• hallgasd történetem... Megint csak röhögni tudnék magamon. Most gondolj bele: állok a fotocellás ajtó előtt és dekkolok. Mert, hogy becsukódott előttem. Na igen ám, de az ajtó engem nem érzékel, ergo a világ végezetéig is ácsoroghatnék előtte, hogy végre bejussak. A dologban két bökkenő van: minek akarok én bemenni ebbe a boltba, ha még meg se tudom fogni? A másik: talán át kéne lazán lépni azon a rohadt ajtón...
Beletúrok a hajamba, úgyse látom magam, nem tükröződöm vissza, mert. Halott vagyok. Nem emlékszem semmire az életemből, és senkire. Azt sem tudom, hogy van-e családom, voltak-e barátaim, ellenségeim, egyáltalán milyen életem volt. Mint ahogy nem emlékszem a két év semmiben lebegésből sem, amikor kómában voltam. Ez a bizonytalanság még ma is bennem van, nem tudom eldönteni, hogy menjek, vagy maradjak, és hogy egyáltalán kutassak-e az életem után. Elvégre az életéből tanulva lép tovább az ember, nem igaz? Vagy ez sem így van? Szerintem a nevem sem az, ami, egyedül a keresztnevemet tudom annak mondani, mert a sötétségből, évekkel ezelőtt egy hang ezt mondta ki és ösztönösen mozdultam. Ki a testemből, ki az életemből. Nem hallottam magam mögött a teljes vízszintessé váló vonal sípolását, a családom sírását, a kórház hangjait.
Nem várt erős Fény, nem várt a Pokol sem, egyszerűen csak ott voltam egy csitri szobájában, aki éppen olyan leeső állal bámult rám, mint én vissza, hogy aztán egy kiáltással együtt ugorjak az ablak felé, mert azt tudtam, hogy ez nem az én szobám, de az ablak előtt visszaütköztem, nem tudtam tovább lépni. Nem értettem, hol vagyok, ki vagyok és egyáltalán mi történt.
Miután megtudtam, mi is az ábra, egészen feldühödtem, nem tudom, mi történt utána, csak az, hogy az egyik sarokban kuporgok, sűrű bocsánatkérések közepette.
Azok az idők már elmúltak és azóta, hogy tudom, mi is történt, minden alkalmat kihasználok a bosszantására. Ha már magához kötött, akkor igya meg a levét. Amit viszont nem fogok neki elmondani sose, az az, hogy hálás vagyok neki, hogy nem engedett tovább lépni. Félek attól, hogy megszűnök létezni, vagy a Pokolra jutok. Hogy ezért hálából éjnek idején is képes vagyok énekelni a fülébe, vagy az osztályteremben táncolok a padokon, sőt, szemezni is szoktam vele? Még szép! Egy kis fricska mindenkinek visszajár.