„I am a lost boy from Neverland, I usually hanging out with Peter Pan”
Minden lépésnél úgy éreztem, hogy egyre jobban és jobban rám telepedett a sötétség. Félelem szorította össze a mellkasomat, cikázott végig az ereimben, s tartotta sakkban az egész lényemet. Őrültnek tartottam magamat. Egy buta rejtvényt útját követtem, amit egy fiatal fiú – akit minden bizonnyal szintén csak az elmém hallucinált magának – mutatott meg nekem. Fogalmam sincs miért csináltam ezt. Nem tudom miért indultam el újra a fák között, megkockáztatva azt, hogy valami a sötétben nekem támadjon. Általában vakmerő voltam, voltak húzásaim, de nem voltam felelőtlen – többnyire – és ostoba sem. A felelősségteljes részem pedig most valahol a haját tépte, amiért egyáltalán elindult erre az éjszakai kalandtúrára. Ötletem sem volt, hogy merre tartottam, hogy mit jelenthettek a (képzelt) fiú szavai, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán bízhattam-e bennük. Mégis a hallottakon rágódtam és ismételtem el fejben újra, meg újra, hátha valami értelmet nyernek. Eközben persze magamban azon vívódtam, ha csak valóban a képzeletem szüleménye volt a fiú, akkor vajon nem bennem van-e a válasz a rejtvényére és arra, amit valójában keresek? Annyira magamba merültem, hogy nem vettem észre a földből kiálló gyökeret és megbotlottam benne. Nem sokon múlt, hogy arccal elterüljek a hideg és kemény földön, de szerencsére sikerült megtámaszkodnom egy fa törzsében és visszanyertem az egyensúlyomat. Tekintetemmel a földet néztem, hátha meglátok még valamit, ami akadályozhatná lépteimet, de a sötétben semmit sem bírtam kivenni a föld felszínéről. Mikor újra előre figyeltem, csak akkor láttam meg a fánál támaszkodó ismerős alakot. A fiú. Már megint. Óvatosan megráztam a fejem, hátha a „látomás” eltűnik, de a fiú továbbra is ott volt. Lazán támaszkodott a fa törzsének, mintha már hosszú ideje csak arra várt volna, hogy idetaláljak végre. Nem haboztam, odasétáltam hozzá, kérdőre akartam vonni, de ahogy megszólalt, az összes felgyülemlett kérdésem elillant a fejemből, helyüket pedig a pillanatnyi düh vette át. - Úgy nézek ki, mint aki jól szórakozik? – kérdeztem vissza indulatosan. Nem akartam, a félelem és az a kevés düh beszélt belőlem. Azonban elnézést kérni sem szándékoztam emiatt. Nem voltam abban a lelki állapotban, hogy az olyan alapokkal foglalkozzam, mint az illem. Ráadásul, ahogy csak ott állt, magabiztosan, arcán azzal a kifejezéssel, megfordult a fejemben, hogy talán nem is a képzeletem szórakozik velem és tényleg itt van. Eljátszottam a gondolattal, hogy megdobom valamivel, hátha az a bizonyos valami keresztül repül rajta, a látomás pedig eltűnik, de hamar elvetettem az ötletet, ahogy a következő rejtélyes szónoklatát is előadta. Elegem lett. - Én nem csinálom ezt tovább. – közöltem vele. Próbáltam magabiztosnak és határozottnak tűnni, mint akinek semmi félnivalója nincs. – Elegem van az ostoba talányokból, trükkökből és a nyamvadt erdőből is! – megremegett a hangom, egyértelműen kihallatszott belőle eddig palástolt félelmem és nem is titkolt bizalmatlanságom. – Ennyi volt. – zártam rövidre a dolgot. Nem is kívántam mást mondani neki és azt sem akartam tudni, hogy neki van-e hozzáfűznivalója a dologhoz. Egyszerűen csak hátat fordítottam neki és visszafordulva, elindultam abba az irányba, amerről jöttem. Úgy gondoltam visszamegyek a tisztásra – vagy mire – és kivárom ott a reggelt. Más ötletem nem volt és semmi pénzért nem akartam engedni az önbecsülésemből és meghunyászkodva a fiú előtt, újabb segítséget kérni tőle. Még mit nem! Majd egyedül kijutok innen. Hacsak addig fel nem fal valami…
Sötétben tapogatózol, elveszel. Labirintusból kiutat keresel. Megleled a nyitját szívednek, ha elfogadod mit kínál a végzeted… Siess, hogy az utad megleld, mielőtt az árnyék felel… Siess… siess… siess… Ravaszul ördögi és gonosz tekintetem mögül figyelem a lányt. Útjelző szavaim itt csengenek fülemben, mint valami gyilkos árny. Piroska belement a játékba, melyet az én szabályaim írnak. Nincs más teendője, csak tovább mennie a kijelölt ösvényen. De makacs. Látom rajta a dacot, és ez komolyan keresztezheti terveimet. Szerencsére, szavait már nem méltatom válaszra, csak megnyomom a start gombot, aztán a vöröset. Útjára engedve saját elméjének szörnyetegét. Majd megköszöni. Rémisztő játék ez, de a futam végén még hálás lesz. Mindent… mindent előre elterveztem. A farkas… el fog kapni, Kicsi Piros. - A sötétben elveszel. – mondom magam elé a szavakat, miután a lány lassan eltűnik a fák között. Nem hallhatja. Nem is kell neki. Komoly kifejezést öltök arcomra és elindulok utána. Követem lépteit, figyelem mozdulatait. Csendesen ballagok, hallgatva az éjszaka zaját. Negyedórával később levágom az utat, így Piroska elé kerülve, neki dőlve az egyik fatörzsének bevárom a fiatalt. Láthatóvá teszem magam, egyik bokám átdobom a másikon, karjaimat összefonom és úgy teszik, mint aki már régóta ott várakozik. Nem kell sok, és a kis vörös is felbukkan a fák sűrűjéből. Igazából végig volt egy keskeny, alig észrevehető ösvény a lábai alatt. Talán, fel sem tűnik neki, hogy azon jár. Vagy, ha mégis, figyelnie kell, nehogy elveszítse. - Jól szórakozol? – kérdezem közönyösen, mintha mi sem lenne. Semmi különleges nincs itt, ez a látszatom – A labirintust nem láthatod. Elmédben a játékot nem űzheted. Csatlakozz hozzá, és ha rájössz… a szabályokat te írod. – mondtam sejtelmes kuruzsló módjára a rejtvény egy másik részét. Egy apró segítség a talányhoz. Kíváncsi vagyok miként boldogul vele. Tovább is mehetnék, szinte azonnal. Eltűnve szeme elől folytatni a megfigyelését, de ő nem egy kisegér. Nem, ő maga az elveszett. Épp ezért nem mozdulok el jól előkészített helyemről. Komoly arcom némi szigorságot tükröz ugyan, de ellenszenvem nem oly’ mértékű, hogy ne legyek hajlandó kérdésekre felelni. Mielőtt azonban bármit mondana vagy tenne, egyik kezem kiszabadítom a másik fogságából és tovább mutatok könyök magasságban az elkanyarodó ösvényre. Ha van hozzá mersze, ha elég kíváncsi, vagy netán meg is bízna bennem, akkor tovább halad a kijelölt úton. Elvégre mindig is aranyszabály volt: soha, bármi történjék is, ne fordulj vissza. Soha!
„I am a lost boy from Neverland, I usually hanging out with Peter Pan”
Itt él? – gondolkodva ráncoltam össze a homlokom pár pillanat erejéig, míg magamban próbáltam megfejteni egész pontosan mit akar ez jelenteni. Végigpillantottam rajta, kerestem valamiféle jelét annak, hogy csak viccel, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Ízlelgettem ezt a két kicsi szót, végül pedig arra jutottam, ez biztos valami kifejezés arra, hogy rengeteg időt töltött szabadidejében az erdőben. Arra gondolni sem akartam, hogy talán tényleg itt élne… Az egyszerűen irreális lenne. Bár, amilyen furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok történtek velem és körülöttem mostanában, azért nem teljesen tartottam kizártnak ezt az opciót sem. Már csak ezért is jobbnak láttam óvatosnak lenni a fiúval szemben. Lehet, hogy nem tűnt veszélyesnek, de hé! A medvék is aranyosak… - Még az is lehet, hogy eljövök… - kis mosolyt eresztettem az arcomra, mintha komolyan fontolgattam volna a dolgot. Persze, erről szó sem volt. Még mit nem! Eszem ágában sem volt holnap is újra erre keveredni. Kivert a víz is ettől a helytől. Olyan volt, mintha minden fának szeme lenne és tekintetüket örökké csak rám szegeznék, várva, hogy mikor veszem el teljesen az ő sötét birodalmukban. Minden lelógó ágat nyújtózó karoknak láttam, hatalmas karmokkal, amik néha-néha felém kaptak, ha túl közel kerültem hozzájuk. Talán csak túlreagáltam, és semmi sem készült rám támadni a sötétből, de a továbbiakban jobbnak láttam távol maradni sötétedés után az erdőtől. Még mindig nem akartam egyenes választ adni a fiú kérdésére, valami mélyen bennem, úgy ahogy a torkán csak kifért, azt üvöltötte, hogy ne bízzak meg benne. Ami azt illeti, senkiben sem, ameddig meg nem találom a kirakós darabjait és mindent a helyére nem illesztek a fejemben. - Válaszokat keresek. - mondtam végül a lehető legkevesebbet, s mégis sokat mondó választ. Az ember sokmindenre kereshet választ az életben. Esetemben, a kijutásra vagy például az emlékeimre. Ezt azonban nem állt szándékomban megosztani vele. Figyeltem ahogy lekerült a szikláról, mozdulatait követtem a tekintetemmel és igyekeztem rávenni a testem, hogy ne lépjen automatikusan hátra, ahogy a fiú előre. Nem tetszett ahogyan rám nézett, volt benne valami sötét, valami, amitől összerándult a gyomrom. Szavai pedig csak fokozták ezt az érzésemet. Nem értettem mit akart ezzel a talánnyal, de úgy éreztem, hogy egy kicsit sikerült belém látnia. Ez pedig egy kicsit megijesztett. - Nem értem. - mondtam a fiúnak, miközben az értetlen kifejezés mellett, a kíváncsiság is helyet kapott arcomon. Tekintetemmel nyomonkövettem kezének könnyed mozdulatát, s automatikusan abba az irányba fordultam, amerre mutatta. - Mégis mit jelent - hirtelen kaptam vissza a fejem a fiú felé. Legalábbis abba az irányba, ahol még az imént állt. A fiú ugyanis köddé vált. - ez...? - az utolsó szót már csak magamnak suttogtam. Egyedül maradtam. Körbefordultam, a sötétben hunyorogva keresetem a fiú alakját, de sehol sem láttam. Hová a fenébe lett? Hisz az előbb még itt volt! Nem tűnhetett csak úgy el! - tömték el fejemet ezek és az ehhez hasonló gondolatok. Körbenéztem még egyszer, hátha itt bujkál valahol, de ebben a sötétben nem láttam semmit, ráadásul valamiért abban sem voltam már biztos, hogy tényleg volt itt velem valaki, és nem csak az elmém szórakozott velem. Végül abba az irányba fordultam, amit a fiú mutatott nekem. Kétségek között vergődtem. Menjek vagy ne menjek? Mi vár rám, ha arra indulok? Nem akartam elindulni, a szívem szerint itt maradtam volna, felültem volna én is az egyik kőre, és kivártam volna a reggelt, azonban félelmetes volt arra gondolni, hogy teljesen egyedül maradjak egy ilyen nyílt terepen. Ezért inkább mentem. Bizonytalanul, rossz érzéssel indultam el a kijelölt úton és vetettem be magam újra a fák közé.
A szörny megnevezés relatív. Attól függ kit és miért tekintünk annak. Elvégre, a cél szentesíti az eszközt, szokták mondani. Épp ezért nem lehetünk benne biztosak, hogy az, akitől a szívünk és lelkünk legmélyéig rettegünk valóban az-e, akinek gondoljuk. Az éj leple alatt egy szikla tetején foglaltam helyet. Egy darabon elmerülve gondolataimban, felnézve a csillagokra, majd rákezdtem játékomra. Nocsak, nocsak, nocsak. Hát nem erre tévedt tőle egy leány? Lepillantva rá egy apró rossz fiús mosoly ült ki arcomra miközben folytattam a dalt. Szememmel őt szuggeráltam. Úgy vizslattam, mintha egészen a csontjáig látnék. Bele a fejébe, olvasva abból. Végül, elérkeztem a rövid mű végére. Leengedve kezemet, Piroskát megelőzve kérdeztem tőle. Szavaimra kérdéssel felelt. Azt hiszem ez pontosan az, az illetlen viselkedés, amit senki sem szeret. Ajkaim ravaszul rossz fiús mosollyá formálódtak. - Itt élek. – feleltem a kíváncsiskodónak. Így, adtam is választ meg nem is. Ugyanis ez elgondolkoztathatja, hogy valóban az erdőben vagy bent a városban, csak épp itt töltöm az éjszaka néhány órácskáját. Erre, nem fogok válaszolni. Elégedjen meg annyival, mint amennyit kiejtettem számon. Máskülönben, az információ arányok meglehetősen kellemetlen irányba terelődnek. - Saját szerzemény volt. Ha akarod újra hallani, gyere el holnap is. – mondtam kihívást nyújtó vigyorral. Vajon képes lesz újra idetalálni? Lesz-e hozzá bátorsága? Hm, megannyi kérdés -De, te nem feleltél az én kérdésemre. – ugrok le a szikla tetejéről – Eltévedtél, vagy kalandozni támadt kedved, Piros? Lassan teszek egy lépést hozzá közelebb. Érdeklődve, baljóslatúan méregetem arcának vonásait. Nem sokkal lehet idősebb nálam. Éppen annyival, hogy Sohaország ne fogadja be őt. Végül széttárom karjaimat és, hogy ne érezze feszélyezve magát hátrébb is lépek kettőt. Mielőtt megszólalnék leengedem kezeimet. - Sötétben tapogatózol, elveszel. Labirintusból kiutat keresel. Megleled a nyitját szívednek, ha elfogadod mit kínál a végzeted. – hangom rejtelmesen suhan, mint a rejtvény amit adtam. Közelebb hajlok – Siess, hogy az utad megleld, mielőtt az árnyék felel. – leírok egy szép ívet egyik kezemmel, majd határozottan egy irányba mutatok vele. Tulajdonképpen az lesz a megfelelő ösvény, ha ki akar jutni az erdőből, de a végső menedéket csak a rejtély megoldásával lelheti meg. Amint elfordítja fejét a megadott irányba, ahová úgy néztem, mintha gonosz lennék és a farkas ott figyelne, eltűnök. Láthatatlanná válva állok tovább, és felegyenesedve komoly arccal, mégis, némi érdeklődéssel figyelem mit tesz ezután az elveszett lány. Van néhány ötletem, mi lehet a problémája. Csupán tippek, és hiszem, már most segítettem neki. Csak, ő még nem tudja. Kíváncsian figyelem mit tesz azután. Egy dolog biztos, követni fogom és ha úgy hozza a sors, talán még egyéb módon közbe is avatkozom.
„I am a lost boy from Neverland, I usually hanging out with Peter Pan”
Az erdő hirtelen kelt újból életre. Különböző állatoktól származó, különböző hangok terjedtek az éjszakában. Dalolt az esti szellő is... Várjunk! Mi?! Megdermedtem. Halk, hívogató dallam kúszott, tekergett a sötét lepelbe öltözött erdőben. Először azt hittem, csak a képzeletem játszik velem. Gyengéden megráztam a fejem, de a dallam nem szűnt meg, mi több! Egyre hangosabban hallottam. Szinte észre sem vettem, de a lábaim önálló életre kelve sodortak abba az irányba, amerről hallottam. A dallam lágyan cirógatta dobhártyámat, belefúrta magát a fejembe, s elűzte a fejemben kavargó szüntelen zűrzavart. Egy tisztásnak tűnő területen találtam magam. A lábam alatt fű borította a kemény talajt, különböző, számomra ismeretlen erdei növénnyel egyetemben. Nem volt más itt csak egy kidőlt fa, néhány szikla, s ahogy láttam, az egyiken mintha ült volna valaki. Ebből a távolságból egy gyereknek látszott, és úgy vettem észre, hogy a dallam is tőle származik. Előléptem a fák takarásából, egyre közelebb és közelebb a sziklához, amin – most már láttam – egy fiatal srác foglalt helyet. Tetszett a játéka, így odaérve hozzá sem szólaltam meg, csak kíváncsian tekintettem rá és megvártam, míg a végéhez érnek a hívogató dallamok, azonban mielőtt megszólalhattam volna, megelőzött. Csak néztem rá, nem tudom mit mondhattam volna. Mit mondana bárki egy idegennek, az éjszaka közepén egy sötét erdőben? Csak egy fiatal srácnak tűnt, nem láttam okát annak, hogy tartanom kellene tőle, de sok minden történt velem mostanában. Nem bíztam meg senkiben. - Mit keres a sötét erdő mélyén egy fiatal fiú, egyedül? – kerültem ki a válaszadást azzal, hogy a saját szavait használtam fel ellene. Bárkinek – nem csak nekem – gyanús lenne, ha az erdő mélyén egy nyugodtan zenélgető idegenbe botlana, jobbnak láttam hát válasz nélkül hagyni, mintsem megosztani vele, mennyire nem találom az utamat. Jobban megnéztem őt magamnak. Pár évvel, nem sokkal, fiatalabbnak tűnt nálam, arcán még ott ültek a kölyökvonások. A maga módján helyes arca volt, tipikus „pimasz vagyok” kifejezéssel, amitől a vele egykorú lányok biztosan oda - meg vissza voltak. Elképzelésem sem volt, mit kereshetett ilyenkor az erdő mélyén. Még abban sem voltam én mit keresek itt… - Mit játszottál az előbb? – böktem fejemmel a hangszer felé. Ezelőtt még nem hallottam, hogy bárki is hasonló dallamot csalt volna elő egy hangszerből, pláne nem ilyenből. Azt hittem, hogy ilyet már senki nem használ ebben a mai világban. Kicsit meglepő, hogy ezek szerint mégis. Még közelebb mentem hozzá, pár lépésnyire álltam meg tőle, nem akartam se túl messziről, se túl közelről beszélgetni vele. Nem bíztam az erdőben ahhoz, hogy mindennek a közepén egyedül álldogáljak és a fiúban sem bíztam annyira, hogy közelebb menjek hozzá. Kezdek paranoiás lenni… Ilyen hatással vannak rám a történtek. Lassan azt hiszem, tényleg belebolondulok. De válaszok nélkül nem vagyok hajlandó tovább élni. Meg kell találnom a hiányzó részleteket, hogy békére leljek.
Micsoda emberi találékonyság! Micsoda egyediség! Utálom, ha leutánoznak. New Orleanstól nem messze vertem tábort, hogy elmerülhessek a frissen szerzett információkban. Valamint, szükség esetén a közelben legyek, ami Hope-ot illeti. Ám, az igazság ennél jóval kacifántosabb. Örökké fiatal fejemben csupán halványan rajzolódtak ki a várossal kapcsolatos elképzelések. Fejembe furakodott Magnusom gunyoros nevetése, miként új felfedezéséről számolt be a mai világot tekintetően. Azt mondta, éppen olyan vagyok, mint Pán Péter. A különbség közöttünk a szándékunk, semmit egyéb. Mind elveszett fiúk vagyunk. Ez bosszantott. Elloptak belőlem egy darabot, bárkinek a tudomása nélkül. Kezeim ökölbe szorultak ettől. És, hah! Nevetséges milyen gyerekesen tudok erre reagálni. Nem is értem, miért foglalkozom én ilyesmivel, amikor ott van nekem ez a város. Fel kell vegyem a tempót ezzel a gyökeresen és mérhetetlen tempóban változó és modernizáló világgal. Különben nem leszek más, csak egy megrekedt természetfeletti a mesék és legendák földjéről. Furcsa mód, Sohaország gondolata elkalandoztató volt számomra. Egy sziget, melynek nem csupán ura lennék, de biztonságossá is tehetem rosszakaróim elől. Ideális hely gyerekeknek, és azoknak akiket elrejtenék a világ elől. Különböző okok és célok miatt. Ilyen lenne az a csöppség is, akit a nagy farkas őriz. De, vajon ő a szörny, vagy én?! Az erdő sötét sűrűjének mélyén telepedtem le. Egy néhány méter magas és széles szikla tetején. Már-már kisebb fajta trónusként szolgál laposan lejtő alakja. Enyhe terpeszben, hajlított térddel ültem a nagyobb kövön. Alkarjaim imént említett térdeimre helyeztem, és az eget kémleltem. Bámultam a sötét felhőfoszlányok mögül előtörő csillagokat. Az ezüstös fényű holdat, miként nem e világi ruhám valódi zöld színét hozza. A mesehőssel ellentétben rajtam nem volt sapka. Hosszasan merengtem, míg eszembe nem jutott tervem egyik szereplője. A legfiatalabb, ki megajándékozott csöpp mosolyával. Elővettem felsőm belső rejtekéből hangszeremet, ajkaimhoz emeltem és megszólaltattam. Csillagok figyelő szeme előtt, a Hold sápadt arca alatt játszottam. Szüntelenül követte egyik hang a másikat. Dallammá sorakozva, majd muzsikává formálódva. Azután is fojtattam, hogy egy idegen lépett elő az alig pár tized méteres tisztásra. Inkább nevezném „kiégett” foltnak, ahová fák helyett aljnövényzet és néhány nagyobb kő, valamint egy öreg, vékony, kidőlt fa kapott helyet. A legnagyobbik sziklán, melyet már korábban is leírtam, ott, annak tetején ültem én. Közel két percig hagytam, hadd itassa át a varázsa zenémnek, ezt a jövevényt. A nóta végére érve leengedtem karjaimat és kíváncsi szemmel mértem végig. Vörös hajáról egyetlen jelző jutott eszembe. Tetszetőssé is vált ez nekem, hát ezzel illettem: - Mit keres az erdő mélyén egy védtelen, magányos leány? – kérdeztem inkább magamtól, mintsem tőle – Csak nem elvesztél, Piroska? Vagy, netán kalandot keresel? – mindig is kedveltem az elveszetteket. Ami azt illeti, nem csak földrajzi értelemben lehet elveszíteni úti célunkat. Lélekben is elhagyhatjuk magunkat. Van is egy olyan sejtésem, tudok is mondani valakit, vagy valakiket, akik hamarosan erre a sivár ösvényre lépnek. Szerencsére, én ott leszek, hogy kalauzoljam őket… az egyik irányba. Hm, vele is éppen ezt fogom tenni. A sorsáról, előbb, neki kell döntenie. Én pedig, aképp fogom ráterelni az ösvényre. Merre vezesselek, Kislány?
„I am a lost boy from Neverland, I usually hanging out with Peter Pan”
Néha eljön az a pillanat, amikor kifut a lábad alól a talaj, mikor úgy érzed, az egész világ összedől körülötted és az egyetlen kapaszkodód elszakad… te magad pedig egyenesen a mélybe hullasz. A kétségbeesés mély gödre, kedves ismerősként fogad, elmédet elborító fekete selyem leple biztonságot ad. Talán kellemesen el is süllyednél a sötét semmiben, de fejedben egy hang csillapíthatatlanul szabadságért kiált, küzd, hogy ép eszednél maradj, és ne omolj teljesen össze. Viharos összecsapás ez az elmében, melynek kárát csak magunkon tapasztaljuk. Összezavarodunk, menekülünk saját magunk elől, és a végére már azt sem tudjuk, mit miért csinálunk. Hajt bennünket egy belső gondolat, mely nem hagy minket egyedül, ránk erőlteti magát és cselekvésre késztet. Az éjszaka közepén is képes kirángatni az ágyunkból, hogy olyan útra vigyen, mely nem csak az elme, de egy sötét erdő labirintusába is elvezet. Nos, talán ez lehet az őrület. A fejem majd széthasadt az elmémben fel-felbukkanó képektől és hangoktól. Kavargott velem a világ, azt sem tudtam merre van a fent és a lent, nemhogy azt merre vagyok. Nem emlékeztem mikor vetettem be magam az erdőbe, ahogy arra sem, hogy mikor tértem le annak kitaposott ösvényeiről. New Orleans városa túlteljesítette a hozzá fűzött reményeimet. Azt hittem, idejövök, találok valakit, aki segíthet rávilágítani néhány dologra, de nem tudtam, hogy a város látványa, az emberek, a helyek, a hangok ilyen intenzíven robbannak majd be a tudatomba, képeket, halvány emlékeket, lopott pillanatokat előcsalogatva elmém legmélyebb zugaiból. Túl gyorsan jöttek és túl sok. Nem bírtam megbirkózni egyszerre ennyi mindennel. Rohamosan öntöttek el szép, vagy éppen szörnyű, brutálisan véres emlékek, annak minden érzelmi hullámával együtt. Szabadulnom kellett tőlük. Egy nyugodt hely kellett, ahol emlékezhettem, hagyhattam, hogy átjárjanak az emlékek és kitisztíthattam a fejem. Azt hiszem ezért jöttem az erdőbe. Igen, határozottan ez lehetett az oka! Bár fogalmam sem volt róla hogyan vergődtem el idáig. Mindent, amit az elmúlt félórában tettem vagy mondtam eltöröltek a múltam árnyai. Minél beljebb hatoltam az erdőben, annál csendesebb lett a fejemben minden. Szépen lassan elhalványultak az emlékek, csupán tompa fejfájás jelezte, hogy valaha is ott voltak. S hogy én hol voltam? Arról halványlila elképzeléseim sem voltak. Valahol a sötét sűrű közepében ácsoroghattam, körülöttem mindenfelé fák és bokrok, sehol egy jelzés, egy kis ösvény, ami megmutathatná a kivezető utat. Legalábbis, én nem láttam. Ami azt illeti szinte semmit sem láttam. Egyedül a hold ezüstös, sápadt fényének köszönhettem azt a keveset is, amit viszont igen. Gondolatban jól hátsón billentettem magam és feljegyeztem magamnak, hogy soha többet nem indulok éjszakai erdei túrákra. Egyedül biztos nem. Kísérteties csend honolt körülöttem. Sem a szellő halk zúgását, sem az éjszakai állatok neszezését nem lehetett hallani. Levegőt is alig mertem venni, nehogy csörömpölve törtem ketté ezt a némaságot. Megborzongtam. Nem akartam itt lenni. Nem akartam egyedül lenni. Legfőképpen pedig nem akartam elveszetten itt álldogálni. Abba pedig pláne bele sem akartam gondolni, mi minden fenheti rám borotva éles fogait a sötétben rejtőzködve. Indulnom kellett volna valamerre. Mindegy merre, csak el onnan. De én nem mozdultam. Valami azt súgta nekem, hogy jobb, ha maradok. S alig, hogy erre az elhatározásra jutottam, az erdő hirtelen életre kelt. Immár hallottam az erdő lakóinak neszeit, az esti szellő táncát, miként megsuhintotta a lombok, bokrok leveleit. Ha eddig azt hittem az a kísérteties csend a félelmetes, most rá kellett jönnöm, hogy a gyomrom ezektől a hangoktól rándult össze. Ki kell jutnom valahogy!
† Music: Lost Boy † Note: remélem tetszik :3 † ¤¤¤
A Caelestis Infernum egy, a The Vampire Diaries és a The Originals sorozatokon alapuló szerepjátékos oldal, ahol te magad irányíthatod a történéseket és pezsdítheted fel akár Mystic Falls, akár New Orleans életét. Oldalunk 2015. 08. 08-án egy rövid szüneteltetés után, megújult erővel és dizájn-nal nyitotta meg újra a kapuit azok előtt, akik belemernek csöppenni a természetfeletti lények lepte Mystic Fallsba vagy a hibrid király uralta New Orleansba. Ha van benned elég bátorság az ilyenkor egészséges félelem mellett, ne habozz, az éjszaka lényei csak rád várnak! Talán azért, hogy bekebelezzenek a sötétségbe, talán azért, hogy leszámolj velük, de az is megeshet, hogy sorsdöntő ajánlatot szeretnének tenni neked. Rengeteg lehetőség áll előtted, minden út csak arra, vár, hogy végig járd. Lehetsz a város jótevője, ugyanakkor lehetsz az, akinek már a neve hallatán kirázza a hideg az embereket. Te döntöd el, milyen hírnévnek örvendhetsz! A sorozatban történtek –némi változtatással ugyan, de – párhuzamban vannak oldalunk történéseivel. A veszélyes helyzetek és az izgalmak ugyanakkor nem változtak, ha biztosan jól átgondoltad a döntésed, kis csapatunk szívesen vár téged! :) Oldalunkat négy kedves, segítőkész, mindenre elszánt Admin vezeti, akik éjjel-nappal készenlétben állnak óhajaitokat, sóhajaitokat valóra váltani, kérdéseitekben, kéréseitekben segíteni. Ne félj segítséget kérni, normális esetben nem harapnak… A világunk nyitva áll előtted. Van elég bátorságod belépni?
2013.12.20
come to us, darling
we won't bite you
tweet-tweet
it's like screaming, but no one's hear
they are here
and they enjoy every second
Jelenleg 35 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 35 vendég :: 1 Bot