- Well in case you haven't figured it out by now, I'm a sociopath. I know, shocker -

Úgy éreztem, hogy a magyarázkodásom nem is igazán neki szólt, inkább saját magamnak. Mintha az érzelmes felemmel akartam volna elhitetni, hogy nincs abban semmi rossz, amit tettem, azok után, ahogy a szüleim bántak velem. Whimsy az életemnek csupán csak egy töredékét kapta. Annyit, amennyi hirtelen felszínre tört belőlem mélyről. Kivételesen azt az arcomat mutatva, akit borzasztóan bántott mindaz, ami történt. A történet másik felét viszont még mindig nem hallotta. Végezni akartam a testvéreimmel, azonban, ha nem akadályoznak meg ebben, talán lenyugodtam volna. Talán vettem volna egy száznyolcvan fokos fordulatot. De talán, ha a szüleim nem úgy bánnak a gyerekeikkel, ahogy, ez sem következett volna be - túl sok a talán. Viszont az a tizennyolc év magány abban a rohadt körforgásban elviselhetetlen volt. Számtalan mód jutott eszembe, ahogy végezhettem volna magammal. Hobbit űztem belőle, hogy minden alkalommal felírtam egy öngyilkossági formát, mikor eszembe jutott egy új – a végére már egy egész nagy szám jött ki. Azonban az öngyilkosság nem volt opció, ahogy a kijutásom reménye sem. A reményvesztettség, az elkeseredés, a magány és a monotonitás fogja voltam, majdnem két évtizedig, ami olyan szinten tönkre tenne bárkit, mely szavakba sem önthető. Talán ezért nem is szándékoztam ezt megértetni Whimsy-vel. Nem várom el, hogy bárki átérezze a helyzetem. Nem kell a sajnálat sem. Az egyetlen dolog, amit szeretnék, az az, hogy valaki megértsen végre.
- Valóban, igazad van. Nem ismerlek, de ismeretlenül is pontosan jól tudom, hogy bármi is történt veled, nem ér fel az én múltamhoz – ezzel pedig le is zártam a témát. Felesleges lett volna bármit is mondanom, hiszen látszólag meg sem akart hallgatni. Ezt viszont teljes mértékig megértettem, de reméltem, hogy lesz még alkalmam higgadt, nyugodt körülmények között beszélni vele.
A „vámpír” szó említése után megfigyeltem Whimsy minden egyes mozzanatát. Próbáltam olvasni az arcáról, azonban nem volt rá szükség, hiszen nyíltan ki mondta a véleményét rólam. Azt a képet, melyet minden előzmény ellenére alkotott rólam. Fogalmam sem volt, hogy látta a dolgokat, de én magam kezdtem úgy érezni, mintha egy másik Kai-al találkozott volna ma, mint legelőször a Grillben. Mintha akkor este nem én álltam volna előtte, hanem valaki más. Elveszettnek éreztem magam az utóbbi időben, de biztosra vettem, hogy ez a felem a valódi. A pszichopata, aki nem törődik senkivel, és semmivel. Igényeltem az emberek közelségét, társaságra vágytam – azt hiszem, ez nem meglepő. Mégsem tudtam, hogy kellene viselkednem. Úgy látom, nincs remény a számomra. Visszafordíthatatlanul tönkrement az életem.
Nem akartam fájdalmat okozni Whimsy-nek. Minden annyira gyorsan történt. Az érzéseim eluralkodtak rajtam. Rosszul estek, s egyben dühítettek is a szavai. Felerősödő érzelmeimmel pedig ez csak még rosszabb volt és nem tudtam megállni, hogy ne ijesszek rá a lehető legrosszabb módon. Miután elengedtem, képtelen voltam lenézni rá, inkább csak a távolba pillantottam, és hallgattam halk szavait. Az a bizonyos mondat azonban célba talált, hiába vágta egyszerűen csak a fejemhez. Emlékeztetett az első találkozásunkra, és azzal, hogy igazolta az akkori állításomat, már én is kezdtem elhinni, hogy valóban nincs rendben velem valami. Mintha eleve rossznak születtem volna és ezen változtatni sem lehetne. Kiálltam az elveim mellett, és pusztán annyit szerettem volna, ha a családom megbűnhődik mindenért, amit ellenem elkövetett, kárpótlásul pedig megkapom, amire huszonkét éve várok. Viszont annyiszor megkaptam, hogy őrült vagyok, gonosz és romlott, hogy már magam is kezdtem elhinni. De most először vettem ezt igazán komolyan Whims szájából.
Mélyen szívtam magamba a hideg levegőt, miközben még inkább elfordítottam tőle arcom, hogy még a látószögembe is csak homályosan tűnjön fel az alakja.
A történtek után azonban képtelen lettem volna álomra hajtani a fejem. A gondolataim amúgy sem hagyták volna, hogy nyugodt körülmények közt élvezzem az éjszakai üresség áldását. Csak ébren forgolódtam volna az ágyban, tökéletes magányomban, miközben azon gondolkozom, mennyire elrontottam mindent az életem során. Jobbnak láttam, ha alkohollal vezetem le minden feszültségem, s hagyom, hogy minden egyes korty megfosszon egy kínzó gondolattól és érzelemtől, melyet vámpírráválásom óta kell elviselnem. Már az sem érdekelt, ha talpig vérben sétálok be egy kocsmába. Tízzel több, vagy kevesebb holttest mit számít?

Kai & Whimsy

Monster.... How should I feel?

Mérges voltam, nagyon mérges. Kai önsajnáltatása valami olyasmit váltott ki belőlem, amire még én sem számítottam. Felháborítónak tartottam, hogy ezt a pusztítást, ezt a rengeteg halottat csak annyival magyarázott, hogy sanyarú gyerekkora volt. Lemerném fogadni, hogy nagyon sok embernek, az övénél rosszabb gyermekkor jutott, és érdekes módon, ők még sem kezdtek mind értelmetlen gyilkolásba. Nem rendeztek vérfürdőt a főtéren, és nem védekeztek azzal, hogy "bocsi, rossz gyerekkorom volt, nézd el nekem". Ez volt az, ami marhára felidegesített. Pedig én tényleg szerettem volna megérteni Kai-t. Szerettem volna többet tudni róla és igen, mellette szerettem volna lenni. De nem tudtam. Látva, hogy mit művelt, hogy milyen ő valójában... egyszerűen nem ment. Képtelen voltam szemet hunyni fölötte és ki kellett adnom magamból valahogy. Kiabáltam vele. Egy részem tudta, hogy inkább nem kellene, mert veszélyes és ki tudja mit tehet meg velem, de nem számított. Ki kellett mondanom, amit.
- Tökéletes életem? - egy pillanatra elgondolkoztam, hogy jól értettem-e. - Azt hiszed, hogy nekem olyan tökéletes életem van? - kérdeztem vissza. - Még te sem ismersz engem, Kai. Fogalmad sincs róla, hogy milyen életem van. De elhiheted, hogy nem te vagy az egyetlen, akinek nem úgy alakultak a dolgai, mint egy tündérmesében. - ezt már nem kiabáltam, de így is megemeltem a hangomat. Még nem voltam kész halkítani. Tartottam tőle, ha elhalkulok, elvesztem a lendületem, a bátorságom és nem fogok tudni szembenézni vele. Márpedig, ha már ebbe belekezdtem, végig akartam mondani. Egy részemnek nem esett jól, hogy így kellett beszélnem vele, utáltam, hogy így beszéltem, de a másik részemnek szüksége volt erre. Meg kellett mutatnia, hogy nem fog megfutamodni előle és nem nézi el az efféle "botlásokat".
Kai nevetett. Bennem pedig valósággal meghűlt a vér. Egy vámpír... Egyúttal megrémített és furcsán természetesnek hatott rám ennek említése. Mintha valaha részese lettem volna én is annak a világnak, amiben a vámpírok, vérfarkasok és egyebek mindennapos jelenségek az emberek életében. Ennek ellenére teljesen őrültnek néztem őt.
- Őrült vagy... - vetettem oda neki, miközben hátráltam tőle egy lépést. Jobbnak láttam még nagyobb távolságba kerülni tőle, mielőtt pontot teszek arra a bizonyos "i"-re és faképnél hagyom. Nem volt már mit mondanom neki. Szembesítettem a nyilvánvalóval, elmondtam neki, hogy egy szörnyeteg és, hogy nem akarom látni. Komolyan is gondoltam, ennek fejében pedig én buta, azt hittem, hogy majd  csak úgy hagy elmenni. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Alig, hogy két lépést megtettem, Kai a semmiből került hirtelen elém. Úgy közelített felém, mint egy fújtató bika, én pedig önkéntelenül is hátrálni kezdtem. Pánikba estem. A szívem a torkomban dobogott, olyan hagosan pumpálta ereimben vért, hogy még én is fülemben hallottam dobolását. Pillantásomat végig Kai dühtől izzó szemein tartottam, nem is mertem máshová nézni. Megbotlottam, majdnem sikerült is hátra esnem, de még sikerült visszanyernem egyensúlyomat. Kai pedig éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy elkapjon.
Felsikoltottam, még mielőtt a torkomra szoruló kéz elállta volna a hangom útját. Levegőért kapkodtam, nem túl sok sikerrel. Egyik kezemmel megfogtam Kai torkomat fogó kezét, mintha csak le akarnám feszíteni magamról, de valójában csak ezzel szerettem volna jelezni számára, hogy ha ennél jobban rászorít, megfulladok.
Szinte meg sem hallottam a szavait, nem akartam meghallani. Semmit sem akartam, csak elmenni. Megváltás volt, mikor elengedett. A földre rogytam, és négykézlábra emelkedve köhögni kezdtem. Most hogy végre újra szabadon áramlott bennem a levegő, jobban lettem. Percekig a földön maradtam még, nem szóltam, egy hangot sem adtam ki, pedig sírni tudtam volna.
- Tényleg egy rosszfiú vagy... - végül csak ennyit mondtam, célozva első találkozásunkkor elhangzott szavaira. Üres volt a hangszínem, akár csak a tekintetem. Összeszedtem magam, felemelkedtem a földről és minden további nélkül otthagytam. Haza akartam menni. A szobámat akartam, a párnámat és egy egész doboz zsebkendőt. Volt egy olyan érzésem, hogy hosszú lesz még ez az éjszaka.

   

- Well in case you haven't figured it out by now, I'm a sociopath. I know, shocker -

Hihetetlen volt, mennyire hiányzott a sikoltozások hangja, illetve az a rengeteg vér, mely vörösre festette a tájat minden egyes alkalommal, miután végeztem valakivel. Luke legyőzése után az a rengeteg érzelem kiborított, és kezdtem azt hinni, elvesztettem a régi önmagam, akivé váltam, akit már sikerült elfogadnom. Nem tűrtem el, hogy egy szempillantás alatt elveszítsem az igazi énemet, azt a felemet, aki miatt annyit kellett szenvednem, akivé annyi éven át formáltam magam. Tökéletes voltam a magam elvetemült módján. Vámpírráválásom után viszont ráeszméltem, hogy nincs veszve semmi. Az éhséget nehezen tudtam elviselni, ahogy a hatalmas erővel sem tudtam még megbirkózni, mely hirtelen rám zúdult, mégis ez az este volt elmúlt éveim fénypontja, a lényem végleges kiteljesedése. Rátaláltam önmagamra. Arra, akivé formáltak, arra, akinek lennem kell.
Hallottam a szíve zakatolását, miközben lassan, és alaposan vettem szemügyre minden egyes reakcióját, melyet abban a pillanatban kiváltottam belőle. Próbáltam tudatosítani benne, hogy minden ellenére ugyanaz vagyok, akit megismert, pusztán más elképzeléseim vannak a dolgokról, mint neki. Illetve, kiélvezem a hatalmam minden egyes adottságát, ha már megáldott vele az univerzum. Mégis úgy tűnt, mintha nem is teljesen rám figyelne. Mintha meg sem hallaná, amit mondok, azonban ez talán jobb is volt, mivel biztos voltam benne, hogy úgy hangzott minden egyes szavam, mintha egy eszelős őrült lennék, aki kezelésre szorul.
Végül minden egyszerre előtört belőlem, pedig még magam sem számítottam rá, hogy mindebbe beavatom Whims-t. Fogalmam sem volt, miért kezdtem bele ebbe az egészbe, ahogy az is váratlanul ért, hogy miket hozott elő belőlem. Ezeket az érzelmi hullámokat képtelenség megszokni, sőt gyűlölöm őket, és semmi másra nem vágyom, minthogy elmúljanak. Nem akarom, hogy maradjon bennem valami emberi, ami arra emlékeztet, mennyi mindent rontottam el – rontottak el velem kapcsolatban. Annyival egyszerűbb lett volna, ha hagyják, hogy a család részévé válhassak, ugyanúgy, mint a többiek. Apám tette tönkre az egész családot, amiért semmi mással nem foglalkozott, mint a kovennel. Az sem érdekelte, mi történik a gyerekeivel. Ő tett tönkre engem is.
Whimsy reakciója által egyértelmű lepettség ült ki az arcomra, ami leginkább talán annak volt köszönhető, hogy vette  a bátorságot, hogy így felemelje a hangját. Labilis állapotban voltam, és magam sem tudtam, melyik pillanatban, mit fogok csinálni, vagy, hogy fogok reagálni egy-egy kijelentésére.
- Nem várok semmit azon kívül, hogy észrevedd, nem lehet mindenkinek olyan tökéletes élete, mint neked – válaszoltam egy kis hatásszünet után, mikor sikerült feldolgoznom a szavait.
Üres tekintettel bámultam a földet, miközben minden érzelmet kifejező vonást eltüntettem az arcomról. Próbáltam higgadt maradni annak ellenére, mit váltott ki belőlem ez a téma. A következő kérdésére ismét felkaptam a fejem, ahogy ráemeltem a tekintetem, és akaratlanul is elnevettem magam.
- Vámpír vagyok. Mégis mit vártál, hogy nyuszikat eszem? – Tettem fel szarkasztikus hangvétellel azt a kérdést, amit inkább költőinek szántam és nem is vártam rá választ. Számomra egyértelmű volt, hogy az éhségem elnyomására embereket fogok felhasználni a vértasakok, vagy a nyomorult állatok helyett. Már a legelső találkozásunknál figyelmeztettem. Azok után pedig ő sem gondolhatta komolyan, hogy a jó fiúk táborát erősítem, akiket érdekel, mi történik másokkal, elvégre másokat sem érdekelt soha, hogy mi történik velem.
A kiabálása azonban kezdett az agyamra menni, ráadásul szavai is egyre inkább dühítettek, viszont eleinte csak unottan forgattam a szemem. A fordulópont akkor érkezett el számomra, mikor megláttam azt a megvető pillantást. Olyasfajta düh öntött el, melyet nem tudtam figyelmen kívül hagyni, viszont nem is akartam. Ezt a tekintetet már láttam. Nem egyszer szembesítettek vele, hogy nem vagyok jó semmire, miközben egy szánalmas pillantással találtam szemben magam. Ezek az emlékek, s előtörő érzelmek pedig nem hagytak nyugodni. Képtelen voltam szó nélkül hagyni, hogy Whims belegázolt az önbecsülésembe.
Egy szempillantás alatt Whimsy elé kerültem és elindultam felé összeszorított állkapoccsal, dühösen és fújtatva, amivel arra kényszerítettem, hogy hátráljon, ameddig csak tud. Összevontam a szemöldököm, és minden figyelmemet Whimsy-re összpontosítottam. Ennyire dühös már régen voltam, és bármennyire is szerettem volna elkerülni ezt, neki sikerült kihoznia belőlem.
A nyakánál fogva egy fának szegeztem, azonban annyira szorítottam, hogy kicsit megemelje a fejét, így tökéletesen kényszeríthettem arra is, hogy a szemeimbe nézzen. Figyelembe sem véve, hogy ember, durván markoltam a nyakát, miközben kicsit feljebb is húztam, hogy csak lábujjhegyen tudja megtartani magát. Rettentően élveztem, ahogy levegőért kapkod, és minden eddigi érzelmem elpárolgott abban a pár pillanatban, amit eddig irányába éreztem.
- Soha többé ne ítélkezz felettem – szólaltam meg dühösen, mégis halk hangon az helyett, hogy kiabáltam volna.
Pár pillanattal később elengedtem, miközben hátrébb is léptem tőle, és próbáltam valahogy lenyugtatni magam, mielőtt olyat teszek, amit megbánok.

Kai & Whimsy

Monster.... How should I feel?

Ahogy ott álltam előtte és őt nézve próbáltam elnyomni magamban a rettegést, szinte képtelen voltam feldolgozni a látottakat. Nem tudtam elhinni, még azt sem, amit a két szememmel láttam.
A saját rettegésemben azonban mindennél jobban hittem. Féltem az előttem állótól, a vérengző gyilkostól.
Nevetésétől a hideg futkosott a hátamon, fejemben a vészcsengő pedig megállíthatatlanul rikoltozni kezdett. Egy hang bennem azt sikoltotta, hogy talán menekülnöm kellene, hogy nem lenne szabad tovább itt maradnom. Az eszemmel tudtam, hogy olyan messzire kéne mennem, amennyire csak lehet, de a kíváncsiságom – túlnőve a félelmemen – maradásra késztetett és nem hagyott elmenni.
Elborzadva hallgattam őt, s figyeltem, ahogy gyönyörködve szemlélte végig pusztítása nyomait.
Egy próféta veszett el benned… - érkezett gondolatban az automatikus válaszreakcióm szavaira. Szerencsére, ezt hangosan nem mondtam ki.
Persze, az igazi válasza váratott magára és hátborzongató körítéssel érkezett meg. Ahogy megfordult és pillantásunk újra keresztezte a másikét… az ereimben még a vér is meghűlt. És az a sötét szempár egyenesen engem bámult. Nyeltem egyet, és próbáltam nem tudomást venni gyomrom émelyítő remegéséről. Nem tudtam mit mondhatnék, hogyan reagálhatnék, hiszen megmozdulni is alig mertem. Nemhogy beszélni.
Én nem az a kis buta főhősnő voltam, az a Bella Swan – vagy ki a fene – az Alkonyatból, hogy olyan könnyen vegyem egy vérengző szörny közelségét, sőt, még erőszakosan rá is nyomuljak, mert azt micsoda klisé lenne… Ráadásul Kai sem tűnt nekem ebből a szögből egy aranyszívű Kullancs – akarom mondani Cullen ivadéknak, aki bambi diétát folytat. Így elnézést kérek, hogy az alkonyatos klisé ebben a történetben elmarad.
Csak dermedten álltam előtte, földbegyökerezett lábakkal, holott, mikor megindult felém, megfordult fejemben a futás gondolata, mégsem tettem, helyette maradtam. Minden félelmem ellenére úgy álltam előtte, mint akit senki és semmi nem rettenthet el. S bár próbáltam leplezni, arcomra nyugodt vonásokat erőltetni, a félelem ott csücsült szemeimben, leplezetlenül és tisztán táncolt zöld íriszeimben.
Kai közelsége őrült vágtára fogta szívemet, melyet félelem hajtott elsősorban, másodsorban pedig nem akartam, nem voltam hajlandó tudomást venni róla, mi lapult meg még e mögött. Ki akartam rekeszteni minden pozitív érzésemet vele kapcsolatban, ugyan olyan ridegen akartam rá tekinteni, ahogy ő, én rám. Nem hagyhattam, hogy az egészen kellemes érzések mellet eltörpültté váljon az az aprócska tény, miszerint ő egy vérengző pszichopata. Nekem legalábbis annak tűnt.
Hagytam, hogy a kezei közé vegye arcomat, de nem voltam hajlandó a szemeibe nézni. Makacsul bámultam oldalra a semmibe, kényszerítenem kellett magam nehogy véletlenül a halottakra nézzek. Émelyegtem annak még csak a gondolatától is, hogy hány ember vérében fürdette kezeit, amivel most az arcomat érintette. Eljátszottam a gondolattal, hogy elrántom a fejem, s távolabb lököm magamtól… de nem tettem meg. Megborzongtam kezei alatt, talán az undor is kiült az arcomra egy rövid pillanat erejéig, ahogy megéreztem a nedves, ragacsos vért bőrömre kenődni. Két kezemet – észre sem véve - ökölbe szorítottam, hogy leküzdjem a bensőmben felkavarodott érzéseket és gondolatokat. Küzdöttem saját magammal . A józan ész és a szív harca dúlt bennem. Az egyik azt rikoltotta, hogy meneküljek, Kai egy veszélyes szörnyeteg, míg a másik rettegve ugyan, de maradni akart, hogy szembenézzen vele.
Ellépett tőlem, én pedig végre fellélegezhettem. Rossz érzés fogott el, amiért ennyire megkönnyebbültem a köztünk fellépő távolság miatt, de valóban féltem tőle. Ez igazi félelem volt. Olyan, amit nem fogok elfelejteni egy könnyen, vagy talán soha.
Érdeklődve hallgattam a szavait, azonban elég volt néhány szó az önsajnáltatásból és a harag olyan erővel lobbant lángra bennem, mint még soha. Most a félelmem egészen eltörpült az irdatlan harag mellett, amit a szomorú történetének előadásával csalogatott felszínre belőlem. Szinte éreztem, ahogy gőzölögve zubog keresztül a vér az ereimen, már-már attól tartottam, hogy komolyan lángra is kapok. Olyan voltam, mint egy kitörni készülő vulkán. De még kivártam. Csupán a megfelelő alkalom kellett ahhoz, hogy kitörjek. S ahogy Kai elhallgatott; én már robbantam is.
- Most komolyan azt várod, hogy együtt érző legyek veled? - emeltem meg a hangomat, szikrázó pillantásomat rajta tartva. - Azt hitted, hogy előadod nekem sanyarú életed szomorú történetét, hogy miként lett a szegény kis srácból egy vérengző szörnyeteg, és én majd megsajnállak?! - a végére valósággal kiabáltam. A főtér halott csendjét az én félelmemben és dühömben, talán hisztérikussá vált kirohanásom hangjai törték meg. Emlékeim szerint még sosem viselkedtem így és nem is vagyok büszke erre, de azzal, hogy kiadhattam, óriási súlyok estek le a vállamról.
De még nem fejeztem be. Ó nem, nem ez volt a vége. Ami azt illeti, még csak most kezdtem belejönni.
- Ártatlanokat gyilkoltál meg! Hogy tehetted? Hogy tudsz ezek után tükörbe nézni? - még mindig kiabáltam, szerintem máshogy nem is tudtam volna megszólalni. Féltem tőle, ha halkabbra venném a hangsúlyt, akkor egyszerre cserben hagyna a bátorságom és megfutamodnék a szörny előtt. Ezt pedig nem akartam. Nem akartam megadni neki ezt az örömöt.
- Egy szörnyeteg vagy, Kai! Undorodom tőled! - keményebb szó híján be kellett érnem ennyivel is. - Soha többet nem akarlak látni! - ezt már nem kiabáltam. Sokkal inkább sziszegtem, mint valami vipera. A legszörnyűbb talán, hogy akkor és ott komolyan is gondoltam. Nem akartam többet látni, minden egyéb érzésem ellenére sem.
Kiadtam magamból mindent, amit akartam, távozni készültem. Egy utolsó lesajnáló pillantást vetettem rá, még égett szemeimben a düh aprócska lángja, de tudtam; már nincs bennem erő, hogy folytassam.
Hátat fordítottam neki, anélkül, hogy különösebben tudatában lettem volna, megtöröltem könnyektől nedves arcomat és elindultam.

   

- Well in case you haven't figured it out by now, I'm a sociopath. I know, shocker -

Összeszorított állkapoccsal néztem, ahogy bizonytalanul közeledik felém. Elborult elmém lassan kezdett kitisztulni, ahogy megdermedve, akár egy kőszikla, mereven figyeltem minden egyes mozdulatát. A véres kezemre vándorolt át a tekintetem, majd az ingemre és ismét felnéztem a lányra. Akkor már józan gondolatokkal, tudtam, hogy ennek nem lehet jó vége. Kicsit talán megkönnyebbültem, hiszen nem kell tovább titkolóznom, tud mindent. Mégsem így akartam beavatni.
Egy pillanatra hátat fordítottam neki a kérdése után és végig néztem a főtéren. Kicsit elkezdtem nevetni a fejemet ingatva, majd vigyorogva széttártam a karjaimat.
- Ez a halhatatlan halálom beteljesedése, Whims – szólaltam meg végül, miközben gyönyörködve néztem a vörösre festett aszfaltot, valamint az élettelen testeket heverni a földön. Visszaengedtem a kezeim magam mellé. Tudtam, hogy nem egészen erre a válaszra számított, de hát mit is mondhattam volna neki?
Mikor vigyorom átalakult egy halványabb, gonosz mosollyá, ismét a lány felé fordultam.
- Hogy mi vagyok? – kérdeztem vissza, mikor hajlandó voltam válaszolni a kérdésére. – Egy isten – a mosolyom ismét szélesebbre húzódott, de a gonoszság rejtőzött csak mögötte, amit még a vak is láthatott volna az elsötétült tekintetemmel együtt.
Egy kisebb komolyságot erőltetve magamra indultam el felé és meg sem álltam addig, amíg elég közel nem kerültem hozzá, sőt már túl közel is. Rideg arccal és közönnyel néztem le rá. Azt hiszem az volt az a pont, amikor futnia kellett volna. Futnia az életéért, amíg még nem késő. De nem tette. Csak állt előttem földbegyökerezett lábakkal és a lelkem mélyén mégis ennek örültem a legjobban. Meg akartam kérdezni, miért nem menekült még el? Hogy miért van még mindig itt? De ez helyett csak szótlanul a kezeim közé fogtam az arcát.
- Whims – szólítottam ismét a nevén, miközben a tekintetem az övébe mélyedt és egy kisebb félmosoly húzódott az arcomra. Gyengéden a füle mögé simítottam pár tincset a hajából, majd elhúzva a kezem végigsimítottam az arcát. Éreztem, ahogy megborzong az érintésemtől.
– Még semmit sem tudsz rólam – szólaltam meg közben halkan, ahogy a kezemet figyelmet, ami kisebb vércsíkokat hagyott maga után a lány bőrén –, de nem ilyen rossz a helyzet, mint most látszik – emeltem meg picit a szemöldököm. – Az a srác vagyok, akivel a Grillben megismerkedtél csak… - ráncolni kezdtem a homlokom és elengedve a lányt hátráltam kicsit.
A földre néztem, ahogy elgondolkoztam. Az érzéseim lassacskán próbáltak ismét felszínre törni, amiket eddig sikerült elnyomnom magamban valahova mélyre. De nem ment tovább, és hála a vámpírságnak az így is szokatlan érzéseket legalább kétszeres erősséggel éreztem, mint Lucas megölése után.
- Tudod, amikor a családod úgy dönt, hogy nem vagy más, mint egy hasznavehetetlen darab szemét, nos… gondolom, ez a legjobb módja, hogy rászolgáljunk az igazukra – néztem rá ismét egy szánalmas mosollyal az arcomon.
- Nem akartam ez lenni – mutatok fél kézzel a hátam mögé. – Átvertek, megaláztak, kitagadtak a „családból”. Úgy bántak velem, mint egy senkivel. Sosem szerettek – kissé dühösen, remegő ajkakkal ejtettem ki a szavakat a számon, ahogy kezdtek egyre inkább eluralkodni rajtam az érzéseim. Éreztem, ahogy könny gyűlik a szemembe. – Hazug vagyok. Én vagyok a fekete bárány a családban, akit soha senki nem akart. Mindenkinek tök jó érzés lehet, hogy velem szemben állva ítélkezik felettem, de nem tudnak semmit! Semmit! – szinte már üvöltöttem a végén, majd vettem egy mély levegőt, amivel próbáltam lenyugtatni magam.
– Soha senki nem érti meg, min mentem keresztül. De még csak meg sem próbálják – mondtam végül halkabban, mikor valamennyire sikerült összeszednem magam.

Kai & Whimsy

Monster.... How should I feel?

Valami eltört bennem. Mintha cserepek csapódtak volna a kemény földnek, csörömpölve, szilánkosra törve a durva talajon. Belül éreztem, hogy szúr, mintha a törött darabkákon lépkedtem volna, mintha a szilánkok egyesével, szépen lassan belefúródtak volna a talpamba. Égettek, mint lobogó tűz és martak, akár a sav. Összeszorította gyomromat valami megmagyarázhatatlanul fájdalmas érzés, ami belülről akart felemészteni. Sikoly akadt a torkomon, nem jött ki rajta hang, de az érzés… Éreztem, ahogy lassan még a levegőt is kiszorítja belőlem, megfullaszt szépen, csendben. Ilyen volt ez a mélyen burjánzásnak indult félelem. Végigkúszott a bőröm alatt, felkapaszkodott, s átitatta csontjaimat.
Sosem éreztem még ilyen eleven és intenzív rettegést, mint abban a pillanatban, amikor megláttam.
Ott állt Ő, mint egy gyönyörű, vérengző szörnyeteg, a pusztítás maradványai és véres tetemek között. A bestia, kinek eltorzult arca még őrizte angyali vonásait, s féktelen erőszak okozta mámoros elégedettség telepedett meg rajta, ahogy izzó pillantása végigkúszott a vérben úszó testeken. Olyan volt ő, akár a halál küldötte; sugárzott belőle a gyilkolás öröme.
De nem ez volt az, amitől földbegyökerezett lábaimtól moccanni sem bírtam és szemeimben megjelenő rettenet szülte könnyeimet hagytam végigfolydogálni orcámon.  Nem tőle féltem, kinek lábai előtt legalább harminc ártatlan vére keveredett. Nem attól a szörnytől, aki a szemem láttára ontott vért és éhező pillantásával úgy méregette a jelenlévő szerencsétleneket, mint az egyszerű húsokat. Nem, nem az Ő élvezettől felhevült pillantása, s elemében való érzete hívta elő belőlem a rettegést.
Amitől rettegtem, az mélyebbről érkezett, belőlem. Saját magamból fakadt és a saját érzéseim felé irányult.
Úgy telepedett rám, mint nappalra az éjszaka. Elnyomta bennem a fényt, kioltotta utolsó lángomat. Ez az érzés, forró volt, mintha vér helyett égő benzin csordogált volna az ereimben. Egy sötét érzés, lelkem azon sötét részéről, ami egésze eddig ismeretlen volt számomra. Arról a részről érkezett, mely emlékeim zömét rejtette magába. Éreztem, a feketeség ragacsos karmos mancsai kinyúltak értem és ezúttal sikerült is elkapniuk. Lerántottak, alábuktam a sötétbe és elmerültem mocskos gondolatok, s emlékek között.
Lehunyt szemhéjaim mögött is láttam a vért, a halottakat… Felderengett előttem arcuk, magam elé képzeltem, halott üreges tekintetüket. Mind rám bámultak, éreztem magamon gyűlölködő, megvető pillantásukat. Pumpálták felém gyűlöletüket, melyek, mint éles vágások, nyílt sebeket ejtettek rajtam, már attól tartottam elvérzem, itt, az elmém legsötétebb bugyraiban.
Sikoltani, sírni és toporzékolni szerettem volna. Összeszorított szemeim mögött, szabadulni próbáltam emlékeim kínzó rabságából. Minden erőmmel, kétségbeesetten ütni kezdtem az elmémben emelt falakat, míg ökleimben valódi fájdalmat nem kezdtem érezni.
Felpattantak a szemeim. Ujjaim alatt meleg, nedves és ragacsos valami csordogált keresztül.
Vér – szökött be tudatomba a szó. Észre sem vettem, hogy ökölbe szorítottam a kezeimet, a tenyerembe nyilalló fájdalmat sem éreztem meg egészen addig, míg rá nem eszméltem, hogy körmeimet teljesen a bőrömbe mélyesztettem és vért nem fakasztottam. Lassan szétnyitottam görcsösen összeszorított ujjaimat és óvatosan megnyújtóztatva őket, lazán magam mellé eresztettem a kezeimet.
Közben pillantásom le nem vettem a vérben úszó szörnyetegről, aki eddig gyönyörű, véres veszedelemként tündökölt a szememben, most nem volt más, mint újra burjánzó félelmem tényleges kiváltója. Eltűnt a srác, akivel a Grillben ismerkedtem meg, alámerült a vérben és a mocsokban, ezt a valakit pedig, aki az ő arcával ékeskedett, nem is ismertem. De még csak nem is volt ember…
Nem vettem észre mikor vettem erőt magamon és léptem elő a főtér fáinak jótékony takarásából. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán miért csináltam ezt. Nem akartam a közelébe kerülni, nem akartam egyelőre még csak látni sem. Őt nem. Ezt a szörnyet nem.
De valami megmagyarázhatatlan és morbid erő, amihez kíváncsiság is jócskán társult, erősen vonzott hozzá. Önálló életre keltette lábaimat, melyek araszolva ugyan, de egyre közelebb vittek hozzá.
A nevemen szólított, kicsit meglepett, hogy még ki merte mondani, mintha önmagában ennyinek is elégnek kellett volna lennie számomra, hogy elfogadjam, amit tett és egyszerűen továbblépjek rajta. Belém mart a hangja, talán nem szánt szándékkal. Számomra mégis olyan volt, mintha tőrt döfött volna belém – nem tudom miért, de valami… az a sötét, azt súgta nekem, hogy történt már ilyen korábban és nem kellemes érzés... -, hogy megakadályozzon a válaszkeresésben. Éreztem, sőt mi több, láttam rajta, hogy nem akar magyarázkodni. Csakhogy engem, ez cseppet sem érdekelt.
Felszegett fejjel, kihúzva magam – mintha annyira magabiztos lennék -, immár nagyobb, talán bátrabb, de még mindig bizonytalan léptekkel haladtam felé, s olyan háromméternyire állhattam meg tőle. Pillantásom ide-oda járt rajta, szörnyülködve tekintettem az arcát beborító vérre, meg sem próbáltam leplezni az undort az arcomon, mellyel egyelőre nagyszerűen palástoltam félelmemet.
Felpillantottam Kai szemeibe, egyetlen szótlan pillanatig csak álltam vele szemben és néztem őt. Valami, egy másik idegen érzés rántotta görcsbe a gyomromat. Egy érzés, ami nem kifejezetten volt rossz, de ebben a helyzetben mégis csak elborzasztott. Hogy reagálhattam így rá még ezek után is? Bosszantott ez az aprócska tény és féltem tőle, hogy valami varázslatos, csoda dolog folytán, talán Kai is megérzi ezt bennem. Nagyon reméltem, hogy bármiféle teremtmény is legyen, ilyenre azért ő sem képes…
- Mi a fene vagy te? – szegeztem neki végül a kérdést.


   

- Well in case you haven't figured it out by now, I'm a sociopath. I know, shocker -

Hatalom; azt hiszem, ez volt az egyetlen dolog, amire azóta vágytam, hogy megtudtam a szüleim tervét. Azt még valahogy elviseltem, ahogy bántak velem, amiért nem volt önálló erőm, de akkor már nálam is betelt a pohár, mikor megtudtam, hogy azért próbáltak megint ikreket szülni, hogy valaki vezethesse majd a kovenünket, ha már én nem voltam rá képes. Azt hitték, nem vagyok elég jó, és most mégis én vagyok az, aki irányít. Én döntök a kovenünk sorsáról, ráadásul akkora erőre tettem szert, amiről még csak álmodni sem mertem. Nyilvánvaló, hogy sokan félnek tőlem, ami borzasztó önbizalommal és elégedettséggel tölt el.
Az élvezetemet már csak az fokozta, mikor Mikael megkeresett, én meg úgy gondoltam, ez után jót tenne egy kis gyakorlás, és erőbizonygatás, valamint egy apró figyelmeztetés arra, hogy mi jár annak, aki megpróbál átverni.
Nem kellett sokáig gondolkoznom ennek kivitelezésén, mert mikor megláttam egy plakátot valami unalmas városi rendezvényről, azonnal beugrott, mit is kéne tennem. Az utóbbi időben úgyis el voltam foglalva az érzelmes Kai problémáival, ideje volt kicsit időt fordítanom a kedvenc hobbimra is.
A megadott időpontban meg is jelentem a helyszínen egy sunyi mosollyal az arcomon, a gonoszságom pedig egyértelműen tükröződhetett a tekintetemből, eszem ágában sem volt leplezni. De mindenki mással volt elfoglalva, nem velem. Bevallom kissé kellemetlenül éreztem magam, ahogy végignéztem az embereken és láttam, hogy mindenki estélyiben van meg öltönyben, én meg egy egyszerű sötét, szűk farmerban a szokásos bakancsommal, de nyugtatott a tény, hogy legalább a fekete térdig érő szövetkabátomat és egy fehér pólót vettem fel hozzá.
Mikor végre mindenkinek sikerült elfoglalnia a helyét, megálltam valahol a színpad mellett és egy ideig csak onnan figyeltem a műsort, majd az embereket. Unalmasabb volt az egész, mint számítottam rá, szóval kb. negyed óra elteltével el is kezdtem kántálni valamit, ameddig mindenki a fickóra figyelt, aki valami köszönetet mondott épp. Majd hirtelen egyetlen kézmozdulatomra az összes oszlop a hozzá tartozó díszítő elemekkel összeomlott, néhány ráesve az emberekre. Az asztalon elhelyezkedő poharak, valamint tányérok, vázák széttörtek, és a felaggatott lámpák sorra estek le a rögzített helyükről a vezetékek szikrázásának keretében. Az alap utcai világítás is kimúlóban volt. A lámpák amúgy is gyér fényei villódzni kezdtek, de azok még némi fényt biztosítottak. Az üvegszilánkok, mint apró kések fúródtak az emberek bőrébe - vagy épp szemébe -, amire én csak elégedetten elmosolyodtam hallgatva a sikoltozásokat. Kitört a teljes pánik. Az emberek nagy része több sebből vérezve zuhant a padlóra, és utolsó erejéből próbált mentőket hívni, vagy bármiféle segítséget. Páran kisebb sérülésekkel megúszva, botladozva haladtak, hogy elhagyják a helyszínt, miközben sebeikre tapasztották kezüket. Azt természetesen nem hagyhattam, hogy bárki meglógjon, így kinyújtottam a kezem, és sorra törtem el az emberek nyakát, aztán a sikert egy kisebb levegőbe bokszolással díjaztam.
- Phesmatos superous em animi – kezdtem el kántálni halkabban, mire mindenki a fejéhez kapva zuhant térdre az erős fájdalomtól. Egy kisebb mosollyal az arcomon honoráltam az események alakulását, ahogy a kétségbeesett, fájdalmas kiáltozásokat hallgattam. Szinte zene volt füleimnek.
Egy idő után már a legkitartóbbak is orrvérzés keretében feküdtek a földön, én pedig leengedve a kezem lehuppantam a színpadra felvezető lépcső aljára.
- Vodux – húztam magamhoz közelebb az egyik haldoklót a földről, majd a felsőjébe markolva feljebb emeltem, hogy rá tudjak nézni. – Vacsoraidő – mondtam kicsit magasabb hangon, miközben el is mosolyodtam.
A sírás határán kezdett könyörögni, hogy engedjem el, de én szinte meg sem hallottam. Hagytam, hogy a szemfogaim megnőjenek, és a szemeim átváltsanak vörösre, és végig sem hallgatva haraptam a nyakába olyan mélyre és erősen, hogy felüvöltött a fájdalomtól. Addig abba sem hagytam a vérszívást, ameddig ki nem fogyott ereiből az utolsó milliliter vér is. Egy mély, önelégült sóhaj kíséretébe engedtem el, hogy élettelenül a földre zuhanjon. A felsőmre pillantottam, amit szinte teljesen vér áztatott.
- Összevérezted a pólómat. Szeretem ezt a pólót. Nagyon ajánlom, hogy kijöjjön belőle… - pillantottam fintorogva a földön elterülő férfira, miközben a fogaim visszahúzódtak és a szemeim is visszaálltak eredeti színükre. Szem forgatva felálltam és megtöröltem a számat, de ezzel csak annyit értem el, hogy a vért még jobban szétkentem az arcomon, valamint már a kezemre is került ez által, bár egy cseppet sem zavart.
Szép lassan kezdtem el lépkedni a szilánkokon, miközben végignéztem a vértengeren. A tér tele volt még haldokló, vagy már halott emberekkel.
- Tegye fel a kezét, aki még életben van – emeltem fel a kezem kissé unottan, ahogy megint vetettem egy pillantást körbe, aztán elkezdtem nevetni, miközben a karom visszazuhant mellém. – Ez gyerekjáték volt – hagytam abba a nevetést -, szívesen folytatnám még. Lelkes vállalkozó esetleg? – tártam szét kezeim vigyorogva, miközben kicsit megemeltem a szemöldököm. – Senki? – sóhajtottam aprót, majd az előttem lévő nőre pillantottam, aki hirtelen elkapta a bokámat és valamit mormogni kezdett, de nem értettem belőle semmit.
- Ez undorító... és hé, hazudtál. Nem emelted fel a kezed. Ez nem volt szép – felvonva szemöldököm kicsit megemeltem a lábam és leráztam a kezét, aztán könnyed egyszerűséggel léptem rá ugyanazzal a lábammal a fejére olyan erősséggel, hogy kettérepedjen a koponyája. A lábam kissé megsüllyedt a hirtelen emelkedés után és éreztem az agyát a talpam alatt, amire inkább nem néztem le, így is elég undorító lesz levakarni a cipőmről. Szegény bakancsom. A koponyája reccsenésére és látványra felsikító nő hangja volt az utolsó, amit még hallottam, mielőtt beállt a csend. A hangra odakaptam a fejem és lendületes léptekkel indultam el felé, majd belerúgva egyet az oldalába átfordítottam a hátára és fölé helyezkedve a földre térdeltem.
- Azt hitted, hogy élve megúszhatod? - sziszegtem a fogaim között ingerülten, majd kihúztam egy nagyobb üvegdarabot a vállából, ami mély sebet hagyott maga után, amiből ömlött a vér. Kicsit ingattam a fejem, ahogy szorongattam a szilánkot, ami több helyen is elvágta a tenyerem, de nem igazán érdekelt. Közelebb hajoltam a reszkető nőhöz, aki akkorra már sírt, de próbálta visszafojtani a hangját.
- Cssss - kezdtem el kicsit nevetni, miközben a szám elé emeltem a mutató ujjam - Hamarosan vége - mosolyogtam rá eszelősen közelebb hajolva hozzá, aztán a szilánkkal elvágtam a torkát, amiből egyenesen rám kezdett spriccelni a vér. Egy ideig még levegő után kapkodva szorította kezét a nyakára, majd élettelenül engedte le a kezét maga mellé, én pedig lassan végignyaltam a vágáson, majd eldobtam a szilánkot.
Lemásztam a hulláról és mély levegőt véve indultam még egyszer körbe, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg végeztem-e mindenkivel.
Végül megálltam a főtér közepén és körbefordultam csak azt várva, hogy valaki hátha betoppan, akinek átharaphatom a torkát, vagy ilyesmi, viszont továbbra is csak csend uralkodott. Úgy tűnt, ennyi volt.
Aztán hirtelen valami mocorgást hallottam a semmiből. Lassan oldalra fordítva a fejem néztem a hang irányába a vállam felett, majd mikor egy lány alakja rajzolódott ki előttem, ahogy félve lépett elő az egyik fa mögül, teljes testtel felé fordultam. Kilépve a fa árnyékából megtorpant tőlem 10 méterre, mire én csak üres tekintettel néztem rá, és a legapróbb mozgást is befejeztem. Eszemben sem volt magyarázkodni, vagy bármit is mondani neki, szóval csak érzelemmentesen a nevén szólítottam:
- Whims…