült meztelen vagyok. Azonban a másodperc tört része alatt ismét magam elé emeltem a kezeimet, mikor tudatosult bennem, hogy mégsem kéne megvárni egy feljelentést, amiért az erkélyen nudizok fényes nappal. Az már csak a hab lett volna a tortán, ha ez úgy jön le a hatóságiaknak, mintha a nemi életünket szeretnénk közszemlére tenni. Bár első gondolatra a rendőrök cseppet sem fenyegettek rám veszélyt, rá kellett jönnöm, hogy nem tudhatom, mennyire alkalmazzák a verbénát az emberek.
Kénytelen voltam legalább egy kicsit lenyugtatnom magam, és hát ehhez nem is találhattam volna jobb módszert, minthogy elővegyem a gúnyos felemet. Egy kissé ártatlan tekintettel néztem ismét a lányra lassan.
- Szerintem feleslegesen takargatod magad – céloztam a melleire. – Nincs mit eltakarni – jegyeztem meg gúnyosan, miközben egy hasonló mosoly jelent meg az arcomon. Azonban hamar rá kellett jönnöm, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy megjegyzéseket tegyek.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak betöröm az üvegajtót, viszont mielőtt cselekedtem volna rájöttem, hogy lehet, ilyen állapotban nem kellene. A hülye feltámasztó varázslat nem sikerült a terv szerint, így szinte minden apróságtól óvnom kell magam, mint egy nyomorult embernek. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy élőhalott, bár legalább így egyszer elmondhatom magamról, hogy már az is voltam.
Egy hangos sóhaj kíséretében néztem ismét a lányra, mikor már kezdtem beletörődni a sorsomba.
- Legalább megtudhatom, kivel hozott össze a sors egy ilyen kellemetlen szituációban? – Vontam fel a szemöldököm, és próbáltam csak ránézni, hogy figyelmen kívül hagyhassam az odalent sétáló embereket, akiktől már egy-egy megjegyzést is hallottam, s be kell vallanom, egyáltalán nem tetszettek. Megalázó volt az egész szituáció, főleg, hogy rólam volt szó. Kaleb testében még egy fokkal elviselhetőbb lett volna, azt hiszem. De Kol Mikaelson-ként… nos, reméltem, hogy nem lát egy természetfeletti sem, aki tudja, ki vagyok.

Játsszunk |

Már második napja, hogy újra az élők között vagyok az eredeti formámban, aminek rendkívül örülök. Bár Kaleb kisfiús arcát is kezdtem már a magaménak érezni, mégiscsak jobb az eredeti csomagolásban – viszont ismét hozzá kell szoknom, hogy alacsonyabb vagyok, mint hetekkel ezelőtt.
Egyelőre nem szerettem volna túl nagy feltűnést kelteni, jobban élveztem volna, ha a stílusomhoz megfelelő belépőt sikerül összehoznom. A terveim már megvoltak, már csak meg kellett volna valósítanom őket. Bár fontolóra vettem, hogy szívesen térnék haza az otthonomba, de nem vagyok abban a viszonyban a többiekkel, hogy elviseljem a képüket. Főleg nem Nikét, ha már úgyis meg akarom keseríteni az életét. Képtelen lennék egy levegőt szívni vele, mégsem érzem fairnek, hogy én vagyok az, aki ki van taszítva a saját házából - elvégre az enyém is. Nem szeretném a hátralévő életemet egy ehhez hasonló kis lakásban tölteni. Egyáltalán nem illik hozzám, sőt alsóbbrendűnek tartom ezt a környezetet, de azt hiszem, egy kis ideig ki kell húznom itt. Legalább addig, amíg Davinával el nem érünk mindent, amit szeretnénk, utána pedig már megállíthatatlan leszek, s talán nyugodt szívvel költözhetek haza, terveim szerint Niklaus úgy is eltűnik. Csak ki kell várnom. Ezzel pedig nincs sok problémám, hiszen mindig is a ravaszságomról voltam híres. Jobb szeretem a háttérből mozgatni a szálakat. Bevallom boszorkánymesterként egy fokkal egyszerűbb volt, de bízom benne, hogy hamar visszarázódom a vámpír létbe is. Addig meg kiélvezem, hogy egy szál boxerban mászkálhatok a lakásomban – ami valójában nem is az enyém, de azért élvezem a szabadságot.
Gondolataim közepette fél szemmel a pulton elterülő középkorú férfira pillantottam, akinek reggel csapoltam le az ereit, de még nem volt energiám eltüntetni. A következő pillanatban pedig valamiféle dörömbölést hallottam az erkély ajtó felől, amire kissé összevontam a szemöldökeim, hiszen bárhogy is néztem, elég bizarr, ha a negyediken bekopogtat valaki az erkélyemen.
Kis habozás után végül átsétáltam a másik helyiségbe, majd megálltam közvetlenül az üvegajtó előtt, ahol egy eléggé érdekes látvány fogadott; egy teljesen pucér, fiatal lány magát takargatva nézett rám egy bájos mosoly kíséretében, hogy engedjem be. Egy elégedett, kissé mégis gúnyos mosoly húzódott az arcomra, miközben alaposan végignéztem rajta, majd ismét felnéztem rá és egyszerűen csak visszaintegettem neki. Ezt követően pedig hátat fordítva visszasétáltam a konyhába. Elgondolkoztam rajta, beengedjem-e, vagy hagyjam, hogy odakint jól szórakozzanak rajta. Végül úgy döntöttem, nem leszek túlságosan gonosz, inkább csak önző – dobja fel az én napomat.
Egy egyszerű mozdulattal lelöktem a pultról a fickót - aki egyébként a lakás bérlő is volt -, akinek a feje hangosan koppant a padlón. Egyértelmű volt, hogy nem ez volt a legjobb hely, de ideiglenesen ez is megteszi, hiszen így még mindig kevésbé megtalálható, mint a munkalapon. Persze még mindig vérnyomok borítottak mindent, de ha jobban belegondolok, egyáltalán nem is érdekelt, hogy mit fog gondolni a kis csaj – a nap végére valószínűleg ő is halott lesz. Kis várakozás után végül visszasétáltam az erkély ajtóhoz és felvont szemöldökkel néztem rá.
- Mit szeretnél? – Kérdeztem kicsit hangosabban, hogy kihallatszódjon, miközben artikuláltam is, hogy rendesen értse a kérdésemet. – Ja, be szeretnél jönni? Hm… - kicsit elgondolkozva megfogtam a kilincset, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ismét felnéztem rá. – Kinyissam? – Akkorra már egy széles vigyor jelent meg az arcomon, végül úgy döntöttem, hogy nem szórakozok vele tovább.
Benyomtam a gombot, hogy kinyissam az ajtót, de csak annyira, hogy pont kiférjek rajta a másik felének támaszkodva. Egy teli vigyorral az arcomon néztem rajta végig ismét.
- Hogy keveredtél bele ebbe? – Néztem rá kérdőn, majd ahogy félre akartam állni, éreztem, hogy megakad az alsónadrágom anyaga, így nem akartam semmilyen hirtelen mozdulatot tenni, mielőtt kiszakad.
Egy ideig próbáltam valahogy kikeveredni a csapdámból, de kezdtem egyre idegesebb lenni, szóval egyszerűen csak rántottam egyet a csípőmön, minek következtében leszakadt rólam az egész. Persze ez nem volt elég, kifelé léptem elengedve az ajtót, ami becsapódott utánam, a zár pedig kattant. Lefagyva bámultam befelé az üveg felé fordulva, és pár pillanatig inkább meg sem szólaltam. Ez lenne a rossz karmám, igaz?
Mindkét kezemet az ágyékomhoz helyeztem, majd az utca felé fordultam, és azon gondolkoztam, mit kellene csinálnom. Eléggé szerencsétlen volt a helyzet, tekintve, hogy délután négy óra lehetett, és az utca tele volt emberekkel, akik tökéletes rálátást kaptak az erkélyemre. Fel is tűnt, hogy az egyik szomszédom megbotránkozva néz felfelé, miközben a kis sétabotját lassabban helyezi egyik helyről a másikra, ahogy lassítva a tempón bámulja, mi történhet idefent.
- Jó napot, Mrs. Peterson! – Integettem neki fél kézzel egy szarkasztikus mosoly kíséretében, ami jelezte, hogy nem vagyok túl jó kedvemben. Ezt szerintem egyből meg is értette, mert azonnal gyorsított a tempóján, mintha nem is látott volna semmit.
Végül ismét a lányra összpontosítottam, miközben visszanéztem rá, ahogy leemeltem az erkély korlátjáról egy cserepes virágot, hogy magam elé tartsam. Már akkor éreztem, milyen kellemes délutánban lesz részem. Ennyit a „nem keltek feltűnést” tervemről…

Játsszunk |