• hallgasd történetem...
» No matter how many lives that I live, I will never regret..
A ház minden egyes pontját összemorzsolt szilánkdarabkák töltik ki. Vér mossa a padlózatot, a bútorzatot, de még a falakat is. Remegő kézzel érintem meg a hófehér ajtó kilincsét, hogy kinyitva beesek a szobába. Nagyot nyelek, térdre rogyok, aztán pedig erőtlenül omlok fekvő pozícióba. Mélyen lélegzem, de mégis szaggatottan. Érzem, ahogy a testem kész feladni a szolgálatát, és nem hajlandó tovább küzdeni a nyomorú sorsa ellen. Emberi vonásaim elillannak, hangom elhal, és eközben nem érzek semmit. Egy újabb rúgással köszönt azon bizonyos illető, aki idáig juttatott. Hónapok óta követ, hisz rálelt a nyomomra, és hiába rejtőztem, avagy tűntem el, ha mindig megtalált. Azt mondogatta akárhányszor is futottunk össze, hogy nem öl meg, hogy csak megver, ezáltal megleckéztetve, és majdan eltipor végérvényesen. Zihálva támaszkodtam meg a padlóban, ahogy karjaim segítségével megemeltem a testem. Lassan fordultam az idősebb férfi felé, aki kegyetlen mosolyt villantott.
-Mindig is tudtam, hogy szánalmas vagy.-Hangja betöltötte a szobát, miközben erélyesen szólalt fel. Nyomatékosan beszélt, és hidegen, ahogy mindig is tette. Végül lehajolt hozzám, és egy fadarabot vágott a gyomromba. Nem üvöltöttem fel, hisz nem éreztem semmit. Évek óta nem érzek már fájdalmat, túl hosszú idő óta nem érzek semmit sem.-Miért épp New Orleans, kérlek?-Tette fel a kérdést ironikusan, majd megrázta a fejét, és felállt, ahogy belém rúgott végül ismételten.-Ne aggódj, nem ez a vége a szenvedésednek.-Mondta kegyetlen éllel, ördögi nevetéssel, és egy sejtelmes tekintettel.-Megtaláltam a drága kis barátodat, és hidd el jót mulattam vele..-Kezdett bele nevetve.-Daeva készséges volt, és elvállalta a melót. Rád fog vadászni az én közre működésemmel.-Mosolygott tovább, ahogy rám nézett szánakozva.-Tudod, hogy megy ez, aki mer, nos az nyer. Szóval, hogy is mondjam neked.. vagy megölöd, vagy meghalsz. Választhatsz!-Mondta röhögve, miközben felrángatott végül a hajamtól fogva.
-Rohadj meg.-Szűrtem ki a fogaim között az egyetlen értelmes, két szóból álló mondatot, amelyet kitudtam nyögni. Hangom tele volt gyűlölettel, utálattal, megvetéssel, és dühvel. Mélyen lezártam a szemeimet, ahogy ellöktem magamtól minden erőmet bevetve, miközben háttal a falnak estem, majdan pedig lecsúszva a mentén a földön kötöttem ki - ülőhelyzetbe kerültem. Nagyot nyeltem, ahogy megpróbáltam magamból eltávolítani a felesleges kínzó eszközöket, miközben a sebeim óvatosan gyógyulásnak indultak. Mire pedig kinyitottam a szemhéjaimat a férfi eltűnt.

- Hogy mégis ki volt ő?
Egyértelműen az egyetlen túlélő a francos farkas közösségből, amelyben én is nevelkedtem. Igazából pedig, nos.. az igazi apám, a tulajdon faterom, aki mindig is zsarnokian nevelt. Megöltem a családom, és most büntet. Nagyon büntet.
- Magyarázatot várnál?
Sajnálom, de a múltamról nem óhajtok szót ejteni, és most pedig, ha engednéd, akkor... akkor elájulnék.