szavak száma: 506 || zene: Heart Cooks Brain || megjegyzés: remélem tetszik:3

Mély lélegzetvétellel fogadtam magamba a friss levegőt. Fogalmam sincs mikor volt már utoljára igazán, amikor kitettem a lábam a házból és csak sétálgattam. Úgy valójában, az volt a célom, hogy lenyugodjak. Egyre idegesebb és idegesebb vagyok, mióta Whimsy újra betette a lábát a házunkba. Nem azért, én örülök, hogy az agyhalálból visszajött, megkérdőjelezve minden orvostudományt, amit az élet eddig felfedezni vélt, hanem inkább a gyász. No meg az a személy, akinek a lelke jóformán benne él. Látom benne Isát, aljasan és elpusztíthatatlanul belefúrta az elmémbe magát. Ez a fájdalom nem múlik, túlságosan valódi, szinte fizikailag érzem. Klaus ölte meg, ez az ő lelkén szárad, de, ha én nem provokáltam volna ki, akkor...
Lehunytam a szemeim, kiürítve az elmém, amelyben nevetve táncoltak démonjaim. Fogalmam sincs miféle lények ezek, de nem tudom őket elfojtani, valaki megtanította őket természetellenesen úszni az árral szemben. Az idő egy ormótlanul kedvező dolog, minden egyes sebet begyógyít. Isa volt az első ember, aki úgy fogadott el, ahogy voltam. Jobban, mint ahogy Whimsy valaha tette, valahogy tenni fogja. Akármit csinál, akárhogy fog viselkedni, ő nem ő. Sosem lesz ő.
Gonosz, álnok gondolatok. A saját elmém a legnagyobb ellenségem. Annyi mindent megtettem az életben már, amit megbántam, sosem fogom tudni visszafordítani. Vissza kell lendítenem magam az életbe, mielőtt meg kell mentenie valakinek a semmitől, amivé válok. Amivé váltam. Gőzöm sincs melyik eshetőség, én még nem véltem észrevenni gyökeres változást, csak érzem, hogy valami belülről rág. Boldogan emlékeztem vissza eddig a gyerekkoromra, a falkára, amiben együtt voltunk. Minden egyes alkalommal, amikor próbáltam a húgom elől elrejteni a kilétem, ezzel bajba keverve magam. Sosem hagytam volna, hogy megtudja, mivel még kiváltja az átkot, én pedig meg akartam óvni attól, amibe kevertem magam. Sokan mondták, hogy a farkasságnak van egy nemessége, a tisztasága... őszintén szólva, én nem találom egyiket sem. Gyilkolással válunk azzá, amik vagyunk. Ki kell oltanunk egy ártatlan lelket. Utána pedig képesek vagyunk ártatlannak nevezni magunkat, ellopva az élet minden reményét attól, hogy nem tapad mindenki kezére vér. Mi nem vagyunk mások, csak a legfényesebb éjszakák gyermekei.
Idegesen szorongattam a kávés poharam, körmeimet néha belevájva a papíranyagba. Sietős lépésekkel fordultam be minden sarkon. Nem figyeltem merre megyek, minden koordinációm az előttem az utcaemberére szegeztem, nehogy nekimenjek, feldöntsem, én legyen a hibás, esetleg pereljen. Bárhova néztem, megvető pillantásokat láttam, pedig az emberek legnagyobb része azt sem tudta ki vagyok én. A mardosó lelkiismeretem teszi ezt velem, hogy keressem fel Klaust, és verjem le rajta amit művelt. Remélem fáj neki. Remélem minden idejét a saját maga utálata veszi el, különben meg kell mutatnom neki milyen az, ha valaki tényleg utál valakit.
A piszkosszürke betont pásztázva tekintetemmel haladtam előre, mint valami őrült, akit üldöznek. Talán paranoiás lettem, hogy kergetem saját magam. Igen, valószínűleg az őrületbe.
Egy alak termett előttem, én pedig egyenesen belefutottam. A belefutást pedig úgy értem, a pohár meghajlott, elrepedt, a teteje leesett, a tartalma pedig a vadidegen felsőjén landolt. Nem mellesleg, teljesen forró volt a kávém még... A kávém!
- Nem tudnál vigyázni?! - Dobtam el a maradék negyedpohárnyi frissítőlöketet, majd fejemhez kapva lehunytam a szemeim. Egy nagyot sóhajtottam, majd az alak arcára meresztettem méregzöld szempáromat. - Én kérek elnézést. Elnézést - mormogtam. Nem voltam olyan passzban, hogy most leálljak vitatkozni valakivel arról, hogy melyikünk hibája ez az egész. - Leforráztalak? - Felvontam szemöldökeimet kérdőn, majd kabátzsebemből előkotorva jó pár zsebkendőt készen álltam használni őket. Hangom némi aggodalomtól remegett, bár leginkább azért, mert, ha nyolc napon át gyógyuló sebet okoztam neki, beperelhet. Ez nem lenne egy leányálom, így jobb lenne elkerülni.