Alex & Whimsy

Hey, nice to meet you!

Valahol lenyűgözött az Alex-ből áró erős, karizmatikus, magabiztos kisugárzás, másol viszont úgy gondoltam, hogy ez csak máz. Hogy mindenkiben egy bizonyos képet szeretne kialakítani magáról, ami illeszkedik az alfa hím imidzsébe. S ki vagyok én, hogy kizökkentsem a szerepéből? Úgy teszek, mintha nem látnám azt, amit és csak játszom vele tovább, ez lesz a legjobb.
- Miből gondolod, hogy fogunk még találkozni? - pimaszkodtam, a nagyobb hangsúly érdekében kérdőn megemeltem szépen ívelt szemöldököm is, ajkaimat pedig sejtelmes mosolyra húztam.
A helyzet az, hogy valószínűbbnek gondoltam, hogy másnap reggel felébredve miden emlékem visszakapom, mint azt, hogy Alex és az én útjaink újra keresztezzék egymást. Valójában fogalmam sincs miért láttam így ezt a dolgot. Talán csak éreztem a köztünk lévő nagy különbséget. Ő nem tartozott bele a világomba, vagyis inkább én nem az övébe. Nem tudom hogyan lehettem eben ennyire biztos, de éreztem a csontjaimban. Ennek ellenére ma este szívesen venném a társaságát, akár itt, akár egy csendesebb helyen.
- Menjünk. - küldtem felé egy kis mosolyt. - Úti célunk is van, vagy csak menjünk amerre visz a lábunk? - kíváncsiskodtam. Mind a ketten újak voltunk ebben a városban, jó lett volna tudni előre, ha esetleg az este folyamán az "eltévedek a városban" opció is elérhetővé válik számomra. Lehet, hogy valamiért éreztem a kötődést a városhoz és valamiért mindig tudtam, hogy merre mi mindent fogok találni, be kell vallanom hajlamos voltam eltévedni. Márpedig nem szívesen zaklattam volna a testvéremet ilyenkor, hogy sürgősen jöjjön érem, mert én hülye az éjszaka közepén várost nézni mentem a sötétben. A-a, ezzel a lehetőséggel nem élnék. Szóval nagyon reméltem, hogy Alex vezetésével nem fogunk elveszni, vagy legalább a GPS működőképes a telefonján, ha mégis elkavarodnánk.

   

Alex & Whimsy

Hey, nice to meet you!

Elfordultam, annak a reményében, hogy egy kis teszttel felmérhetem valóban figyel-e rám, vagy ő is csak egy olyan srác, aki néz, de nem lát. Szerencsémre, Alex nem ilyen volt.
Elmosolyodtam, de csak úgy, hogy ő ne lássa. Nem kell, hogy ezt lássa, biztosra vettem, hogy így is érezte, hogy valamelyest nyert ügye van.
Visszafordultam felé elégedettségemet a válaszával kapcsolatban csak zöld szemeimnek csillogása árulhatta el azok számára, akik komolyan megfigyelték. Így, ha Alex most is figyelt, könnyű szerrel kiszúrhatta ezt az apróságot.
- Oké, Szépfiú… kicsit lenyűgöztél. – rámosolyogtam. Bár azért le mertem volna fogadni, hogy fel volt készülve az ilyen keresztkérdésekre. Biztos nem én voltam az egyedüli lány, aki efféleképpen tesztelte a hozzá hasonló fiúkat, de határozottan én voltam az egyetlen, aki egy jó választól nem alélt el rögtön. Legalábbis, én szerettem úgy gondolni, hogy én vagyok az egyetlen ilyen nő a korosztályomból. –
- A nevem… - vártam egy kicsit, mielőtt sejtelmes mosolyomat magamra öltve, közelebb léptem volna hozzá, hogy a füléhez hajolva, folytathassam. – Whimsy. - Kicsit hátrébb léptem és felpillantottam rá. - De, ha te továbbra is pimasz kiscicának szeretnél szólítani, állok elébe. – eresztettem meg felé egy újabb mosolyt. Pillantásom végigszaladt az arca minden vonalán, figyeltem arca minden kis rezdülésére. Igazából nem tudom miért csináltam, mostanában szokásommá vált megfigyelni a környezetemet, az embereket, akikkel beszélek. Közelről tanulmányozni egy alfa hímet pedig egészen új élménynek számított. Nem emlékszem rá, hogy korábban valaha is ilyet tettem volna, úgy gondolom a baleset előtt inkább próbáltam elkerülni az Alex típusú srácokat. Ma már nem is értem miért, amikor egész szórakoztatónak bizonyult könnyű civódásba fogni egyikükkel. Talán gyakrabban kellene szórakozóhelyekre járnom…

   

Alex & Whimsy

Hey, nice to meet you!

Minél tovább figyeltem őt, annál biztosabb voltam benne, hogy több ő egy egyszerű fali poszternél valaki falán. Ne ítélj elsőre, szokták ezt mondani, talán ideje lenne ezt a tanácsot megfogadni.
- De nem mindenki olyan ám, amilyennek látszik vagy mutatja magát. - egy pillanat volt csupán az a komolyság, ami körüllengte szavaimat, aztán az egészet romba döntöttem a következőkkel. - Vegyünk például engem. Akármit is gondolsz rólam, annál biztos, hogy vagy kétszer - ha nem többször - rosszabb vagyok. - vigyorogtam rá. De tényleg, sokan tévesen édesnek és kedvesnek gondolnak, aztán teljesen meg vannak lepődve, amikor az ellenkezőjét tapasztalják, ha éppen olyanom van. Még én sem ismerem igazán magam, talán ezért voltam erre én a legtökéletesebb példa.
Élveztem ezt a kis civódást, Alex könnyedén csalt mosolyt az arcomra az enyémhez hasonló pimasz válaszaival. Ügyesen csinálta, meg kell hagyni. Ha valamihez értett, akkor az egész biztosan ez volt. Tudta hogyan tegye érdekeltté magát egy lány szemében és hiába tiltakoztam volna ellene, ez a kis trükkje nálam is működött. Vigyorogtam szavai hallatán, a becézésre viszont halkan felnevettem.
- Oké, oké. Tudod mit? Ha jól válaszolsz, talán meggyőzhetsz róla, hogy eláruljam a nevemet. - ravasz félmosolyt villantottam rá, majd hirtelen hátat fordítottam neki. - Milyen színű a szemem? - kérdeztem tőle. Ha helyesen válaszol, akkor valóban figyelt rám, nem csak úgy méregetett, mint egy falat húst, ezzel bebizonyíthatná, hogy érdemes megtudni a nevem. Ráadásul így kiderülne az is hogy, mennyire ittas ahhoz, hogy holnapra elfelejtsen. Minden esetre, sikerülne lenyűgöznie, ha jól venné ezt az apró akadályt.

   

Alex & Whimsy

Hey, nice to meet you!

Érdeklődve és figyelemmel hallgattam a szavait, miközben felhörpintettem a poharamban lévő ital maradékát is. Úgy éreztem az amit mond, nem a teljes igazság, hogy valami ennél mélyebb dolog is állt a hátérben. De nem voltam én senkije, hogy számon kérjem ezt rajta, ha megakarta volna osztani velem, akkor elmondja. Én minden esetre nem fogom ezt tovább firtatni. 
- Én sajnos nem önszántamból jöttem a városba. Nem igazán volt választás kérdése. De előbb vagy utóbb majd megszokom, egész kellemes itt. - osztottam meg vele az én idekerülésemből is egy keveset. Nem állt szándékomban azt is megosztani vele, hogy súlyos amnéziám van és az eddigi életemből szinte alig emlékszem valamire, vagy hogy akkor és ott a kórházban meghaltam mikor lekapcsoltak a gépekről és csak a csodának volt köszönhető, hogy mégis itt voltam. Nem, ez már túl személyes és mély dolog volt ahhoz, hogy egyáltalán bárkinek elmondjam, hogy mi történt. Elég, ha a családom tudta.
- Tudod, szeretem azt gondolni, hogy jó emberismerő vagyok, de el se hinnéd, mi mindent meg lehet tudni valakiről néhány röpke perc alatt. - mosolyogtam rá. Az igazság az volt, hogy egy olcsó sztereotípiát követve skatulyáztam be őt a megjelenése és a modora alapján. Lehet, hogy kicsit közhelyes megközelítés, de ezek szerint sikerült beletrafálnom vele.
A bemutatkozáson is túlestünk, legalábbis Alex részéről. Nekem nem állt érdekemben egyelőre elárulni a nevemet. Hiába a szép szemek és a megnyerő kisugárzás.
Nem tudtam nem észrevenni azt a pillantást, mellyel ajkamat illette, hát mosolyra húztam azokat, mielőtt választ formáltam velük.
- Miért áruljam el a nevemet, ha holnapra úgyis elfelejted? - pimaszkodtam ismét, miközben a kezemben szorongatott üres poharat a pultra helyeztem, tekintetem pedig Alex-re szegeztem.  
   

Alex & Whimsy

Hey, nice to meet you!

Mosoly mosolyt követett, most már látom, hogy nem is olyan nehéz ez. De az is lehet, hogy csak ez a koktél vagy mi a fene oldotta meg ennyire a nyelvemet. Kíváncsi vagyok a testvérem arckifejezésére, amikor megtudja, hogy merre jártam, mit csináltam és, hogy ittam valamit, amiről továbbra sem volt semmiféle fogalmam, hogy mi lehetett. Nagyot fog nézni, az már biztos. Érdekes látvány lesz valaki olyat csodálkozni látni, aki teljesen ugyan úgy néz, ki mint én. Mintha csak a tükörbe gyakorolnám a sokkos arckifejezést... ijesztő.
- Oh, New Orleans? - ahogy kiejtettem a város nevét, valami megmozdult bennem. Valami emlékféleség, de még mielőtt megragadhattam volna az érzést, az emléket, hogy megtudjam mi az, eltűnt, mintha ott sem lett volna. - Mondd csak magányos farkas, mi vett rá, hogy elhagyd a falkát? - kérdeztem, őszinte érdeklődéssel figyeltem őt, szelíd, halovány mosollyal az arcomon. Tényleg érdekelt, hogy miért váltotta le a fénypompás New Orleans városát erre a kisvárosra?
-  Őszintén? - elég feltűnően mértem ismét végig ahhoz, hogy észrevegye, de valahol ez is volt a célom. Azt már nem kell tudnia, hogy tetszett is, amit láttam. - Olyan srácnak tűnsz, mint akiről a lányok félmeztelen képet raknak ki a szobájuk falára és bámulják nap estig, ezzel pedig nagyon is tisztában van. Azt is le merem fogadni, hogy te voltál odahaza a vezérhím... Szólj, ha nincs igazam?! - szenvtelen voltam, kicsit szurkálódó és pimasz, mindezt a végére megkoronázva egy ezer wattos mosollyal. De hát ő volt kíváncsi a véleményemre, ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam tőle?
Lenéztem a felém nyújtott kezére, csupán egy pillanatig haboztam, egészen addig, míg tekintetem újra rátalált az övére, végül elfogadtam a kézfogást.
- Nagyon örülök, Alex. - elbűvölő mosolyt varázsoltam az arcomra, már csak annak reményében is, hogy nem rója fel nekem, amiért én nem árultam el a nevem. Még nem, legalábbis.

Alex & Whimsy

Hey, nice to meet you!

Bármi is volt az az ismeretlen lötty a poharamban, az már most egész biztos, hogy hatásosnak bizonyult. Az ital bár nem volt erős, kezdtem tőle kellemes oldottságot érezni, megjött tőle a bátorságom is.
Szemérmetlen pillantásom csupán egy pillanatra zavartságot tükrözhetett, amikor ráeszméltem, hogy filmbe illő, klisés jelenettel sikerült megbámulnom - a forgatókönyv szerint - történetünk hímnemű főhősét, szerintem a hely legvonzóbb férfiegyedét. De hamar túltettem magam zavartságomon, egy pislogás és hűlt helye maradt a tekintetemben. Ennek ellenére, belülről majd szét vetett az idegesség, fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok, hogy tulajdonképpen hogy kellene ismerkednem egy ilyen helye. Tökéletesen elment az eszem amikor idejöttem, ezt most már belátom.
Visszavonulót akartam fújni, nem figyelembe venni a srác mosolyát, a szemeit és karakteres vonásait... de nem tudtam. Egyáltalán melyik dilis tyúk tudná ezt mind figyelmen kívül hagyni? Ráadásul mire zöld ágra vergődtem magammal, már amúgy is késő lett volna visszakozni.
- Szia. - röpke mosolyt eresztettem arcomra, ahogy egész testemmel felé fordultam. - Egyedül jöttem, most fedeztem fel a város szórakozóhelyeit. Ez keltette fel legjobban az érdeklődésem, már megérte idejönnöm. - Valami határozottan megcsillanhatott a szemeimben, éreztem ahogy végighalad rajtam, de nem egészen tudtam, hogy mit is jelent. Belekortyoltam félig kiürült poharamba, úgy voltam vele, hogy kelleni fog nekem még egy kis bátorság ehhez az estéhez. Ahogy pedig őt elnéztem,szinte biztos voltam benne, neki abszolút nem volt szüksége efféle támogatásra egy ilyen helyen való ismerkedéshez. Jó neki. - Na és te? Teljesen egyedül? Az ilyen srácok nem falkában járnak? - élcelődtem vele egy kicsit, pimasz, félmosolyra húzva ajkaim. Persze, komolyan érdekelt, hogy merre lehet a sleppje többi tagja, nekem ugyanis tipikusan olyan valakinek tűnt, aki nagy népszerűségnek örvend, nem létezhet, hogy teljesen egyedül legyen. Vagy mégis?    

Alex & Whimsy

Hey, nice to meet you!

Harmadik napja voltam csupán a városban, mégis úgy mászkáltam benne fel és le, mintha évek óta idetartoztam volna. Még mindig úgy éreztem, hogy ez a hely egyszerre ismerős és ismeretlen. A látvány, a hangok, még néhány lakos is... Olyanok voltak nekem, mintha régi ismerőseimet láttam volna viszont. És ettől az egésztől féltem. Úgy gondoltam, hogy valami nincsen rendben velem. Mintha már nem is lennék önmagam, mintha valaki más bújt volna a bőrömbe. Ha anyámnak ezt még a kórházban megemlítettem volna, azt mondta volna, hogy ez így van rendjén, hiszen majdnem meghaltam - ami azt illeti, egy teljes percig halott voltam - mielőtt magamhoz tértem a kómából. De szerintem ez sehogy sem volt rendben. Elmondhattam volna Line-nak, hogyan érzek magammal kapcsolatban, hiszen az ikertestvérem, ő biztosan megértett volna, azonban úgy hittem, hogy még nem volt itt az ideje ezt megosztani vele. Addig viszont, egyedül kellett megbírkóznom vele, erre pedig sajátos módszert alkalmaztam; eltereltem róla a figyelmemet. Nap közben könnyű dolgom volt, kivételesen otthon maradtam a seggemen, az előző napi attrakcióm után a városban, jobbnak láttam most nyugton maradni. Olvasgattam, pakolásztam, böngésztem a neten és egyéb módon szórakoztattam magam. Most azonban, hogy elérkezett az este, már képtelen voltam a négy fal között tartózkodni. Így történt, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve felkutattam a város szórakozóhelyeit és betértem abba, amelyik a legszimpatikisabbnak bizonyult.
Fogalmam sem volt róla, hogy viselkednek az emberek egy ilyen helyen, nem emlékeztem rá, de határozottan biztos voltam benne, hogy még életemben nem jártam klubokban, így a minimálisra csökkent annak az esélye, hogy bármit is ismerősnek tartsak idebenn. Minden tökéletesen idegen volt a számomra, és valami egészen új érzés fogott el, amit nem tudtam volna megnevezni.
Könnyedén átslisszoltam a tömegen, a biztonságot nyújtó pulthoz igyekeztem, hogy egy kis bátorsághoz juttassam magam. Nem, határozottan nem voltam az az ivós fajta, a legtöbb ital nevéből kiindulva azt sem tudtam - vicces módon -, hogy eszik-e vagy isszák?! Mondok jobbat, azzal sem voltam tisztában, hogy mi a neve azoknak az italoknak, amiket egyáltalán hajlandó voltam ledönteni a torkomon, már ha egyáltalán volt ilyen. Átkozott amnézia.
A pultosra villantottam legszebb mosolyom és kértem valami könnyűt, s addig amíg az italra vártam, jobban körbevizslattam a helyet. Hallgattam a zenét, megnéztem az arcokat, pillantásom keresztezett néhány tekintetet, köztük a mellettem pultot támasztó srácét, aki felé futólag egy bájos mosolyt küldtem, mielőtt visszatértem volna az italomhoz.
Kíváncsian fürkésztem a poharamban lévő ismeretlen löttyöt, magamban azt próbáltam kitalálni, hogy vajon mivel mérgezem meg magam?! Kis habozás után, hogy azért ne lógjak ki az itt összegyűlt társaságból, felhajtottam az italt, a poharat pedig vissza helyeztem a pultra. Ez nem is volt rossz. Intettem a pult mögött ácsorgó alaknak még egy körért, közben pedig már felbátorodva figyeltem az embereket, ezúttal nem kaptam le róluk szégyenlősen a tekintetem, ha netán ők is felfigyeltek volna rám. Sőt, smaragdszín pillantásom kihívón villantottam rájuk.
Ha valamit megtanultam a tegnapi "pucéron keresztül rohanok a városon" attrakciómból, ami talán a mai újságban is szerepelt, akkor az, az, hogyan ne legyek szégyenlős, s talán egy kis szemérmetlenséget is elsajátítottam. Ezt bizonyítja az is, hogyan pillantottam végig újra, a pultot kitartóan támasztó alakon, miközben belekortyoltam újabb adag italomba.