A művészet mindig is sokkal többet mondott azok számára kik tekintetüket rávetették, mint bármily ékes vagy hangosan felcsapó szó, vagy szavak forgataga. És azokról is sok mindent elmondanak, akik a képek előtt állnak. Elijah ragaszkodik a családunkhoz, hiszen most hogy hosszú idő után ismét lábát vetette az otthonunk falai közt a nyikorgó padlón, első elrejtőző mozdulata, első elterelő művelete az volt, hogy a festményeim kezdte nézegetni, festményeim a családunk tagjairól vagy legalábbis azokról az idegenekről, akik egykoron az álcsaládom részeit képezték. De vajon családnak lehet-e nevezni, a megcsalókat, hazugokat, hűtleneket, aljasokat? Nem meglepő számomra, hogy megjelent nálam, hisz jól tudom azt az aprócska tényt, amit ő is belül hordoz magában, Niklaus Mikaelson ellen nem szabad háborúzni, hiszen ha melletted áll, akkor is át fog verni. Barátnak kell lenni, mert azokat kevésbé gyűlöli, mint az ellenségeit. A festményeim drága keretekbe foglalt, régi vásznon megejtett ecsetvonások, színkavalkádok, elvesző történetek, olykor felcsapó érzések, kinemmondott gondolatok, hangos szavakkal dicsért eszmék és különleges személyek. Családok, barátok, szeretők, bajtársak, ellenségek, gyerekek, felnőttek, nők és férfiak nevetnek ránk vissza és mind mondani szeretnének valamit, ha pedig sok időt töltesz a hatalmasokkal a csendben, meghalhatod őket. Amit mondani kívánnak. Rebekah menekül, jól látható a képen, ami Elijah figyelmét felkelti, hogy tengerkék szemében ott a félelemtől átvegyített ösztön, az ajkai kerekségében pedig egy aprócska szó bújik meg: segíts. Segíts nekem, a szörnyeteg börtönbe zár, kínoz, megvet és kihasznál. A sötétsége felemészt, Elijah segíts. Hát nem hallod, bátyám? A húgunk érted kiállt! Mindig is ez volt a jellemző rájuk, az összetartás, a lojalitás, a hűség, a családi kötelék. És hol voltam én? Ha jobban megnézzük a húgom múzsai képét, láthatunk egy karkötőt a vékony csuklóján, ami körbefonja porcelánszínű bőrén eme testrészét, ott vagyok én, a gonosz, az ördög ki láncot vetett rá és szenvedni hagyva őt mindörökre bezárja. Kellett nektek azt fogadni velem, hogy örökkön örökké, szinte biztosra veszem, hogy számotokra teljesen mást jelent mint számomra. Elengedem fülem mellett bátyám cinikusnak alig ha nevezhető köszöntését, még gyakorolnia kell azt, ami nekem már természetemből adódóan ösztönösen megy. Nem nézünk egymásra, azonban amikor tekintetét rám veti, szúrós pillantásaink találkozásánál háború dúl minden egyes átkozott elszaladó percben.
- Nézd Elijah, hazudnék ha azt mondanám, nem voltam tisztában azzal, hogy vissza fogsz jönni hozzám, hiszen mindig visszajössz. - kezdek mondandómba, miközben megkerülve őt a bárszekrényhez lépek és két kristálypoharat veszek ki onnan, egy üveg jó minőségű wiskey kíséretében. Óvatosan forgatom meg a törékeny tárgyakat a kezemben és kitöltök egy - egy italt magam és bátyám számára, eközben azonban egyetlen hang sem szökik ki a torkomon. - Azt azonban nem hittem volna, hogy amikor újra itt leszel velem, akkor ugyanazt az ostoba eszmét követed. - lököm el magamtól a poharat, amely végig csúszik az asztalon és Elijah mellett ér véget. Más körülmények között személyesen nyújtottam volna feléje, de a kapcsolatunk jelenlegi állása szerint ezt most nem engedhetjük meg. Megtámaszkodom az asztal mellett, ahogy a kesernyés ízű italt kezdem illatolni, majd lassan ízlelve kortyolni. - Egészségedre, bátyám! - mondom kissé megkésve, bár bizonyára fivérem most a legkevésbé vágyik az italozásra, hiszen jól ismerem őt. Miután elfogyasztom az italt erős pillantással tekintek rá, ellentmondást nem tűrően tartom a tekintetét, majd az asztalra helyezem a poharat. - Tisztában vagyok vele, hogy már mindenféle boszorkányt felkerestél annak érdekében, hogy megtörd az átkot, de nem értem, nekem miért is kellene ebben részt vennem. Nekem nincs szükségem rá, és igazából neked sincs. - lépek hozzá egészen közel, majd a vállára teszem a kezem, így egy kicsit meggyűrve az öltönyét, továbbra sem eresztem a pillantását. - Nekünk egymásra van szükségünk, Elijah, a családra, a mi családunkra. - mosolyodom el, ahogy kicsit halkabban kezdek suttogni, ismerem a fivérem, szereti a mézes mázos szavakat a nem létező családunkról hallani, gondoltam hát kicsit a kedvére teszek. - Nekünk nem Hayley a fontos ebben az esetben... - itt egy pillanatra elmosolyodom, majd elengedem és határozottan mondom ki az illető nevét, ahogy hátat fordítva sétálok távolabb. - Hanem Kol. Hozzuk vissza őt. - fordulok ismét fivérem felé, elégedett pillantást vetve rá. Egy darab hús az oroszlánnak, hisz kenyeret és cirkuszt kell adni a népnek. Ezt az ajánlatot pedig ha ő visszautasítja, akkor bizony saját maga lesz a legnagyobb ellensége, hiszen a család mindenek felett. Örökkön örökké.

A tűz halkan pattogott a félhomályban ülő szoba kandallójában. A lemezjátszón gyötrődallamú gyászhegedű rezdülései érintették a mély csendet, ahol a sötétség kóborolva rajzolta ki a festőállvány előtt álló karizmatikus alakomat a Hold ezüstös fényében. Apró mozdulatok játékos hullámzása süvítő tengerként borította be a vásznat, melynek csillogó fehérsége a színek forgatagába ösztöntől fulladozva szűnt meg létezni. Vöröslő vércseppek, alkohol terjengő kesernyés szaga, gomolygó füst és végeláthatatlan csend jellemezte ezen az éjszakán a villát, melynek a legeldugottabb pontján, a festőteremben leltem a sanyargató pusztulásban egy cseppnyi harmóniával átitatott békére. Ujjaim megpihenve támaszkodtak az ecseteim szárán, a semmiségből varázslatos képet alkothattam árnyalatok, vonalak, fény és árnyék, emlékek, pillanatok, hangok, ízek és tekintetek felidézésével. A napokban bosszantóan sok időm akadt a rossz és mérgező gondolatokat az elmém felszínére engedni, holott eddig csak egy rejtett ajtó mögött lapultak, tudomás nélkül vesztek el a forgatagban, de most bizonyára az új onnan felütő magányom engedte meg önzően magának, hogy mind kitörjenek. A családom valószínűleg ismételten a gyűlölet határán estek át, fröcsögve és utálkozva ejtik ki a nevem, unottan gondolnak vissza az eltöltött időkre, próbálnak kitörölni emlékeik közöl és átkozzák a napot, amikor édesanyánk fogantatásom után, világra hozott engem. Nos hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez meglep, vagy éppen nem szoktam már hozzá, valamint akkor is hamis szavakat ejtenék ki az ajkaimon, ha azt mondanám ez engem érdekel. Elvégre erről szólt az egész életünk, én őket utáltam, amit velem tettek, ők pedig engem utáltak azért, amit én tettem velük, ritkán hallani ilyen erős és harmonikus testvéri kapocsról. Ahogy a színek egyre erősebben és sötétebben lepik el a vásznat, elkalandozva pillantok körbe a sötétségbe, de a belopózó fényben megvillan a zöld tenger vad játéka egy visszatükröződő szigorú pillantásban, melyet a helységre vetek, melynek ridegsége már a korai órák óta egyre szorosabban ölel. Ahogy végig futtatom a tekintetem a bársonykárpiton, a festményeken, a bútorok a viktoriánus időket idézik fel bennem, különösen a plafonon lógó drága gyémántcsillár ékeskedése miatt. Egy apró mosollyal elevenítem meg magam elé azokat az időket és azon kori szórakozásaimat, amikor is egy erős hang ütközik meg a falakon orvul arcba csapva engem, amitől kizökkenek a kellemes magányomból és elejtem az egyik kedvenc ecsetem.
- Elijah. - morgom az orrom alatt alig halhatóan, majd mindent ott hagyva indulok el határozott léptekkel a dolgozószobám felé, ahonnan feltehetőleg a hang megszökött. Az első gondolatom bátyám felé, hogy nem akarok vele találkozni, de ha meg akarok szabadulni a zavaró jelenlététől, akkor igyekeznem kell kedvesen viselkednem vele, azaz most nem döfhetek tőrt a szívébe, pedig kedvem lenne hozzá. Az elmúlt időszakban azt hiszem legalább annyira utáltam őket, amennyire ők engem, talán mégis megérné az a tőr. Egy pillanatra megállok és megigazítom a ruhámat, amelyet vér és festék keveréke lep be, majd lendületesen nyitok be az ajtón, ahol kényelembe helyezve magát, találom meg fivérem.
- Micsoda kellemetlen meglepetés. - szólalok fel a magam cinikus módján, bizonyára ezért órákon át tartó kiselőadást fogok hallgatni az ő diplomatikus módján. - Na de tegyük félre az ellenségeskedést... - húzom cinikus mosolyra a számat, egészen úgy viselkedem mintha semmi sem történt volna, persze mindketten nagyon is jól ismerjük a körülményeket. - Minek köszönhetem a látogatásod, fivérem? - lépek közelebb érdeklődést színlelve, majd megtámaszkodva az író asztal előtt, tekintetemmel kitüntetve figyelni kezdem őt.