Elijah & Rebekah

Óvatosan átcsúsztatom picinyke fejét a pulcsi nyakánál, végig igazítom benne apró kezeit, majd kisimítom rajta a pulcsit. Hűvös van odakint, nem szeretném, ha a fázna. Egy hajszálvékony tincset a füle mögé helyezek, hogy oly tökéletes, ugyanakkor oly sebezhető arcocskája látható legyen.
- Tessék. Csodálatosan nézel ki, szívem. – mosolygom rá, felfedezve, hogy milyen jól is áll rajta ez a mini pulcsi, amit vettem neki. Jó, nem teljesen megvettem… hanem inkább elvettem… de az már más kérdés.
- Elijah nagybácsikádnak nagyon fogsz tetszeni. – kacsintok rá, s látom, mintha ő is megpróbálna hasonlót csinálni apró szemével, bár nem igazán sikerül neki.
Aggódom érte. Baljós jeleket véltem felfedezni, tudom, hogy valaki figyel minket, valaki tudja, hogy kik vagyunk, és hol vagyunk. Őszintén szólva félek. Nem magamat, Hope-t féltem. Sosem bocsátanám meg magamnak, hogy ha bármi is történne vele a felügyeletem alatt. Hiába a varázslat, amit rászórtunk, tudtuk, hogy nem lehetünk örökké biztonságban. Tudtuk, hogy el fog jönni ez a nap. Nem vártam, igazából próbáltam minél jobban eltolni, hogy még több időt töltsek ezzel az angyalkával, aki megváltoztatta az életem. Ő olyan… nagyszerű gyermek. Olyan emberi. Felüdülés volt számomra ez a néhány hónap. Úgy bánhattam vele, mint ha a saját lányom lenne, s ezt a lehetőséget ki is használtam. Még mindig hálás vagyok Nik-nek, amiért rám bízta legféltettebb kincsét, s noha, legszívesebben örökké itt tartanám, eljött az idő, hogy haza vigyem. A szüleihez.
Ügyesen beleteszem a hordózójába, ami egyébként nagyon hasznos kis tárgy. Főleg, mikor bevásárolni indulunk.
Beszállok vele a kocsiba, bekötöm magunkat, a kulccsal elindítom a kocsit, majd szépen lassan elgurulunk a már nem olyan biztonságos menedéket adó meleg otthontól.
Kissé késésben vagyunk, de azt hittem, hamarabb beérünk városba. Nos, mint kiderül tévedtem. Jócskán besötétedett már, mire megérkeztünk a megbeszélt helyre. Magas, akár többemeletes épület, melynek legalsó szintjén egy étterem helyezkedik el. Megragadtam Hope hordozójának fülét, másik kezembe a táskámat, s készen álltam szeretett bátyám viszontlátására.
Izgatott voltam. Már meg akartam mutatni, hogy az unokahúgunk milyen gyorsan nő, s hogy már mekkora kis hölgy lett belőle.
Megtettem az első lépéseket, közben figyelmesen körülnéztem. Nem láttam semmi szokatlant, nyugodtan toltam be magam előtt az étterem bejárati ajtaját, amin beléptünk, s megpillantottam.
Elijah mit sem változott a több mint ezer év alatt, amit e világon töltöttünk. Még mindig olyan elegáns és jóképű, mint fiatalabb korunkban. El sem merem képzelni mióta várhat ránk, remélem nem aggódott annyira.
Lassan elérek az asztalig, noha nem mintha olyan nehéz lenne, amit cipelek, az emberek el sem tudnák képzelni, mennyi mindent elbírnék még.
- Elijah. – mosolyodom fel, amiért újra látom. Hosszú idő telt el, mióta elmentem. Hope-t leteszem az asztalra, én pedig szorosan átölelem a bátyámat. Nem is gondoltam, hogy ilyen jó érzés újra egy felnőtt társasága. Kicsit hiányzott már ez.