• hallgasd történetem...
Visszaemlékezés:

Damon halott..
Ez a tény voltaképpen nemcsak, hogy az eszemben nem akar tudatosulni, de a szívemben sem. Egyszerűen darabokra törnék, ha csak úgy hagynám magamat, és átengedném a ténynek, miszerint ő tényleg, és talán végérvényesen halott. Kézenfekvő tény, hisz eleve összeomlott a túlvilág, és már az összekötő kapocs sincs meg, azaz a horgony, de egyszerűen nem akarom feladni. Nem akarom azt, hogy ne éljen.. azért segítettem rá anno a vámpírrá válására, hogy ne legyek egyedül, s erre pont most.. pont ő. Meg sem érdemelte a halált, s bárcsak az lenne, hogy helyet cserélhetek vele. Pedig boldog volt, élhetett, és most minden elveszett körülötte. A többiek is valahogy próbálnak túllépni rajta, de én.. én hogyan? Ez nem megy, egyszerűen nem, képtelen vagyok rá.. Az egyetlen bátyám volt, és most már nincs.. Meghalt, és ezt.. ezt épp ésszel képtelen vagyok felfogni. Nem akarom, és nem is tudom elhinni. Tehát reménykedem egyféle megoldásban, és ezért is követem az egyik nyomot a másik után, ezért keresek fel annyiféle, és mégis számtalan opciót, hogy végezettül találva valamit.. akármit, de visszahozhassam az élők sorába. Hiányzik a számomra rettentően, de tudom azt, hogy ez a sok papír, ez a sok információ előbb-utóbb vezet majd valamerre, hisz nem juthatok zsákutcába.
Végül könnyedén megrázom a fejemet, majd folytatom a már megkezdett utamat. Néha a gondolataim csak úgy elárasztanak, és rám zuhannak, mint ama súlyos teher. Most is ez történt, de mégsem fogom fel, hisz nem veszem komolyan a gondolatmenetemet. Damon életben lesz, visszahozom, és boldogok leszünk. Minden megy majd a maga utján, mint régen. Néhányszor lefordulok egy-egy sarkon, míg nem kikötök egy sikátoros részlegen. Nem volt nehéz idetalálnom, hisz megbeszélt helyre jöttem eleve, ahogy azt kérte az a bizonyos női boszorkány csoport vezetője. Végül nem messze meg is pillantom őt, és bólintással jelzem előre egyféle üdvözletemet. Megállok pontosan előtte, majd egy illedelmes köszönés, és bemutatkozó kereten túl, nos csevegésbe elegyedünk. Érdeklődöm, kérdezősködöm, el is ütjük az időt, de az eredmény szokásos. Minden szál ugyanoda kezd vezetni.. a nagy semmibe, a nagy lehetetlenségbe. Nem tudom megoldani a szálat, pedig mindenképpen visszafogom hozni őt. Más megoldás nincsen, tehát nyomozom, és kutatom tovább, és még, ha ez azt is jelenti, hogy éjjeleken át fent kell maradnom hozzá. Ezer örömmel, érte bármit, sőt.. mindent.
Felsóhajtva távozom a találkozó helyről végül, és visszatérek a kezdetekhez. A házba érve újra átnézem a papírokat, újra összefüggéseket keresek. Szálakat, nyomokat, akármit.. személyeket is, csak legyen út, ami által feltámaszthatom. Túl aggódom, túl töprengem, túl gondolom, de a fenét érdekli! Idegesen, de mégis higgadtan állok hozzá a helyzethez. Nem adom fel, én sosem szoktam, szóval lesz megoldás, hisz kell lennie egynek, nem de?