Mikael & D

Kellene valamiféle időnyerő ebbe a világba is. De most komolyan! Van amikor az ember nem szeretne hangosan is kimondani dolgokat. Én mégis megtettem, miközben Fiona módjára itt csüngök a félelmetesnek nem nevezhető őskövület vállán. Nos igen, vannak furcsa helyzetek az életben. Ráadásul a fene se gondolta volna a sok hülye fruskával teli horror film után, hogy pont ilyen körülmények között fogok találkozni egy nemhogy kellőképpen idős vadásszal, de még vámpír is. Bah! Ilyen az én formám. Nem tehetek mást, minthogy a duzzogást félretéve szóba állok vele. Ugyan akadnak kisebb szünetek egy-egy téma közben, pláne azon a szakaszon amikor sértődöttet játszottam, de hát ebből az elrablásból már jó semmiféleképpen nem sülhet ki. Elég csak ezekre a furcsa, mi több, bizarr megjegyzéseimre gondolni. Hogy kérdezhettem meg tőle, hogy szingli-e? Ez valahogy nem fér a fejembe. Pedig saját magamról van szó. Ez olyan… abszurd. Látod magad előtt a jelenetet? Mert én igen. Még Mikael arcát is elmerem képzelni. Elvégre, elhallgatott. Rólam nem is beszélve! Tisztára el fogom ásni magam a történet végére, segítséggel vagy anélkül, nem számít. A reményt végül a férfi szavai adják vissza. Ugyan ő maga sem felelt valódi határozottsággal, de a lényeg benne volt. Csak ez számít! Ezek szerint nem tippeltem félre és a pöcegödör nem is olyan mély. De, attól még belefulladok. A létra, amin pedig fel szeretnék mászni nem a legjobb. Lássuk be, még „rajongani” is a származása miatt nem éppen a legjobb. Mi több, az én helyzetemen kicsit sem segít. A vikingek mogorvák, szigorúak és harciasak. Kétajtós szekrények, akik mellett eltörpülök. Ráadásul ez itt még vámpír is. Bár anélkül is keresztbe lenyel. Hajaj. Végül csend telepszik közénk. Kezdem azt érezni, hogy kínossá válhatna, de valahogy jobban leköti figyelmem az egyre sajgó testrészeim. Megkapaszkodom hát abban a bizonyos létrában és felmászok rajta, még pedig úgy, hogy rávágok egyet egy bizonyos testrészre, mitől a fenekemen találom magam rögvest. Nem hagyhatom szavait szó nélkül. Ez már keringő köztünk, nem játék. Hát egy számára értékes helyen találom rúgni. Na igen, lehet az a létra mégis csak eltörött. Ennél nagyobb slamasztikába nem is sodorhattam volna magam. Mire kettőt pislogok már érzem is fojtogató ujjait a nyakam körül. Ez a te formád, Danielle. A különleges étrendhez szokott fazon most desszertet csinál belőled. Érzem, hogy í szívverésem felgyorsul. Már-már kiugrana a mellkasomból és elszaladna. Tudom, legalábbis sejtem, hogy most mi fog következni. Belenézek a kék szemekbe. A szavak eljutnak tudatomig, mely bátorságra ösztönöz. Úgy sem lenne esélyem ellene. Igen, ő nem egy egyszerű vámpír. Lassan, a határ drámaibb fokozása végett e módon hajol közelebb nyakamhoz. Meg fogom verni ezért, ha életben maradok. Nem mintha árthatnék neki, szóval, de akkor is! Elnézek, de a szemem nem hunyom le. Már várom a pillanatot, amikor a szemfogak felsértik a bőrömet és meleg vérem előbugyogva csillapítja éhségét. Ehelyett az ajkaival találom magam szembe. A döbbenettől kikerekednek szemeim. Ő most… komolyan megcsókolta a nyakam? Ez a gondolat egyszerre hozott zavarba és dühített fel. Hát már egy rendes vámpírharapásban sem bízhat az ember? Milyen világot élünk mi, hah? Eltávolodik, én pedig rászegezem tekintetem. Befejezi szavait. Mi az, hogy nem bántja az embereket? Tudom, már mondta korábban és nem tudom, hogy ezzel most hősies volt-e vagy… ki merészelte tenni a pontot a keringő végére. Ajj! A kis… piszok! Elengedi a nyakam, nekem pedig gyorsan kell reagálnom. Levegőért is kapni, na meg a vegyes érzelmektől dúltan még el is kapni a ruháját a mellkasánál, mielőtt totál padlót fogok. Szerencsémre, abban a pillanatban, hogy kifújom a benntartott levegőt sikerül megkapaszkodnom a tervezett helyen a férfiben. Most először érzem úgy igazán, hogy haszna van alacsony termetemnek. A lábam ugyan fáj, de elviselem egy darabon. Muszáj elviselnem! Mélyeket lélegzem miközben homlokom a mellkasának nyomva próbálom összerakni magamban azt, hogy most zavarban legyek attól a puszi szerű nyakra csóktól vagy kiboruljak. Végül nem gondolkozva elengedem a ruhát és ökölbe szorított kezekkel rávágok.
- Te szemét! – csattanok fel némi dühvel. Ott rontottam el, hogy nem gondoltam arra, nem tudok lábra állni. Ugyan célba ért a miniatűr dühöngésem, de abban a pillanatban is dőltem el oldalra a lábamba nyilaló fájdalomtól, és az egyensúly eltűnése következtében. Felnézve rá összehúztam szemöldökeimet – Ezért, most követelem, hogy vigyél ki az erdőből! Meg kell nézetni a lábamat, és… NE, MERJ, ITT, HAGYNI! – olyan elszántsággal mondtam, hogy még magamat is engedelmességre bírnám ezzel. A hangsúly pedig ott volt, ahol kellett. A kérdés mindössze az, hogy Mikael-t is sikerült-e némi együttműködésre bírnom. Elvégre, ő volt az, aki csak úgy felkapott. Nem? Ő kezdte! Mosom kezeimet!

❇ 740 ❇ music ❇ note ❇
©

Mikael & D

Valamiféle mesébe csöppentem. Biztos nem vettem észre amikor beleestem egy lyukba és a valóság helyett, most a nyúl varázslatos üregében mászkálok. Azaz, csak mászkáltam. Most éppenséggel egy mondhatni vadidegen férfi vállán csüngök és azon gondolkozom, hogy a megmentőmből mégis hogyan válhatott hirtelen az elrablóm. Lássuk be, nem efféle folytatásra számítottam miután megmentette minden bizonnyal az életemet. Persze, arra már rájöttem a kisebb szünetekkel tarkított beszélgetésünk közepette, nem fog megölni, de ez ekkor is emberrablás! Szóval, van okom azt feltételezni; eleve azért segített, hogy utána az övé lehessek. Nem vagyok tárgy, amit birtokolni lehet. Sem pedig egy darabka föld. A kis kedvence meg végképp nem leszek! Ebből a hatalmas slamasztikából már sosem fogok kilábalni. Lábalni, hehe, nincs is épp alsó végtagom. Teljesen elgémberedett még a sérült is. A válla pedig nyomja a hasam. Hiába, szabadulásnak apró reményét se látom. Így belemegyek a beszélgetésbe. Választ is kapok. No lám! A végén még így fogunk megismerkedni. Pff!
- Értem. Ezek szerint szingli vagy? – el se hiszem, hogy ezt megkérdeztem! Úristen! Sztornó! Nem lehet visszatekerni az időt? Itt miért nincs időnyerő, mint a Harry Potter filmekben? Menten elsüllyedek. Hirtelen engedtem le a másik kezemet és a fejemet. Kész. Mostantól csendben maradok és olyan leszek, mint egy zsák krumpli. Hiába. Én mindig is kimondtam amit gondoltam és emiatt gyakran születtek félreértések vagy éppen kínos helyzetek, mint ez utóbbi. Végül ismételten felemelem a fejemet, hogy válaszolhassak a feltett kérdésre. Már nincs veszteni valóm. Egy több, mint ezer éves vámpírral beszélgetek. Aki tudja hol tanulok. Most már igazán nem oszt avagy szoroz a város kiléte - Ha sikerül befejeznem a főiskolát ott fogok lakni, igen. Már van is ott egy házam, ha valami csoda folytán a nyáron oda akarnék menni. Néha elmegyek és körbenézek ott, de még nem állandó lakhelyem. Több időt vagyok a koleszban. – magyarázom baráti hangszínben. Éppen elhallgatnék, mikor valami új ötlik fejembe. Ezt nem hagyhattam szó nélkül. Kíváncsi természet vagyok, é ha már ismerkedünk akkor mit árthat – Egyébként, akkor te most viking vagy? Valamiféle régi nagy harcos? Ez tök izgi! Menő lehet. Én félig skót vagyok. Részben pedig angol. – lelkesedtem be a közepe felé, majd meséltem magamról is egy keveset a végére. Érdekes belegondolni, hogy egy olyan személy rabolt el, aki ilyen rablós néphez tartozik. Egy igazi ősi viking. Akarva akaratlan mosolyra húzódtak ajkaim és úgy néztem tovább a távolodó erdőt. Egyszer csak, miközben gondolataimat megzavarták a fájó pontok új lehetőség nyílt meg előttem. Szinte láttam a fejem fölött megjelenő villanykörtét, amint felvillan. Jobbik, azaz erősebbik kezem fel is emeltem és olyat rávágtam Mikael alfelére, hogy még az én tenyerem fájdult bele. Sajgását kézfejem rázásával próbáltam enyhíteni. A következő, amire felfigyelek az az, miként a férfi megáll. Úgy látszik mégiscsak sikerült elérnem ezzel valamit. Türelmes várakozásra ösztökéltem magam, hátha kisül valami jó is a tettemből. Hát, tévedtem. Hirtelen emelt vissza, előre és zsupsz, máris a földön kötöttem ki. Olyan lendülettel, melytől alaposan megfájdult a popóm. Összeráncoltam homlokom, ahogy felnéztem a férfira. Ösztönösen nyúlva egyik kezemmel a sajgó terület felé, mintha a simogatás annyira segítene rajta. Először elcsodálkoztam a döbbenettől, de az a bizonyos elszánt vadmacska énem előbújt Mikael szavai hallatán. Arckifejezésem megváltozott és épnek tekinthető lábammal azon a bizonyos testrészen rúgtam, ami a pasiknak olyannyira fáj. Ekkor elszántan feleltem a némi indulattól telt kérdésre.
- Meg! – el kell ismernem nem lenne szerencsés összeverekedni valakivel. Különösen akkor ha az a személy egy nálam erősebb férfi, na meg vámpír is emellé. Szerintem adjatok egy ásót és egy mankót, hogy lábra állhassak és megássam a saját síromat. Utána még bele is fekszem, csak temessen be valaki. Vagy, tudjátok mit? Ki érdekel, ha a tetememből a farkasok fognak táplálkozni? Ugyan mit számít ez már?

❇ 606 ❇ music ❇ semmi baj <3 ❇
©

Mikael & D

Ezt nem akarom elhinni! Ilyen nincs csak a mesében! Kikérem magamnak, én egy ártatlan áldozat vagyok! Hát, kérem szépen mi ez a viselkedés? Csak így sitty-sutty felkap és már visz is a ki tudja miféle titkos gyilkos óvóhelyére. Élve nem akarsz felboncolni, csak úgy véletlenül, mert miért ne? Komolyan, néha miért nem tudom befogni. Nyílvánvalóan a mesék valósággá váltak és valóban egy vámpírral van dolgom, ami egy kicsit furcsa érzést kelt bennem, de hát nem tudok mit tenni ez ellen. Van nagyobb problémám is. Például az, hogy megint bajba kevertem magamat azáltal, hogy nem maradtam csendben és most oda a kényelmes kis cipelési helyzetem – ami némileg intimen zavart egy kicsit -, de hát mégis csak jobb, mint ez! Ez?! Úgy érzem magamat, mint Fiona a Shrek című mesében. Természetesen ezt sem hagyhattam kiborulás nélkül. Ütögetni kezdtem Mikael hátát, mint valami hisztis kislány és követeltem tőle, hogy tegyen le. Persze nem hallgatott rám. Úgy tűnik mégiscsak leányrablásba csöppentem itten. A fene enné meg! Tíz perc után feladtam a tiltakozást. A lábam állapotáról nem is beszélve. Kénytelen voltam kényelmetlenül távolabb tartani a férfitől mielőtt valami, bármi hozzáér és olyat visítok itten, hogy az a csúcs-szuper hallása hátránnyá válik és kilyukad a dobhártyája. Könyököm hátába vájtam és úgy támasztottam a fejemet. Másik kezem egyszerűen lelógattam és csendben vártam. Tisztára, mint valami mesében. Ezek után mi következik, az élet egy nagy játék? Hol a valóság? Figyeltem az egyre távolodó bokrokat, fákat és egyéb apró részeit az erdőnek. A némaságot végül a megmentőből lett elrabló törte meg. Ezek után még vette a fáradtságot megkérdezni hol tanulok? Te kis… Bah! Azt hiszem joggal borultam ki újfent és kérdeztem vissza. Érzéseimet sosem rejtegettem a világ elől. Így most sem tettem. De, amikor belém hasított a felismerés elszégyellve magam bocsánatot kértem és válaszoltam is a kérdésre. Lefelé pillantva láttam cipője sarkát, amint felváltva tűnik el és bukkan fel ismét. Újabb csend telepedett le közénk. Egyedül az avar zaját lehetett hallani Mikael lába nyomán. Meglepődve vettem tudomásul, hogy a még jóval korábban feltett kérdésemre emlékszik és még felel is rá. Pislogtam párat, míg feldolgoztam a tényt, melyet talán eddig is sejtettem, de a lehető legkevésbé sem vettem komolyan. Ő most akkor tényleg… tényleg egy vámpír? Ráadásul a legöregebb? Oh, My, God! Hogy én mekkora slamasztikába másztam bele! A felismeréstől duplájára kerekedtek ki a szemeim. Mint valami ultra degenerált és gülüszemű halnak, amit akarva akaratlan is kiröhögsz ha megpillantasz. Valahogy így festhettem, de szerencsémre senki sem volt itt a férfi kivételével és éppenséggel ő is most a fenekemmel szemezget. Minden bizonnyal. Melyik pasi ne használná ki az alkalmat. Már csak egy alacsony termet kell Mikael mögé, aki a melleimet stírölheti. Bah! Ilyeneket is csak én tudok kitalálni. És már fáj a hasam. Nem is kicsit! A sérült lábam pedig lassan végleg elgémberedik, és akkor már rögvest vágjuk is le! Szemem forgatva szólalok meg újfent.
- Nem túl sokat. Világéletemben érdekeltek, így kutakodtam párat felőlük, de hát annyi a kitaláció és kevés a valóság, hogy sosem vennék mérget a tudásomra. De, ha te tényleg az vagy, akinek mondod magad akkor már elég sok pletykát kizárhatok és a lényegre fókuszálhatok. Szóval, Mystic Falls nem vadállatoktól hemzseg, hanem vérszívóktól. Igaz? – válaszolok végül a kérdésére – Neked pedig, a feleséged egy boszorkány, és több gyermeked is van. Jól tudom? – folytattam, majd elhallgattam. Elgondolkozva kizártam a külvilágot és azon morfondíroztam, hogy még mi lehet igaz és mi nem. Valamint, ha hazaérek és nem kell fekvőgipszben szenvednem, akkor jobban belemélyedek a kutatásba, hogyha nem veszem fel a kapcsolatot a természetfeletti világgal akkor is kellően tájékozott legyek az olyan esetekre, mint a milyen ez is. Bár kétlem, hogy bármi esélyem lenne. Pláne ezzel a férfival szemben, de ki tudja. Legalább megpróbálom nem olcsón adni, azt, ami kell neki. Ha már itt tartunk! Ismételten rávertem kettőt a férfi hátára.
- Most már igazán letehetnél! Nem hallod?! Tegyél le! Ez kényelmetlen, Shrek! – mondom kevés dühvel hangomban. Új ötletem támad! Ha eddig nem reagált, akkor erre biztosan fog. Jaj, csak ne törje el a másik lábam is! Felemeltem jobbik kezemet és ahogy csak tudtam olyan erővel vágtam rá Mikael seggére, hogy belefájdult a tenyerem. A hangjáról nem is beszélve. Au, au! Ez fájt! Gyorsan rázni kezdtem kézfejemet emberi reakció lévén. Au!

❇ 700 ❇ music ❇ note ❇
©

Mikael & D

Totális értetlenség ült ki arcomra. Egyre jobban összekuszálom saját magamat. Szerencsére ez a fazon, annak ellenére, hogy a semmiből előbukkanva nyakon harapott egy másik furafigurát, egész rendesnek tűnik nekem. Már csak azért is, mert megengedte, hogy tegezzem. Ki tudja, a végén még öribarik is leszünk. Úristen, nevetnem kell! Milyen kár, hogy ebben a városban nincsenek ilyen szórakoztató alakok. Bár őszintén meg mondom, saját magamat mulattatom itten. Szóval válaszoltam a kérdésekre, melyek újabbakat indítottak el bennem és ennek végére teljesen összekutyultam a fejemet. Értetlenül ráztam még pillantottam fel a férfira. Ohohó! Nem idevalósi. Akkor fújhatom a reményét annak, hogy jövőnyáron vagy valamikor egy hosszabb hétvége alkalmából eljöhessek ismét New Orleans házai közé. Lett volna akár egyetlen ismerős arc is. Habár jobban belegondolva a nem is olyan rég történtekre lehet nem akarok ide visszajönni. Legközelebb tényleg legyilkolnak, mint valami horrorban ami nem is ijesztő, csak gusztustalan. Igen. Ezek a filmek sosem rémítettek meg. Inkább undorral töltött el egy-egy jelenet belőlük. Ajkaimmal egy át formáltam ahogy végül bemutatkozott a nálam jól láthatóan idősebb férfi. Alighogy összecsuktam ajkaimat eszembe jutott egy érdekesség. Amikor, lévén szeretem a természetfelettit, olvasgattam és kutakodtam tudomásomra jutott pár dolog az eredeti vámpírcsaládot illetően. Nem sok. Már majdnem semmi, de azok után amit láttam azt hiszem joggal vettem a bátorságot visszakérdezni.
- Mikael… Mint a Mikaelson család feje? Az ős vámpírapa? – kérdeztem enyhén összeráncolt szemöldökkel, de még mielőtt választ kaphattam volna eme két kicsi kérdésre a földön fekvő fiatal férfi magához tért. Te jó ég! Azt hittem neki már kampec. Nuku, zéró, halott. Ezek szerint mégsem. És lám-lám, a nem is tudom még most se, hogy nevezhetem a megmentőmnek fogta magát és beadott neki valami agymosós szöveget. Váó. Ezt már tutira homlokom közepéig felcsúszott szemöldökökkel néztem végig. Kikerekedett szemeim pedig csoda, hogy nem potyogtak ki. Végül sikerült pislognom egyet-kettőt és becsukni enyhén elnyílt ajkaimat. Időközben persze már rég összepakoltam a cuccomat és újfent megpróbáltam felállni, de eredménytelenül. Azt hiszem itt fogok meggebedni az erdő közepén. A kérdés csak az, hogy Mikael a csúnya farkas vagy a vadász? Lehet utóbbi, mert elküldte a másik akármicsodát, talán vámpírt, és most… most meg. Hé!
- Hé! – csattantam fel hirtelen, ahogy felkarolt – Mit csinálsz? A lányokat nem így szokás elrabolni! – folytattam hitetlenkedő kiakadással, míg fel nem ismertem a helyzetemet. Nem csak kiszolgáltatott vagyok neki, de valamiért remélnem is kell, hogy segít rajtam. Ha magamra hagyna soha az életben nem kúszok el időben orvosért. Így nagyot sóhajtva csendben maradva szorítottam magamhoz a táskámat. Némi csend telepedett le közénk, míg ő maga meg nem törve azt feltett egy kérdést. Hirtelen micsoda érdeklődést mutat őnagysága! Cöh! „Melyik főiskolába jársz?” Még az előzőnél is hangosabban csattantam fel.
- Mi közöd van neked ahhoz? – kérdeztem vissza némi méreggel arcomon, de amikor találkozott a tekintetem az övével elpirulva húztam meg magam. Szégyellem magam. Persze, ő egy idegen és akár vámpír akár nem, nem bízhatok meg benne rögtön annyira, hogy elmondom neki hova járok. Végül mégis csak kiböktem egy bocsánatkérés mellett. Végtére is, rá vagyok most utalva – Bocsánat… Whitmore. – lesütöttem a szememet. Egyszerre vagyok vakmerő és gyáva. Ilyen az én formám. Sose tudtam rendesen szembenézni másokkal vagy megvédeni magam, mert tartottam, tartok attól, ami utána következik. Pláne, ha a rosszindulatú sulis fiúkról vagy „menő” csajokról van szó. Remélem, azért nem haragítottam magamra.

❇ 540 ❇ music ❇ note ❇
©

Mikael & D

Az a pasi csak áll ott, mint szürke szamár a ködben és néz. Mi az? Még ott az előző szendvicsem maradéka az arcomon? Biztos, hogy nem. Akkor meg mi a fene lehet olyan érdekes bennem? Oh, tudom már! Én leszek a fincsi kis desszert. De hát nem azt mondta épp az imént a köszönöm után, hogy nem bántja az embereket?! Embereket… hmm… mintha ő nem az lenne. Habár be kell valljam, ezek a gyors eseménysorozatok után már halvány lila gőzöm sincs arról mit gondoljak. A természetfeletti nem csak legenda? Dajka mese amiben hihetünk, vagy épp retteghetünk sötétedés után, hogy ne szökjünk meg az otthon óvó falai közül. Mindegy. Én nem akarom elhinni, bármi is legyen a dolog hátterében. Kétszer is megpróbálok felállni, hiába. Mindennek tetejébe egyre erősebb a fájdalom. Ez minimum a triplájára fog dagadni, remek! Ráadásul ide még mentőt se hívhatok. A telefonom olyan béna, hogy erdős területen haszna vehetetlen, hacsak nem épp az időt akarom megtudni általa. Pislogok kettőt az ismeretlenre, majd barna szépségeimmel alaposan, a feltűnést a lehető legkevésbé sem kerülve mérem végig. Nem rossz. Az apám lehetne. A különbség csak az, hogy skót származású nemzőm születésem után egy kiskosárkában egy másik család küszöbén hagyott egy aprócska levélkével. Miért ő? Mert anyám nem élte túl a küzdelmet világra hozásomkor. Már akkor nagyon makacs voltam és harcias. Bár egy plüss medvénél nagyobb vaddal nem verekednék. A férfi végül megszólal. Kijelentésétől „ezt most ugye nem mondtad komolyan” arcot vágok. Mintha ez nem lenne kellőképpen egyértelmű. Mondjuk aláírom, még mindig ott tartok, hogy nekem bizony innen valahogy el kell vergődnöm a civilizációhoz. A kérdést illetően pedig el kell keserítsem. A válaszom ugyanis nemleges.
- Nem. Csak egy kis időt töltök itt a nyáron. Utána irány vissza a főiskolára. Na és te… vagy maga? Tegezhetem? Ide valósi? – érdeklődöm mikor fejembe ötlik valami. Hát nem az ilyen vagy ehhez hasonló helyzetek miatt cipelem magammal azt a fránya dobozt, amin egy piros pluszjel van? Dehogynem! Közelebb húzom magamhoz a táskámat és matatni kezdek benne. Előveszem az elsősegély ládikót és megpróbálok valamiféle használhatót találni benne, ami segíthet a lábamat illetően. Bár nem vagyok orvos – Már csak a fekvőgipsz hiányzik. – morgolódom hangosan, majd nagyot sóhajtva ismét felnézek a férfira – Danielle. Danielle Beckett. De, mindenki csak D-nek szólít. – mutatkozom be végül. Nem hívhatom mindig pasasnak, vagy egyéb más szép kis jelzőkkel illessem. Visszateszem a fehér dobozt és megkapaszkodva a tuskóban újra megpróbálkozom a lehetetlennel. Őszintén mondom, véletlen volt, de úgy belerúgtam a rossz lábammal az egyik kőbe, mitől olyannyira belém nyílalt a fájdalom, hogy azt hittem menten összepisilem magam. Gyorsan le is ültem. Hajaj. Ebből kúszás lesz a szállásig. Én mondom, ennél „mázlistább” senki sem lehet.

❇ 440 ❇ music ❇ note ❇
©

Mikael & D

New Orleans. Micsoda pezsgő város. Teljesen más, mint a drága Mystic Falls, ahol lakást vettem magamnak. Persze, oda majd csak iskola után fogok beköltözni. Nyári szállásnak a kolesz is megteszi, amíg nem rúgnak ki onnan. Úgy érzem, hogy itt mindig történik valami. Valami misztikus, melytől felforr a véred és az ünnepségek is magával ragadnak. Három nap múlva megyek haza. A várost már keresztül-kasul bejártam. Éppen itt volt az ideje, hogy körbe nézzek a külső területeken is. Mindig is vonzottak ezek a helyek. Holnap például a temetőbe megyek. De ma. Egy kisebb erdei túrát terveztem. Na, nem valami nagyot. Éppen csak annyit, hogy érezzem a természet és a fák közelségét. Ezért sem hoztam magammal többet a félvállas táskámnál, mely némi harapnivalót, innivalót és még néhány olyan apróságot tartalmazott, mint az elsősegély doboz. Sosem lehet tudni mi történik az emberrel ha távolabb kerül a civilizációtól. De nem aggódom. Miért is tenném? Jön a mumus és megesz? Ugyan már! Legfeljebb farkasokkal találkozhatok, arra pedig ott van a még korábban beszerzett kimondottan erdei túrákra magammal cipelt késem. Na, nem mintha hatásos lenne egy falkával szemben és őszintén szólva nagyon nem is vagyok mestere a használatának. Jobb szeretem gallyak kiélezéséhez használni, ha éppen szalonnát akarnék sütni egy jó kis táborban. Nem ez a mai program. Csupán sétálok egy keveset. Ez lett volna a terv, ha nem alakulnak másképp a dolgok. Jó néhány órája mászkálhattam, amikor észre vettem egy idegen férfit alig néhány méterrel odébb. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy épp merre járok, így gondoltam megkérdezem. Csak nem fog megharapni!
- Hé! Szia! Nem tudod véletlenül merre járok? – kissé béna kérdés, de hát engem nem az érdekelt hol van a város. Nem állt szándékomban jelen pillanatban visszamenni oda. Még nem. Az idegen baljóslatú vigyorral az arcán fordult meg. Mint amikor egy horror filmben a gyilkossal találkozik a szerencsétlen és az előbbi mindennel tisztában van, illetve, esze ágában sincs segíteni. Inkább torkod metszi. Nem gondoltam volna, hogy ennyire közel járok az igazsághoz. Az illető szemei megváltoztak. Furcsán néztem rá, enyhén összeráncolt szemöldökkel. Ennek meg mi baja lehet? Lassan elnyíltak vigyorgó ajkai és elővillantak szemfogai. Hallottam, hogy még annyit mond: ebéd. Hogyne! Persze! Tudod ki legyen az ebéded! Ennyire „mázlista” is csak én lehetek. Elindult felém. Segítség! Voilá! Pislogtam kettőt és már meg is lettem mentve. Ez valami titkos varázslat lehetett. Megtörténik amire gondolok? Beszélnem sem kell. Hmm… akkor kérek egy fagyi kelyhet. Fenébe! Nem vált be. De, nem is emiatt kellene aggódnom, hanem azért ami történt. Egy másik férfi bukkant fel és neki ugorva az elsőnek nyakon harapta. Kikerekedett szemekkel néztem rájuk, és akarva akaratlan léptem hátra kettőt. Rossz helyen vagyok. Én mondom. Reccs! Ez az! Danielle újabb „mázlista” húzása! Hirtelen vágódtam hanyatt miként a nem is olyan régen még átlépett tuskót most sikerült megtalálnom és lám-lám el is estem benne. A bokámba nyilalló fájdalomról már nem is beszélek. A fiatalabbik elterül a földön, míg az idősebbik felém fordul szája szélén némi vérrel. Kérdőn kúszik fel egyik szemöldököm, míg alkarjaimmal megtámaszkodva feljebb tápászkodom.
- Ez most valami kandi kamerás vámpíros átverés? – kérdezem értetlenül. Vámpírok… vérfarkasok, boszorkányok. Ezek a lények nem léteznek. Vagy igen? – Minden esetre remélem, hogy nem fogsz megenni. És köszi. – teszem hozzá változatlan lazasággal és közvetlenséggel. Eztán megpróbálok felállni, de a lábamba újult erővel hasít a fájdalom és visszaesem. Aucs! Némi fájdalommal arcomon ülök fel és kezdem el a fájó bokámat vizsgálgatni.
- Remek! Ha mázlim van még el is tört! – hitetlenkedek egy sort fennhangon, magamban – De én akkor is visszamegyek a városba! – határozom el makacson és ismételten erőt veszek magamon, hogy talpra álljak. Ügyelek rá, hogy sérült részem ne érjen semmihez, de hiába. Ami fáj az fáj. Én pedig egy egyszerű ember vagyok. Esélyem sincs visszamenni egyedül. Újra a popsimon találom magam és nézek fel az idegenre, akit talán még a megmentőmnek is nevezhetek. Na, most mi lesz? Valami mesebeli főhősként fogom végezni, vagy a szerencsétlen desszertként? De, miért harapta meg azt a másikat? Mennyi, mennyi kérdés. Már engem bosszant. Magamat bosszantom, ez milyen már!

❇ 662 ❇ music ❇ note ❇
©