- Nem fognak fészket rakni a hajamban semmiféle madarak, ne képzeld túl a helyzetet.... - mosolyodok el, és ingatom a fejem. Néha elég képtelen gondolatai vannak, de hát életében is fura volt, bár talán nem rossz értelemben.
- Hm, nem tudom, lehet hogy lesz majd kutyánk. Majd megkérdezem otthon, nem csak az én döntésem egyenlőre, amíg el nem költözöm innen - mert hát amint elérem a nagykorúságom, és még életben leszek elhagyom ezt az elátkozott várost, és megpróbálok elfelejteni mindent, ami itt történt. Talán írok belőle egy fantasy regényt, és meggazdagszom belőle. Hm, nem is rossz ötlet.
- Ez semmiképp nem jó, és túl sok nyugalomra sem ad okot. Miért kellene bárkinek ennyi szellem? Mire kellhetnek? - gondolkodok félig meddig hangosan, hiszen elég kevés olyan rítus van amihez szellemeket kell elrabolni, és azokat később felhasználni. Ez azért elgondolkodtató, mindenképp utána kell keresgélnem, mert nem lesz jó ha felborul megint a természetfeletti mérleg.
- Ahha, szóval nem hagyják a szellemeket békében nyugodni, nem tettél ám boldoggá de köszi az infókat. Valamit tenni kell ez ellen de én ehhez kevés vagyok... - morgom ahogy lassan hazaérek, és a szobámba rongyolok hogy le cuccoljak. Otthon persze tudnak Casperről, hiszen boszik közt élek, miért ne tudnának.

©

- Semmi. De ha szeretnéd, hogy fészket rakjanak a madarak a hajadban, hajrá. – vonok vállat komolyan, majd kinyújtom a nyelvem rá.
- Akarok kutyát! Mikor hozod? –  fordulok felé a kutyával kapcsolatban. Olyan tündéri volt azokkal a klaffogó fülekkel.
Felfújom az arcom, amikor felidézi az esetet. Tehetek én arról, hogy nem szeretem, ha parancsolgatnak? Kérjen és megadódik? Adatik? Á, mindegy, szóval felforgattam a szobáját, mini tornádóval. A kacagásom nem sokáig tartott, mert megparancsolta, hogy tegyek rendet. És takarítsak ki. Azt nem mondta, hogy csendben, adtam is hangot az egésznek.  
- Nem tudom, hová. – vonok vállat. – És hogy mi, azt sem tudjuk. De szellemeket visz el magával. Aki nem megy, azt erőszakkal viszi. De ezt is csak most tudjuk. – váltok át csacsogósba, még a lábam is felteszem a másik térdemre.
- To.. Todora, Tomora? Mindegy, szóval ő mondta, hogy látta, ahogy Clarence bácsi szelleme már majdnem elment volna a fénybe, de valaki elé állt és amikor nem ment vele, akkor megragadta. Tomora is azért menekült meg, mert az egyik templomba szaladt. – az állam vakarászgatom, majd rátámaszkodom.
©

Nem gyaloglok át rajta, nincs olyan isten a világon, se máshol hogy most azt a jeges zuhany szerű érzést érezzem, amit ilyenkor szoktam. Valahogy nem fekszik nekem. Eleve nem szeretem.
- Most mi bajod a megjelenésemmel? - nézek rá szemöldök ráncolva, ma még csak nem is sminkeltem annyit mint amúgy szoktam. Az most nem fért bele az időbe. Szerencsére a nap java részében nem engem boldogít, hanem valahol máshol randalírozik, ami elég is, hiszen utolsó évben vagyunk és nekem figyelnem kéne hogy mit csinálok, és nem lebukni. Na meg ha lehet ne nézzenek ennél is kergébbnek, mert olykor magamban beszélek, igazából meg Chrishez. Még élet se volt vele semmi bajom, de nem voltunk barátok sem, most meg amolyan házi szellemként funkcionál. Bár már kevésbé hisztizik miatta, és lassan megtanulunk egymás mellett élni. Vagy valami ilyesmi, és nem sokára, azaz hazafelé menet ismét találkozunk, hozzám csapódik, és élmény beszámol.
- Azok tényleg aranyosak. Nekünk is volt annak idején - merengek el egy pillanatra, már régóta nincs kutyánk, de emlékszem még nekünk valami corgi félénk volt. Kis cukiság.
- Kérdezem, nem szoktam parancsolni... ha jól emlékszem eddig egyszer tettem csak meg amikor fejre állítottad a szobám - morgolódom, és hallgatom mit mesél, és összeráncolom a szemöldököm.
- Elvinni? Mi és hová? Chris, ne kertelj, sose érdekeltek az unalmas órák, engem viszont érdekel mi folyik ebben a városban már megint - sóhajtok. Leginkább azért szeretném tudni, hogy kimaradhassak belőle, de az sem mindig sikerül.

©

Kikerül, tovább vigyorgok, mint a vadalma. Nem csak azért, mert kinevetem voltaképpen. Hanem mert ebben is hasonlóan gondolkodunk.
- Ezt pont te mondod? – mutatok végig rajta. Valami borzalmasan viccesen tud öltözködni és megjelenni, emlékszem, legelső alkalommal lánynak néztem. Azóta mindig bedobom ezt, főleg, hogy a neve is félreérthető.
Tervezem ugratni órák közben, a szavai azonban betalálnak, fájdalmasan, így inkább eltávolodom tőle, sajnáltatni magam egy kicsit.
A kerítés tetején sikerült landolnom, még szerencse, hogy nincs akkora súlyom, csupán szellemnyi, különben azt is tönkretettem volna ma.
- Cuki volt. Olyan leffenő fülekkel. – mutatom is, ahogy lebegett neki. A kutyafajtákhoz nem értek. Sok mindenhez nem értek.
- Jó buli, miért ne? – vigyorogva vonok vállat, majd leugrok a kerítésről és úszok utána tovább, két lábon.
- Kérdezed, vagy parancs? – majd nem is várva meg a választ, máris folytatom. – Dion bácsi ma éjjel meg fog halni. És sokan eltűntek. Csak úgy. Engem nem tudott vinni, mert megkötöttél. – talán most először vagyok igazán hálás, mert amit éreztem, az nem volt kellemes. – Milyen volt a suli? Mesélned kell róla, nem rendezhetsz le pár mondattal meg egy-kétszavas akármivel. – terelem a témát.
©

Nem hiszem el, hogy még ebből is képes gúnyt űzni a maga szellemes, furcsa módján, de hát jobb lesz ha megszokom, ha már voltam olyan béna hogy megkötöttem hogy ne menjen át a túlvilágra. Néha kifejezetten hasznos tud lennide sajnos sokszor inkább szerencséje hogy szellem, így nem tudom kitekerni a nyakát. Bár más módon fájdalmassá tehetem a létét, de nem bántom ha csak nagyon nem muszáj, vagy nem löki fel annyira az agyvizem, hogy meg akarjam tenni.
- Határtalanul, de tényleg - morranok ahogy haladok tovább előre és kikerülöm, nem akarok átmenni rajta, az valahogy... furcsa élmény, hiszen egyetlen másodpercre egyé válunk és megtudhatok olyasmiket róla, amiket nem akarok, és ő is rólam. Ez ilyen oda-vissza dolog, nem szeretem annyira, de néha sajnos éltem már ezzel a lehetőséggel.
- Hát egy fokkal kevésbé nézel ki idiótának ami azt illeti - mosolyodom el a szörfös szerelésén, ez még egészen tűrhető. Néha a legelképesztőbb formációkban tud dekkolni az ágy mellett reggel, hogy már akkor a frászt hozza rám. Hát, jobb mint a reggeli kávé azt elismerem, de attól függetlenül, fél órát töltök a kávémmal is indulás előtt, és ha nem muszáj nem lógom el az érettségi előtti óráim. Bár rémesen unom már, pláne mióta nem Alaric Saltzman a töri tanárunk, valahogy az sem érdekel annyira. Persze, megtanulom az anyagot, de az más.
Körülnézek, és hirtelen sehol nem látom meg ezt a megátalkodott szellemet, de csak vállat vonok, legalább nyugalmam lesz ma.

A napom végével, összepakolok a táskámba, kész agyrém, ritka pocsék egy napom volt, és még felelni is kihívtak, amit bár tudtam de... nem volt jó megérzésem, és ez most is tart. Többször kinyúltam hogy merre lehet a szellem, de nem tapasztaltam furcsa dolgokat, szóval csak kószál nélkülem, amire minden lehetősége megvan. Hazafelé is egyedül megyek, mint mindig, nem igen van társaságom, kívül álló vagyok a külsőm, és a boszis dolgaim miatt de már megszoktam, és már fel se veszem. Valahol félúton csatlakozik ismét Chris.
- Hm, szóval eredményes napod volt. Bár a kiskutyás rész ari lehetett mondjuk - mosolyodom el, szeretem az állatokat, a kutyákat is, macskákat is, nekem aztán egyre megy.
- Képes voltál a zeneboltban randalírozni? Jó, jó, mindegy nem érdekel... - emelem meg egész kicsit a kezem, aztán faggatom.
- És mi a helyzet a helyi természetfelettiben? - fordulok be a sarkon hogy közelebb kerülhessek az ebédem felé.

©

Büszkén húzom magam ki, mint aki valóban pozitív megjegyzésnek veszi a köszöntést.
- Ugye? Szerintem is! Valld be, hiányoztam! –  vigyorgok.
Az, hogy kikerül, elégtétellel tölt el. Neki sem kellemes rajtam átgyalogolni, de én is be tudok tőle fordulni néha, hiszen egy tizedmásodpercre én vagyok ő és ő én, ami nem szeretnivaló szerepcsere. Másoké nem érint ennyire, pedig ha nem lennék ennyire rendes, akkor még ellene is tudnám használni. Nem akarom. Valamiért úgy tartom, hogy a magándolgát megtartom neki. Másokon ellenben zokszó nélkül átsuhanok, némelyikre láthatóan a frászt hozva. Na, aaazt élvezem!
- Inkább legyek hawaii szörfdeszkás csávó? – átváltok hawaii csicsás-lila ingre, pálmaleveles szörfgatyára, még deszka is terem a hónom alatt, megtehetem, illúzió az egész. Mint az egész létezésem.
A válaszára azonban megállok, mint akibe villám sújtott. A halálom érzékenyen érint még ma is, mert okolom azért a halálomat, hogy sok dolgot elvett előlem, mint lehetőséget. Köztük az iskolai életet, az érettségit és a bált. Pedig már tudtam, hogy kit fogok elhívni.
Elveszítem szem elől, belemerülve a saját önsajnálatomba, visszaváltozva a korábbi öltözékembe is, de sokkal inkább még Valentine számára is csak egy ködgomolyagként látszódnék.
Az egész délelőttöt a parkban töltöm, az egyik padon, magamnak motyogva inkább, míg egy kiskutya észre nem vesz és játszani akarna velem. Hamar eldobom a rosszkedvem és játékba elegyedek vele, úgy jelenve meg folyton, hogy az eldobott labdánál állok. Jó muri, elvagyok vele, míg végül ők is lassan hazabattyognak.
A zenebolt előtt ácsorgok, a bandukolásom odáig vezetett, és sok időbe, hogy megint betegyék Marilyn egy számát, amire annyit marhultunk. Sikerül annyira belelendülni, hogy véletlenül leverem az egyik állvány tetején sorakozó CD-k tömkelegét. Megint elfeledkeztem magamról, de most nem érdekel, tombolni akarok, szórakozni és letojni a konvencionális, jó gyerek vagyok illemet.
Végül ráunok az egészre. A társamat vágyom boldogítani, ki is tapogatom, merre lehet, hogy aztán a közelében megjelenjek, számára láthatóan. Sokat sejtető mosollyal intek felé, miközben ülök valamin, és ha jól sejtem az nem éppen egy szék, még csak asztal sem. Ha nincs egyedül, ha van, egy idő múlva közelebb megyek hozzá és elkezdek a mai nap történt események beszámolóját megejteni, közöttük a kiskutyáét is.
- Ja, és csak megjegyzem, a zeneboltba ne menj. Leltároznak. – felelem ártatlan hangon, ha esetleg a képemet nem látná.
©

Néha kész élmény együtt élni ezzel a bosszantó entitással, és nem élvezem amikor rájön az öt perc és lakberendezési hajlamokat vél felfedezni magában, még szerencse hogy már rutinosan helyre tudom állítani az általa okozott károkat. Mindössze kétszer kellett komolyabb beavatkozásokkal rendet raknom, de aztán Casper sem köszönte meg amit kapott a rongálásért, hiszen mi boszik az uralmunk alá kerített szellemekkel igen kellemetlen módon is tudunk bánni. Ezt meg is mutattam neki, azóta kissé mintha mérsékelné a tombolásait, és többnyire csak szavakban borul ki, vagy borogat, vagy énekel, éppen mivel tud jobban az agyamra menni de azért vannak olyan helyzetek is amikor kifejezetten nem utálom, és egészen el tudok vele lenni, amolyan haveri viszonyban is. Már ha jó napja van és nem megy agyára a para dolog.
- Casper, tényleg nem tudtam mi hiányzik eddig a reggelemhez, de most hogy itt vagy, minden értelmet nyert - morgolódom neki, de kitérek előle, nem megyek át rajta, nem kell jeges zuhany, eléggé éber vagyok én magamtól is, nem kell ilyesmi. Márpedig eléggé jeges élmény tud lenni ha átszáll rajtam, és utálom amikor ezzel heccel hogy direkt csinálja. Nem fájdalmas, csak nem is jó.
- Jah hát nekem sem, szóval hess az útból - sóhajtom, ahogy végignézem, hogy mégis micsoda divatos a megjelenése.
- Úgy nézel ki mint valami orosz szerencsétlen menekült.. - kommentálom ahogy haladok a járdán, közel lakom az iskolához és nem erőltet meg egy kis séta. Bár vele nem olyan jó, ha már követ ma is mint valami influenza.
- Mert ez az utolsó évem, be kell mennem az óráimra. Tudod, érettségi, neked is kellett volna ha nem murdelsz meg idő előtt - morranom halkan, hogy mások lehetőleg ne hallják, és ne nézzenek még hülyébbnek mint amilyennek elsőre tűnök.

©

Elég sokszor megünneplem a csínytettét azzal, hogy éjjel motoszkálok a szobájában, meg-megbökve ezt azt, vagy énekelek neki. Jó énekhangom van, és mivel már kapatos nem tudok lenni, ezért olyan hangszínt csak játszva tudok előadni, gyakoroltam rajta eleget a macskanyávogást. Is.
Időnként azonban nagyon fel tudok dühödni, mert magához kötött, s nem enged. Ha jól számolom, azóta háromszor rendeztem át a szobáját és kellett kifesteni, mert a tombolásom fizikai és mentális katasztrófa lett egyhamar, hogy aztán nyüsszögve vonuljak félre, a sebeimet nyalogatni. Mindent összevetve azért csipázom a fejét, és néha szétcukkolom a fejét a sérójáért.
Az egyik oszlopnak döntve a hátsómat, várakozom rá. Napszemüveg, ushánka és pilótadzseki, bakanccsal.
- Héj, csajszi! Mizu? Megdöntötted a sérókészítés rekordját? Már úgy értem, a negatívat.
Kitárom a karjaim, mintha át akarnám ölelni, amihez kilépek elé, hátha belesétál.
- Nekem is hiányoztááál!! – majd leejtem a karom és a kabát zsebébe dugott kézzel megyek mellette. Kerülgetnem nem kell senkit és semmit, most már nyugodt szívvel elmondhatom, hogy kemény csávó vagyok, mindenkin átgázolok!
- Minek mész a suliba? Ott tök hülyeségeket tanítanak, be lehet poshadni. – cseppet sem zavar, hogy üvölteti a zenét a fülébe. Az én hangomhoz nem fizikai fül kell, hogy meghallja. S nem is vagyok rest, kihasználni.
©

Már megint iskolába kell menni, és még mindig csak péntek van, azaz azt jelenti hogy még fel kell kelnem hétkor hogy beérjek az első rém unalmas órámra, és túl szenvedjem magam az utolsó évemen. Mondjuk idén már mindenféle kiváltság jár nekünk és rengeteg suli buli is, de kinek van kedve bulizni amikor sejti mi folyik a városban?
Rosszkedvűen kelek fel mégis, hogy beérjek az első órára, és a tollászkodással elmenő idő alatt alaposan körülnézek. Már egy ideje boldogít egy házi casper, akit még éltében is ismertem, akkor rémesen idegesítő alak volt, és nem rég meghalt valamiben, de a lelke nem lépett tovább hanem itt maradt, és egy apró csínynek engedve nem is engedem, mert lássuk be roppantul hasznos tud lenni, kivéve persze amikor az agyamra megy. A tízből mondjuk, kilenc esetben. Néha legalább eltűnik egy kis időre, és leszakad arról hogy nekem duruzsoljon, amiben csak az a szép hogy ha többen vannak körülöttem akkor nem is beszélhetek hozzá, mert már így is elég zakkantnak tartanak, bár leginkább csak a külsőm miatt, hogy nagyon feminin vagy emós. Nem érdekelnek a vélemények, és ahogy a fekete és árnyalatiban pompázó ruházatomban kilépek az utcára, póker arcot öltök. Fülemben a zene bömböl, és lassú léptekkel haladok, vállamon az oldal táskám átvetve. Megtestesült lazaság vagyok, és már majdnem jól indulna a napom, mikor felbukkan előttem a szellem.
- Oh hogy már csak te hiányzol a boldogságomhoz - mormogom, még azt hihetnék hogy headseten telefonálok, ez még a jobbik eset.


©