• hallgasd történetem... A kanapén ülve üressen bámulok magam elé. Egy évvel ezelött mindezt szinte elképzelhetetlennek találtam. De melyik gyermek is képes arra gondolni, hogy mi lesz akkor, ha az anyukája már nem lesz többé? Én az enyémet mindig a saját kis hősömnek tekintettem, aki mindig képes volt kockáztatni az életét nem csak értem - egy szörnyetegért -, hanem a város összes tagjáért is. Ő Mystic Fallsnak élt, és most nem lehet itt velem. Az egyik felem egy szomorú kislány, aki szíve szerint zokogna azért, hogy az édesanyja csak még egyszer átölelje, a másik viszont csalódott. Haragszom az anyámra, amiért nem harcolt egy kicsit jobban az életéért, haragszok Stefnara, amiért hagyta, hogy elveszítsem önmagamat, de a leginkább saját magamra vagyok dühös, amiért ennyire kicsúszott az életem. Még mindig szégyellem magam a viselkedésem miatt, sőt, azt hiszem, hogy talán soha nem is fogok tudni megbocsátani magamnak.
Veszek egy mély levegőt, aztán felállok a kanapéról és az anyám íróasztalához lépek, amin egy kép díszeleg, amit még aznap készítettünk, amikor kiválasztottak Mystic Falls szépének. Annyira büszke volt rám, én meg iszonyúan dühös voltam őrá, amiért nem volt képes normális ruhában mellém állni. Gyűlöltem, amikor az egyenruhájában jött el valami fontosabb eseményre, és gyűlölem amikor a munkáját gyakran előtérbe helyezte. A kezembe veszem a képet, behunyom a szemem és próbálom felidézni azt a napot. Ekkor azonban, iszonyú hányinger fog el, és meg kell kapaszkodnom az íróasztal sarkába, hogy el ne essek. A szoba forog körülöttem. Ilyet utoljára akkor éreztem, amikor még emberként valami ostoba étel megrontotta a gyomromat. Olyan érzés ez... mintha nem is tudom. Veszek egy újabb mély levegőt, aztán pillanatok alatt a mosdóban is termek épp időben ahhoz, hogy ne a szobába dobjam ki taccsot. Ez minden bizonnyal csak valami vicc lehet, hiszen a vámpírok nem betegednek le. Óvatosan kiegyenesedek, majd a kagylóhoz lépek és megengedem a vizet. Igen, ez csak valami rossz vicc lehet.