Klaus & Whimsy

I know you from somewhere?

Úgy tudom, régen sokszor kívántam, bár előröl kezdhetném az életemet, hogy bár törlődne minden emlékem és új lappal indulhatnék. Nem gondoltam, hogy ez egyszer megtörténhet velem. S most, hogy tényleg ebben  helyzetben voltam, rájöttem, hogy ostobaság volt ilyet kívánni. Szörnyen rossz volt emlékek nélkül élni. És mindennél jobban vágytam arra, hogy visszakapjam a régi életemet.
Kétségbeesetten szerettem volna, ha ebben Klaus segít nekem. Úgy gondoltam, hogy ő minden reményem. Az egyetlen szín tiszta folt a múltamból, akire - úgy ahogy - emlékeztem. Az pedig, hogy ő hajlandó volt erre, el nem mondhatom mekkora megkönnyebbüléssel töltötte el a lelkem.
Felragyogott az arcom, éreztem, ahogy egy nagy mosoly megállíthatatlanul foglalt helyet rajta. Nem zavart, hogy megérintett, az sem, hogy ilyen közel került hozzám. Hálásan pillantottam szemeibe, s ha nem lettem volna ennyire félénk, talán még a nyakába is ugrottam volna örömömben.
- Köszönöm. - vitte a hangom a feltámadó szél. Mintha csak az ő szavait hivatott volna alátámasztani, keresztül süvített rajtunk, a hajamba kapott, a ruhámat tépte, teljesen libabőrös lettem tőle. Nem is tudom miért, de követtem a pillantását fel, az ég felé. Figyeltem az égboltot, a kavargó felhőket. Én nem gondoltam, hogy ebből vihar kerekedhetne, de a belső hang bennem azt suttogta, hogy hinnem kellene Klaus szavaiban. Így hát egyetértésem jeléül bólintottam, ha azt mondja mennünk kellene, akkor hallgatni fogok rá.
- Igazad lehet. - mondtam neki, miközben pillantásom az égről, újból visszatalált ő rá. Éppen időben ahhoz, hogy szembe találjam magam a felém nyújtott kabátjával. Küldtem felé egy hálás pillantást, miközben átvettem tőle a dzsekit és magamra vettem. Jó illata volt. Olyan ismerős, olyan kedves számomra, olyan veszélyes, s mégis... biztonságot nyújtó. - Köszönöm, ezt is. - mosolyogtam rá.
Ki vagy te, Klaus Mikaelson? - még mindig ez a kérdés foglalkoztatott. Egyre több dolog volt vele kapcsolatban ismerős. Az illata, a szemei, a mosolya... még a hangja is. Minden csontom azt üvöltötte, hogy tudom ki ő. Majd szét feszített belülről ez az érzés, de sajnos nem ismertem fel őt, hiába állt itt a szemeim előtt. Olyan volt, mint egy fantom a múltból. Tudtam a létezéséről, éreztem, hogy kötődöm hozzá, de fogalmam sem volt róla, hogy ki volt ő pontosan. És minél többet törtem ezen a fejem, annál halványabbak lettek róla az előbújó emlékeim.
- Őszintén megmondom, hogy nem tudom, mi vezetett el hozzád, Klaus. - kezdtem bele, miközben lassan haladva, elindultam az úton előre, nem is figyelve, hogy merre megyek, csak hagytam, hogy a lábaim vigyenek. - Csak azt tudom, hogy van néhány homályos emlékem rólad. Néhány pillanat, egy-egy szó... és titkos pillantások. Úgy érzem, még most is, ha rád nézek, mintha ezer éve ismernélek. De egyszerűen nem tudom, ki vagy. - avattam be séta közben abba, hogy mit érzek vele kapcsolatban. Ennél többet sajnos nem tudok erről mondani. Hiszen még magam sem tudom, hogy mi ez és miért van ez. Pont ezért jöttem hozzá, hogy kiderítsem.
Séta közben jól megnéztem a környéket, hogy merre vezetett az utunk. Néhány ház, épület, arc, ismerősnek hatott, ezért pillantásom tovább elidőzött rajtuk. Azt meg ugyan nem figyeltem, merre megyek, bíztam a lábaimban, valamilyen fura módon bíztam Klausban is, úgy voltam vele, hogy rossz irányba így nem mehetek.

 

Klaus & Whimsy

I know you from somewhere?

Képtelen voltam megmagyarázni, mind azt, amit éreztem. Hiszen még én magam sem értettem. Zavaros volt minden, a fejemben káosz uralkodott, de a megérzéseim azok végig tiszták és egyértelműek voltak.
Valami azt súgta nekem, hogy ismertem ezt a férfit, és ez egyszerűen nem hagyott nyugodni.
Ahogy ránéztem, s tekintetünk megütközött a másikéval, egész lényemmel biztosra vettem, az utolsó porcikáimig, hogy nem tévedek.
Az mondjuk meglepetésként ért, hogy a testvéremre emlékezett. Ami még furább, hogy úgy tűnt, a közös múltjuk nem éppen rózsás emlékeket takart. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem mi történt kettejükkel, de az sokkal jobban érdekelt, hogy én miként kapcsolódtam ebbe az egészbe bele.
Feszélyezve éreztem magam fürkésző tekintete alatt. Olyan volt, mintha csupán a szemeivel képes lett volna olvasni bennem. Féltem tőle, ezzel egyidejűleg, kellemes, ismerős érzés fogott el, mintha az a bizonyos részem, amelyik kötődést érzett irányába, őrült volna neki, hogy figyelik, s várt rá, hogy talán hamarosan fel is ismerik.
- Meglehet, hogy gyűlölnöm kellene téged. Az alapján, amit a testvérem kapcsán mondtál, talán ez lenne a helyes. - tűnődtem hangosan. Arra gondoltam, hogy igaza lehet. Ha a testvérem is gyűlölte, jó ember egész biztos nem lehetett. Nem is értem, hogy akkor legbelül miért éreztem úgy, hogy mégis jó. - Én viszont nem a testvérem vagyok. Nem gyűlöllek. - ejtettem ki a szavakat teljes meggyőződéssel. Lehet, hogy voltak negatív érzéseim vele kapcsolatban, de semmiképpen sem gyűlöltem, őszintén nem is értem miért nem.
- Szeretném, ha segítenél emlékezni. - Nem igazán tudom, hogy mennyire hangzott ez furán, de biztos voltam benne, hogy ő pontosan tudni fogja mire akarok kilyukadni. Ami nagy dolog, mert igazából én sem tudom pontosan, hogy mire gondolt az a részem, ami ezeket a szavakat mondatta velem. Szembenéztem vele, magamat is meglepve a hirtelen jövő magabiztossággal. Persze a félelmem közel sem múlt el, még mindig éreztem, ahogy a gyomrom egész picire zsugorodik, de nem akartam, hogy ez bármiben is hátráltasson, így hát próbáltam figyelmen kívül hagyni.
Ettől még, Klaus ezt is könnyűszerrel észrevette. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki erre. Féltem tőle, igen, úgy látszik, hogy ez nyilvánvaló, de kötődtem is hozzá. Éreztem, egy megmagyarázhatatlan erő egyre csak sulykolta belém. Mintha csak segíteni akart volna.
Közel hajolt hozzám, furcsa, ismerős érzés kerített hatalmába. S ahogy a szemeibe néztem, mintha ezernyi kis szikra pattant volna a fejemben, robbanás szerűen tódultak be képek és hangok az elmémbe. Emlékeztem rá. De még mindig nem tudtam, hogy ki ő, és akkor ki voltam én.
Fel sem tűnt, hogy az emlékképek sokasága közepette válaszra nyitottam a szám, s mostanáig egyetlen hang sem jött ki rajta. Elakadt a szavam, és csak néztem a szemeit, amik mintha ugyanazt tükrözték volna, mint amire én is rájöttem az imént; ismertük egymást.
- Fogalmam sincs. - préseltem ki ajkaim között eme halk szavakat. A hatás kedvéért lassan, nemlegesen ráztam meg a fejem, s vontam meg vállaimat. - De attól még ezt érzem. - Léptem hozzá közelebb, talán azért, hogy bizonyítsam komolyan beszélek, de lehet, hogy csak magamnak akartam bizonyítani azzal, hogy meglépem ezt a határt, és legyőzöm az általa keltett félelmemet. - Nem tudom, hogy ki vagy, Klaus Mikaelson, lehet nem is szeretném tudni... Azt viszont tudnom kell, hogy én ki vagyok és, hogy miért emlékszem pont Rád. - hangsúlyoztam ki az utolsó szót, s mintha a jó isten is ezt akarta volna, újabb erős szél támadt körülöttünk, még egy löketnyi erőt adva szavaimnak. Kissé fel is bátorított. Kihúzott háttal, felszegett állal, farkasszemet néztem vele. Nagyon reméltem, hogy az elhatározottságom elég meggyőző lesz számára is, hogy segítsen. Mert abban biztos lehet, hogy én nem megyek el innen válaszok nélkül. Vagy így, vagy úgy, de megszerzem amit tudni akarok.
 

Klaus & Whimsy

I know you from somewhere?

Nyúlós, hűvös fekete massza kavargott a bensőmben. Fojtogatva kúszott, tekeredett a bőröm alatt, nyújtogatva jeges karmait elmém legmélyebb bugyrai felé. Mintha csak valami lényeges emlék után kutatna, éreztem hűvös érintését belül, végig a koponyámban.
Egy másik érzés is elhatalmasodott rajtam, ahogy figyeltem a férfit. Félelemnek nevezik, igen kellemetlen egy dolog, mely elborít, megbénít és fogva tart, míg már mozdulni sem tudsz.
Ahogy ott álltunk, szemtől szemben, s csendesen szemléltük egymást, egyre erősödött bennem az érzés, ami nem hagyott nyugodni és csak azt pumpálta belém, hogy ismerem őt. Nem tudnám megmondani, hogy honnan, ahogy azt sem mi ez a dolog valahol mélyen bennem, ami örömmel fogadja a férfi látványát és úgy issza be minden egyes vonalát, mintha ezer éve arra várt volna, hogy újra láthassa. S most, hogy újra látta, a szívem eldugott kis szegletében, felragyogott valami.
Kötődés... Úgy éreztem kötődöm ehhez az félelmetes idegenhez. Mintha láthatatlan zsineg fűzött volna hozzá, egyszerűen csak éreztem, hogy valamilyen módon hozzá tartozom.
Hasonlóan éreztem a testvéremnél is, de nála valahogy erősebben, őt a lényem minden porcikája ismerte és a szívébe zárta. Ezt a férfit viszont... csak az egyik részem, az viszont nagyon.
- Azt nem merném kijelenteni, hogy ismerlek, de - a magabiztosság amivel kezdtem, kezdett elhagyni, amint szóba kellett volna hoznom, hogy az érzéseim, megérzéseim vezettek el hozzá. Hogyan mondhattam volna el, mi vezetett idáig anélkül, hogy teljesen őrültnek nézett volna? Nem akartam, hogy azt gondolja valami elmeháborodott akaszkodott rá egy ilyen szép reggelen. Azt pedig pláne nem akartam, hogy végezzen velem. Végezzen? Micsoda butaság! Honnan jött ez a gondolat? Lehet mégis csak kezdek megőrülni... - abban bízom, hogy te talán segíthetsz nekem választ találni néhány kérdésre. - Szép volt Whims, csak sikerült kinyögni! Azért gondolatban jól fenékbe rúgtam magamat, amiért ennyire nehezen ment. Nem számítottam rá, hogy ennyire zavarban leszek figyelő tekintetétől. Úgy éreztem magamat, mint egy kis rovar a nagyító alatt. Féltem, az alapból zavaros gondolataim, ha lehet, most jobban összekuszálódtak és még elveszettebbnek éreztem magam.
Vettem egy mély levegőt, ezzel is erőhöz juttattam magam a folytatáshoz.
- A nevem Whimsy De'Schreave... - kivártam egy röpke pillanatig, hátha a nevem bármelyik része ismerősen cseng számára. S lám, talán mintha a szemében meg is villant volna valami. Vajon ismer engem? Vagy talán a testvéremet? - És ez lehet, hogy őrültségnek fog hangzani, de azért kerestelek meg téged, mert a rengeteg homályos és hiányos emlékeim közül, rád emlékszem. A nevedre. Egy részem pedig azt súgja, hogy közelről ismerjük egymást. Ha az elmémmel nem is emlékszem rád, érzem - a szívemhez emeltem jobb kezemet és kicsit megütögettem a nagyon hatás kedvéért. - itt bent, hogy ez a bizonyos részem valamiért kötődik hozzád. - egészen elcsendesedtem a kis monológom végére. Hát ez remek, ennél kínosabban nem is érezhetném magam egy ilyen beszéd után. Ha eddig nem lett volna elég nagy a zavarom, most határozottan nagy. Már nem is hiányzik más, csak az, hogy az arcomba röhögjön, majd átharapja a torkom mert untatom... Átharapja a...?! Honnan jönnek ezek a gondolatok?
Félve tanulmányoztam a reakcióit, tartottam tőle mit fog minderre mondani. Addig viszont nem állt szándékomban innen tovább állni, míg meg nem tudom, hogy ki ő és mi közünk van nekünk egymáshoz. Egyszerűen tudnom kell. Azt hiszem, hogy ő az egyetlen, aki segíthet nekem. Szükségem van rá.
 

Klaus & Whimsy

I know you from somewhere?

Megint egy újabb őrült húzásra vetemedtem. Kezdem azt hinni, hogy nem vagyok egészen normális. Ez, amiket az elmúlt héten leműveltem… mintha nem is én lettem volna. Ittam, buliztam, meztelenül szaladgáltam a városban. Most meg ez… Mi van velem?
Mintha egy sűrű, nyúlós és ragacsos álomba kerültem volna, amiből képtelenség felébredni. Tőlem idegen gondolatok kavarogtak a fejemben, minden második emberre az utcán azt hittem, hogy már láttam őt korábban, némelyiknek még a nevét is tudtam… Ez egyszerűen nem normális. De az összes furcsa dolog közül, amit az elmúlt napokban produkáltam, azt hiszem, hogy mégis a mostani a legirracionálisabb, legőrültebb és felelőtlenebb, amit valaha is tettem. Legalább is, a jelenlegi emlékeim szerint.
Otthagytam a várost.
Ismeretlen terepre érkeztem. Lassan, megfontoltan szeltem az utat a megérzéseimet követve, melyek, mint háborgó vihar, úgy tomboltak bennem. Egy részemnek fogalma sem volt róla, hogy merrefelé tartok éppen, vagy, hogy egyáltalán miért, a másik részem ezzel ellentétben nagyon is tisztában volt a pontos indokokkal és útiránnyal. A gondolataim kavarogtak bennem, az emlékeim között annyi volt a hiányzó darabka a teljes képhez, hogy teljességgel sötétben tapogatóztam. Csak egy nevet ismételgettem magamban, ami valahogy minden porcikámban megmozdított valamit. Úgy hatott rám, mint valami titkos varázsszó. Vonzott, hívogatott és kapaszkodót kínált, egyenesen ki a sötétségből. S mégis, valahol romlottnak éreztem, szinte vártam, hogy visszataszítson a mélybe, oda, ahonnan mindennél jobban szerettem volna szabadulni. Képtelen voltam megfogalmazni milyen iszonyatos érzés is így, a teljes sötétségben tapogatózni, reménykedni benne, hogy egyszer minden visszatér, csak idők kérdése. Mégis mennyi idő? Egy örökkévalóságnak tűnt már most. Ezzel szinte képtelenség együtt élni. Ezért is reménykedtem ebben a névben annyira. A lelkem mélyén azt kívántam, hogy bárcsak segítene. Bárcsak visszaadná az emlékeimet. Klaus Mikaelson…
A New Orleans-i kikötő még gyönyörűbb volt, mint amilyennek képzeltem. Hajnali fény ragyogta be az egészet, a vízfelszínen könnyed táncot vetett a felkelő nap fénye, mely az eget is narancssárgás fénnyel ragyogta be. Úgy éreztem jelenlétemmel belerondítok ebbe a tökéletes és békés képbe, mégis egy belső hangocska azt suttogta nekem, hogy jó irányba tartok.
Ilyen korai órákban látszólag egy lélek sem tartózkodott a Mississippi partján, de az, aki ismerte a város mozgását és annak minden árnyát, könnyen kiszúrta az alakot, mely éppen csak egy pillanatra tűnt fel látómezejében, már el is tűnt a következő saroknál. Ijesztő, de pontosan egy halvány villanás… elég is volt, hogy a szívem a torkomba ugorjon a sötét alak láttán és egy belső késztetés a fejemben ordibálja, hogy kövessem őt.
Kis habozás után, de az árny alak nyomába iramodtam, ügyelve arra, hogy ha lehetséges, ne hívjam fel magamra a figyelmét.
Biztos megőrültem. Valami nem működhetett rendesen a fejemben, ha egy vadidegen városban képes voltam egy vadidegen nyomába eredni, pusztán azért, mert „megéreztem” mit kell tennem.
Befordultam az idegen után, s puhán lépkedve, ügyelve a legnagyobb csendességre, lépkedtem az ő nyomába, még levegőt is alig mertem venni. Magamban szitkozódtam, minden lehetséges módon átkoztam magamat ezért az irdatlan nagy hülyeségért, ami most, hogy már majdnem a célnál voltam, nem is tűnt annyira logikusnak, amint amilyen az elején volt. Vagy most készülök elkövetni életem legnagyobb hibáját, vagy megkapom az esélyt az emlékezésre. Nem is tudom melyiktől féltem jobban.
Az idegen(?) hirtelen megtorpant, nekem pedig még időben sikerült félbeszakítanom megkezdett mozdulatomat és dermedtté válni. Füleimben hallottam saját szívem zakatolását, s attól tartottam, ebben a néma csendben, a férfi is meghallja szívem riadt ritmusát. Megkezdtem egy ima elmormolását – pedig nem éreztem magam vallásosnak, sőt! Talán még le is néztem a sok bolondot, akik valami nem létező személyhez fohászkodnak, hogy a törékeny lelkiviláguk jobban érezze magát minden egyes tettük, gondolatuk után. -, hogy a férfi meg ne forduljon, de mielőtt eszembe juthatott volna, hogy egyáltalán mivel is kell elkezdeni egy ilyen imát, már szembe is találtam magam az ellenségesen villanó, zöld szempárral.
Klaus – villant be agyamba a név. Nem tudom honnan jött, vagy miből gondoltam, hogy ő az, de biztosra vettem, hogy így van.
Nagyot nyeltem, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pillanatnyi riadalmam, még a fenyegető hatású szavak ellenére sem. Kihúztam magamat, erőt vettem magamon és közelebb mentem hozzá pár lépést. Tisztes távolságra álltam meg tőle, úgy, ahogy még biztonságosnak véltem.
- Klaus? – ejtettem ki óvatosan a nevét, úgy, mint aki egyáltalán nem biztos benne, hogy jó embert szólít meg. Csakhogy én teljesen biztos voltam benne. Jobban megnéztem az arcát, az erős vonásait, s ennek hatására, mintha egy emlékkép akart volna kibontakozni az elmémben, de túl homályos volt és eltűnt, mire rájöhettem volna mi lehetett az. – Azt hiszem, beszélnünk kéne…