- Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom – válaszoltam kissé unottan, mivel egy cseppet sem érdekelt, mi lett volna a helyes, hiszen úgysem fog emlékezni erre a találkozásra. Addig azonban szeretnék szórakozni. Ez az egyetlen módja annak, hogy elfogadjam a veszteséget, mely az erőm elvesztésével járt. – Bár azok után, hogy nem ismerted meg az ex-barátodat, kissé sértőnek találom a vádaskodást, illetve ezt a gúnyos hangnemet is, amit megengedsz magadnak. Vigyázz, drágám, nem vagyok túl jó hangulatban – húztam széles mosolyra a számat. – Nehogy a végén itt kelljen megrohadnod. – Tettem hozzá egy üresnek ható fenyegetést, amit száz százalékig komolyan gondoltam. Igaz, hogy szükségem volt rá bizonyos szempontból, de nem olyan kulcsfontosságú személy a terveim megvalósításában. Egyszerűen csak kényelmesebb megoldás.
Úgy tűnt, hogy egy egyszerű beszélgetéssel nem jutok előbbre azzal kapcsolatban, hogy megtudjam, mi történt Isával, bár erre ő is figyelmeztetett, viszont nem is ezért voltunk ott.  Kis idő után kezdtem is feladni a válasz után való kutakodást, mert az emlékezetkiesése súlyosabbnak bizonyult, mint elsőre hittem. Úgy döntöttem, ideje visszatérni a tervemhez, hiszen előbb-utóbb úgyis elmondják neki a történteket, nekem pedig akarva, akaratlanul továbbítani fog mindent. Persze, ami a leginkább érdekelt, hogy mi történik a családommal, és addig sem akartam lemaradni, amíg nem találkozom velük újra.  Azonban végre kitértünk egy érdekesebb témára is részben; Niklaus. A kapott információim nem voltak tévesek, valóban kötik a bátyámhoz bizonyos szálak. Eltökélt voltam a terveim megvalósításával kapcsolatban. Jobban, mint eddig valaha, és egyre közelebbinek éreztem a bosszúm végkifejletét. Káoszt akartam, s nem volt semmi, ami megállíthatott volna.
Ahogy kitért a kérdésem elől, csak megerősítette a feltételezésemet, miszerint Nik tett valamit Isával. Természetesen ennek sem örültem, de ez pusztán csak annyit jelentett, hogy még egy dolgot felírhatok a listámra, mely bátyám ellen szól.
Ökölbe szorított kezekkel kezdtem pásztázni a földet, ahogy befészkelte magát elmémbe a tudat, hogy Nik uralkodásának a családunk felett soha nem lesz vége. Sosem fogja hagyni, hogy úgy éljünk, ahogy mi akarunk, és azt csináljuk, amit szeretnénk. Muszáj volt erre emlékeztetnem magam minden egyes alkalommal, amikor egy kicsit is elbizonytalanodom azzal kapcsolatban, hogy talán adnom kéne neki egy esélyt. Még egyet.
- Bárhogy is próbálod védeni, ezzel többet mondtál bármilyen szónál – néztem rá ismét komolyan, majd tekintetem átvándorolt a láncokra. Halványan elmosolyodtam, mikor meghallottam a „kérlek” szót. Ismerhetett volna már annyira, hogy tudja, ez nálam nem használ. Enyhítő körülmény volt az amnéziája, viszont úgy tűnt, sok mindenre emlékszik már velem kapcsolatban. Nem gondoltam, hogy a legnyilvánvalóbb tulajdonságomat felejti el. Imádok szórakozni másokkal.
- Lazíts, drágám. Amint végeztem veled, le fogom venni őket – pillantottam rá ismét mosolyogva, majd közelebb léptem hozzá, hogy a kezeim közé foghassam az arcát. – Tulajdonképpen örülök, hogy ennyire jóba vagy Niklaus-szal. Így biztosra veszem, hogy tudsz nekem segíteni.
A mosolyom csak szélesedett egy kicsit, majd mélyen a tekintetébe fúrtam az enyémet, hogy következő szavaim igézésként hassanak rá, és bevésődjenek a tudatába.
- Szeretném, ha mától kezdve minden apró részletről beszámolnál nekem, ami a Mikaelson házban folyik. Tudj meg minél többet Nik-től. Hogy mi történik most velük. Ki van velük, és ellenük, illetve, hogy mik a tervei. – Végül elhúztam a kezeim. – Néhány információval most is megajándékozhatnál, hátha van köztük valami használható – tettem hozzá hasonlóképpen, ahogy elkezdtem beszélni hozzá.

Instrumental | Borzalmas |

Hosszú idők után abban a helyzetben vált világossá számomra, hogy a büszkeségemen keresztül lehet leginkább megsérteni, hiszen Isa rátapintott a lényegre a gúnyos mondataival, amitől még idegessé is váltam. Ezt persze semmiért sem mutattam volna ki neki. Talán egy gyors homlokráncolással reagáltam csak le a beszólását, ami a másodperc tört része alatt volt pusztán látható – ez a rándulás is csak valamiféle automatikus reflex volt, amit nem tudtam kontrollálni. Azonban hamar rá kellett jönnöm arra is, hogy nem egyszerűen maga a kijelentése zavart, hanem az is, ahogy a szavakat kiejtette ajkain. Tudta, mivel szúrhat oda leginkább - főleg egy ilyen helyzetben -, és ezt élvezte kihasználni. Minden sértettségem mellett azonban elégedett voltam, amiért mindez nyilvánvalóvá tette, hogy nem őrültem meg, és valóban Isával beszélek.
- Aucs – nyögtem ki neki végül ennyit, majd elégedetten elmosolyodtam, ami talán kicsit össze is zavarhatta, persze cseppet sem érdekelt. Az egyetlen dolog, amire kíváncsi voltam, hogy mi is történt pontosan, amíg távol voltam, valamint az, mire használhatom fel egykori szerelmemet. Hihetetlen, mi mindenre jók a nők.
Beteges módon élveztem, hogy a frászt hozhatom rá, azonban furcsa is, hogy ehhez nincs szükségem másra, mint egy kikötözésre, hogy kiszolgáltatottnak érezze magát. Talán ez csak az miatt van, hogy ismét ember – legalábbis reméltem. Kár lenne érte, szerettem a régi Isát.
Hosszasan elidőzve bámultam a szemeit, már csak nosztalgiázásképp is, viszont bármennyire is hittem még a találkozásunk előtt, hogy meg fog mozgatni, hogy megint láthatom; semmi. És ezt nem foghattam rá Whimsy testére. Ennek az okait nem akartam tovább keresni magamban, hiszen nem is volt fontos. Már egyáltalán nem számított, talán nem is akartam, hogy számítson.
És bárhogy is akartam élvezni a fölényemet, feltett egy kérdést, amire a legkevésbé sem számítottam, és nem is igazán tudtam hova tenni magamban, egészen addig, amíg meg nem mozdította a kezeit. A láncra vándorolt a tekintetem, majd ingerülten löktem a falhoz a nyakánál fogva olyan erősséggel, hogy halljam a koppanást, ahogy a hűvös betonfalnak ütközik.
- Játszani szeretnél? Játszhatunk keményen is – sziszegtem a fogaim közül. Hiába csillant düh íriszeimben, a szórakozottság ott bujkált az arcom vonásaiban, ahogy az élvezet is. S szinte biztosra vettem, hogy a szórakozási vágyam kivetülése elnyomta a haragomat, mely a lány felé irányult. – Talán kicsit sikerül visszavenned ebből a vakmerőségből – tettem hozzá egy elégedett mosoly kíséretében, végül hátrébb léptem tőle.
Gondolataim fogságába esve sikerült kicsit visszatérnem a józan eszemhez, hiszen nem bánthattam annyira, mert sérülékeny. Szükségem van még rá Nik ellen. Legalább addig bírja ki élve, amíg meg nem tudok mindent, amit akarok.
Nem telt sok időbe, hogy végre valamilyen hatást is elérjek nála. Ha egészen addig nem is ismert fel, az utolsó kérdésem után ráeszmélt valamire. Számomra még mindig érthetetlen volt ez a kisebb emlékezetkiesés, viszont határozottan kezdtem úgy érezni, hogy haladunk. Végül kimondta a nevem. Bár szinte csak tátogta, én mégis tisztán hallottam, erre pedig csak elégedetten elmosolyodtam.
- Kol Mikaelson – egészítettem ki a vezetéknevemmel, miközben ismét közelebb léptem hozzá egy kicsit. – Ez egy hosszú történet, drágám – válaszoltam a kérdésére a távolba pillantva, miközben szűkítettem a szemeim. Visszagondolva az utóbbi pár hónapomra, jobbnak láttam, ha nem megyek ebbe bele. Ráadásul nem miattam voltunk abban a pincében, és nem akartam húzni az időt.
- Engem jobban érdekel, mi történt veled. Kezdek kételkedni benne, hogy valóban az vagy, akit én kerestem. Mégis mi ez az egész? – Néztem rá ismét komoly arccal.
Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy Isával mégsem ugyanaz történt, mint velem, mikor anyánk visszatért velem és Finn-el. A velem szemben álló lány sokkal inkább tűnt úgy, mintha nem lenne önmaga. Mintha valaki felemésztette volna őt. Két lélek egy testben – igen, ez lesz rá a megfelelő kifejezés. Mégis mi történhetett, amíg nem voltam itt?
- Remélem, nem Klaus keze van ebben is – gondolkoztam hangosan, azonban ezt a kérdést inkább csak magamban szerettem volna feltenni. Bár végül is mindegy volt, hisz úgysem emlékezhet rá, milyen a bátyám valójában. A végén még bűntudatom lesz, ha még én is játszani kezdek az elméjével… - egy kis iróniával fűszerezve persze, hiszen rólam van szó.

Instrumental | Fifty shades of Kol |

Ahogy egy ideig csak figyeltem a sikertelen menekülési akcióit, bevallom, kissé perverz gondolatok is átfutottak a fejemben. Bár azt hiszem, ez érthető, hiszen a helyzete magáért beszélt. Talán, ha ezt valaki látta volna, biztosan félreértelmezte volna a szituációt, pedig eszemben sem volt akár egy ujjal is hozzáérni egykori kedvesemhez, hiszen teljesen más terveim voltak vele. A gondolataimat a terveim kivitelezésének módja kötötte le, amihez Isát, azaz Whimsy-t akartam felhasználni. Amint tudomást szereztem a kis barátságáról a bátyámmal, egyszerre éreztem magam elárulva, és csalódottan. Úgy gondolom, ideje visszafizetni Nik-nek mindent, amit elvett tőlem - csak, hogy érezze a szeretetemet.
Ahogy a tekintetét fürkésztem, próbáltam megfejteni, vajon mire gondolhat. Kissé zavartnak tűnt, amit nem teljesen tudtam mire vélni, azonban a tény, hogy nem igazán figyelt rám, hanem szinte átnézett rajtam, jobban foglalkoztatott. Sőt, egy kissé még sértőnek is találtam. Aztán mindenféle válasz nélkül, egyszerűen csak feltett egy kérdést, amitől szemöldökeim a homlokom közepére szöktek egy pillanatra, azonban szinte egyből próbáltam felvenni előző arckifejezésemet.
- Most csak szórakozol velem, ugye? – Kérdeztem vissza a bemutatkozás helyett, miközben kicsit grimaszoltam is. – Ezt az arcot nem lehet elfelejteni – húzódott végül egy kissé sármos, mégis gúnyos félmosoly az arcomra.
Inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a kis botlását, s helyette élvezettel kezdtem bele abba a kis játékba, hogy ő próbál hátrálni, amíg a falnak nem ütközik, végül rájön, hogy itt én vagyok az egyetlen, aki nyerhet. Felettébb élveztem a helyzetemet, valamint, hogy végre én irányíthatok. Az utóbbi időben kicsúsztak a kezeim közül a dolgok, és - bár most is eléggé a halálom határán vagyok – minden kísérletem elbukott, ideje volt meghoznom az első lépéseket, ehhez pedig Whimsy volt a kulcs. Ő lehet a tökéletes kémem, hisz Nik sosem jönne rá.
Kíváncsian mélyedtem el tekintetében, és figyeltem, ahogy az érzelmei halványan, de kiülnek az arcára, ugyanúgy, ahogy ott kavarognak íriszeiben is. Legfőképp azonban Isát kerestem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába. Kezdett egyre furcsábbá válni a helyzet, s tudtam, hogy néhány dolog máshogy történt, mint ahogy én tudtam. Ezt a felvetést pedig akkorra már sok minden bizonyította.
Miután hátrébb léptem tőle, nagyvonalakban közöltem vele néhány tényt, ami – úgy tűnt – kissé felkeltette az érdeklődését végre. Kérdésére kissé elmosolyodtam, de nem válaszoltam neki azonnal. Még nem voltam benne biztos, hogy hogyan is kéne belekezdenem.
- Csak nem félsz? – Tettem fel inkább egy egyszerű kérdést. Bár ügyesen leplezte – legalábbis próbálta leplezni a félelmét, pont engem nem tudott átvágni ilyen könnyen. Elvégre ez az én fegyverem. A színészkedés, a ravaszság, és minden ehhez hasonló tulajdonság, akár egy rókának. Rosszul próbálkozott, és szerettem volna, ha ezzel ő is tisztában van. – Ne aggódj, nem akarlak bántani, de azt azért nem veszem le rólad – mutogattam a csuklóján lévő bilincsekre. – Még.
Elkezdtem fel-alá járkálni, miközben fejben már teljesen eltértem a kérdésétől, valamint a tervemtől is. Sokkal inkább az foglalkoztatott, miért nem emlékszik rám. Próbáltam követni az eseményeket, azonban gondolataim csak vissza-visszahúztak a pár perccel azelőtti kérdésére, ráadásul a tekintete is beleégett az agyamba. Nem úgy nézett ki, mint aki gúnyolódik, ez pedig egyre inkább zavart.
- Mesélj, Isa. Mi történt veled, amíg a holtak közt kirándultam? – Álltam meg vele szemben végül, miközben feltettem a kérdésemet, és egyértelmű értetlenség ült ki az arcomra, de akkorra már nem is akartam rejtegetni. Ennyi mindenről lemaradtam volna?

Instrumental | Bwah - úgyis tudod, mit gondolok |

Nem titok, hogy visszatérésem óta nyomon követem a testvéreim minden egyes lépését. Szeretnék képben lenni, hiszen megint csak lemaradtam jó pár dologról halálom óta, azonban egy dolgon képtelen voltam túltenni magam, már akkor, mikor Kaleb testében visszatértem, az pedig nem volt más, mint Isa visszatérése.
Szerettem volna figyelmen kívül hagyni ezt az információt, mikor tudomást szereztem róla, főleg, hogy voltak más dolgok, melyekre nagyobb figyelmet kellett szentelnem akkor. Most viszont mégsem tudom kiverni a fejemből. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy Isa feltámasztása fontosabb volt Nik-nek, mint az enyém, elvégre testvérek vagyunk. Talán sosem volt a legjobb a kapcsolatunk, és Elijah-t jobban kedvelte nálam, sőt még Marcel-t is, mégis a család része vagyok, azonban Isa… nos, eléggé mélyen érintett. Mégis örültem ennek, hiszen gyengéd szálak fűztek ahhoz a lányhoz még hónapokkal ezelőtt, de a bosszúvágyam győzött, főleg így, hogy már más személy tölti be a helyét.
Ahogy a sötét pincében ülve figyeltem a lányt, számtalan terv átfutott az agyamon, hogy mégis mire kellene használnom. Pontosan jól tudom, milyen kapcsolatban áll a testvéreimmel, így még talán hasznát is venném, elvégre Niklaus-t holtan akarom látni, minél előbb. Előtte viszont elveszek tőle mindent, ami még jelent neki valamit, csak hogy érezze a törődést, amit én is kaptam tőle évszázadokon át.
Leültem a lépcső egyik fokára egy kisebb terpeszbe, s könyökömmel megtámaszkodva térdeimen vártam, hogy Whimsy végre magához térjen. Bevallom, az elrablási tervem sem úgy haladt, ahogy először elterveztem, mert megfeledkeztem arról az apró tényről, hogy Isa lelkének jelenlegi tulajdonosa ember. Azért reméltem, hogy nem a lábaim előtt fog meghalni, miután leütöttem hátulról, de a pulzusa alapján még eléggé élőnek tűnt. Viszont kissé kezdtem unatkozni, mikor egy óra elteltével sem akart felébredni. Végül mocorgásra lettem figyelmes, s hamar vissza is tért a kedvem, miközben a reakcióit figyeltem. Édes volt, ahogy próbálkozott szabadulni a láncok fogságából, de eszembe sem jutott szólni neki, hogy felesleges, mert valamilyen beteges módon élveztem, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotban láthatom.
Mikor észrevett, egy féloldalas, sejtelmes mosoly húzódott az arcomra, majd lassan felálltam addigi helyemről, s lassan elé léptem.
- Isabella Sanders – ejtettem ki a nevét még mindig a mosolyom kíséretében, miközben kicsit széttártam a kezeim. – Azt hittem, már sosem fogsz felébredni, drágám – tettem hozzá, majd megálltam tőle pár centire, és óvatosan megfogtam az állánál fogva, kényszerítve, hogy rám nézzen, ezáltal pedig kíváncsian fürkészhettem a tekintetét, kissé szűkített szemekkel.
Annyira más volt. Azt hittem, hogy legalább így megláthatom benne Isát, de semmi. Teljesen ismeretlen volt számomra az a két szempár. Más is így érezhetett velem kapcsolatban, mikor Kaleb testébe kényszerültem?
Pár pillanattal később inkább elengedtem, majd hátrébb léptem pár lépést, de a tekintetem nem vettem le róla. Némi értetlenséget véltem felfedezni az arckifejezése alapján, s mintha csak zavartság tükröződött volna a szemeiből.
- Ne aggódj, kedvesem, nem szívesen tartalak így kikötözve, elég kényelmetlen lehet. Csak biztosra szeretnék menni, hogy az én oldalamon állsz, mert nem igazán tetszett, amit az utóbbi időben láttam. Addig pedig nem szeretném, hogy elmenekülj – szólaltam meg végül, miután nagyjából sikerült összeszednem a gondolataim.
Reméltem, hogy Nik nem beszélte tele a fejét semmivel, s a régi szép emlékek miatt számíthatok a segítségére, viszont, ha nem… kénytelen leszek a régi igézős módszerekhez folyamodnom, mert jelenleg ő az egyetlen – Davinán kívül -, akire számíthatok. A nagy barátságot tekintve pedig könnyebben Klaus közelébe férkőzhet, mint bárki más. Tökéletes kémnek fog bizonyulni, bár jobban örülnék, ha nem kéne szórakoznom az elméjével, azonban ha erre mégis sor kerül, az sem érint meg túlságosan. A cél szentesíti az eszközt.

Instrumental | Borzalmas   |