|
| Szerző | Üzenet |
---|
No one's gonna take my soul away ❦ Hozzászólások száma : 8
❦ Érkezés : 2015. Jun. 26.
❦ Tartózkodási hely : Mystic Falls
Inactive keep my secrets well | Tárgy: Caroline Forbes- Vampire Barbie Pént. Aug. 07, 2015 11:17 pm | |
| Caroline Forbes "The old Caroline wouldn't have forgiven me. She would've smacked me and said "What the hell are you doing?" And I hate the way this has made me feel." Dóri • tizenblabla • becenév: Care • születési hely, dátum:Mystic Falls, 1992. 10. 10. • faj: vámpír • kor: 22 (17) • családi állapot: egyedülálló • foglalkozás tanuló vagyok • play by: Candice Accola • kapcsolat a családdal: Most komolyan? Nem gyászoltam már eleget, újra fel kell hozni ezt a témát? Mindenkim halott, oké? | • amik egyedivé tesznek: Való igaz, hogy az iskolai diáktanács tagja voltam, szabadidőmben közösségi munkát vállatam és környezet védelmi kampányokat szerveztem a gimiben, de nagyrészt a külsőm befolyásolta, hogy én lehettem Miss Mystic Falls. Bár, anyám mindig a sheriff öltözékében takargatta magát, a szépségemet leginkább tőle örököltem. Lányhoz képest magas, százhetven centiméter vagyok, testalkatom karcsú. Tejföl szőke hajam általában hullámos loknikban hullik vállamra. Keskeny arcomon ragyogó szemeim zöldes-kék színűek. Szeretek mosolyogni, nem tagadom, bár, csak akkor élvezem, ha az őszinte. Aki nem ismer, nem tudná megkülönböztetni az őszinte mosolyomat a már régóta kifejlesztett művel. Nőiesen öltözködöm, odafigyelek a trendre, ami nem esik nehezemre, ösztönből teszem. Mindig is a tökéletességre törekedtem, sosem tudtam elfogadni, ha valami nem sikerült vagy, ha nem úgy nézek ki, ahogy szeretném. Kívül árad belőlem a magabiztosság, sosem hagynám, hogy ne így tűnjön, még akkor is, ha valójában belül szétesek. Mindenben a jót, a pozitívumot keresem. Semmi sem veszett ügy, minden megmenthető. . . Szeretek szeretve lenni, amit nehezen kaptam meg, főleg szerelem terén. Lássuk csak. Megvolt Damon… órási hiba. Kihasznált.Matt… mindig is Elenáért volt oda jobban. Tyler? Számára fontosabb a bosszú, mint én. Klaus? Nos, rendben, talán az őszinte volt, de soha nem szabad meglépnem azt a határt… Szeretek szervezkedni, intézkedni. Mindig mindennek úgy kell lennie, ahogy azt én elképzeltem, ha pedig nem… nos, olyan nincs. Amíg mindent kézben tartok, sosincs probléma. Irányításmánia? Talán. |
Bex • 2,5 év • hallgasd történetem... Kinyitom az ajtót, majd becsapom magam után, amint átlépem a küszöböt. Leteszem a bejárati ajtó előtti komódra a holmiijaimat, teszek egy lépést, majd megállok. Alig ment el, de annyira hiányzik, a szívem egy tonnás, ami húz a földre. Csak egy erős nyomást érzek itt bent, valahol, a tüdőm környékén, de nem tudnám megmondani pontosan hol. A gyász fölemészt. Hiányzik minden apróság, amit eddig észre sem vett az ember, most még is, az, hogy nincs, fölfoghatatlanul fáj. Hiányzik a légzésének a hangja, amit képességeimnek köszönhetően már a bejáratnál hallottam, s amit már soha többé nem hallhatok viszont. Hiányzik az üdvözlése, amint mosolyogva átölel és örül, hogy hazaértem. Hiányzik az aggódó arca, amikor valami rossz dolgot közlök, s a büszke tekintet, amit a sikereimkor fordított felém. Van rosszabb, mikor az ember elveszíti az egyik szülőjét? Van. Mikor mindkettőt. Apám a válásuk után elköltözött, ritkán láttam. Aztán megtudta, hogy miféle szörnyeteggé változtam, hogy az ő kicsi lánya, egy vámpír lett. Meglepődtem, hogy sikerült elfogadnia és együtt élnie ezzel… amíg nem került ő is bajba, amíg nem került ő is ebbe a helyzetbe. Tiszteltem a döntését, de sosem tudtam megérteni, miért hagyott el. A büszkesége fontosabb volt. Nem válhatott olyanná, mint én, miközben valójában ki nem állhatta ezeket a lényeket… az olyanokat, mint én. Tudom, hogy szeretett, de sosem tudott volna együtt élni ezzel. Feladta. De anyámnak nem volt választási lehetősége. A sötétség magával rántotta, menthetetlenül. A tehetetlenség pedig széttiport belülről. Végignéztem a halálát, miközben kezemben volt a gyógyítás opciója. Évszázadok óta orvosolja a betegségeket a vámpírvér, most mégis kifogtuk az egyetlen betegséget, amit nem képes meggyógyítani. Mellette voltam, az utolsó szívveréseinél, szorítottam a kezét, míg a lelke el nem hagyta a földet, s ott voltam, mikor ő már nem volt ott. A temetések csak rátesznek egy lapáttal az ilyen eseményekre. Néhány óra, mikor minden csak az elhunytról szól. Mintha nem lenne éppen elég nehéz a gyász. A kanapén megtalálom egy ruháját, ami az óta ott hevert, mióta utoljára hordta. Magamhoz szorítom, csak, hogy újra érezhessem, milyen is volt az illata. De ez már nem ugyanolyan… S a tudta, hogy már soha többé nem is lesz ugyanolyan, mint volt, rettenetes. Ilyesfajta gondolatok cikáznak a fejemben, mikor érzékelem, hogy valaki áll mögöttem. Ezt mindig is szerettem. Soha senki nem tudott mögém lopózni, hogy megijesszen, vagy akár, hogy bántson. - Mondtam, hogy jól vagyok, Elena. – sóhajtok. Nyugalom. Csak ennyire volt szükségem. Egyedül szerettem volna lenni, mikor megtörténik… - Nem hiszek neked. – pompás. Már csak ez hiányzott. Összeomlás nélkül végig csináltam ezt a napot. Fogadtam a részvétel nyilvánításokat, hagytam, hogy sajnáljanak az emberek, túl akartam esni rajta. Azt akartam, hogy minél hamarabb vége legyen, hogy ne érezzem többé ilyen gyengének, és magányosnak magam. Nem tudtam volna elviselni még néhány órát, csak arra vágytam, hogy nyugodt búcsút vehessek mindentől, ami rá emlékeztetett. El akartam búcsúzni, mielőtt már nem érzem a hiányát, mert megérdemli. - Egész nap zavart valami. Olyan gyorsan akartál ma elintézni mindent, mintha valahol máshol akartál volna lenni. – Erősnek akartam tűnni, hogy mindenki elhiggye, jól vagyok, hogy ezzel is megbirkózom, mint ahogy minden mással eddig. – Olyan magabiztosan csináltad végig ezt a napot, anélkül, hogy elmondtad volna, mit akarsz csinálni holnaptól. – Hiába, Elena Gilbert mindig átlát rajtam. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, örökké egymás mellett álltunk, hogy is gondoltam, hogy hazudhatok neki anélkül, hogy nem jönne rá az igazságra? A kanapén lévő holmiknál matatok, csak, hogy ne keljen a szemébe néznem. Ruhákat hajtogatok, és tárgyakat teszek a helyükre, hogy lefoglaljam magam. - Aztán rájöttem. – Felé emelem a fejem, rá szegezem a tekintetem. – Te nem akarsz holnapot. – megálltam. Sikerült megfejtenie. Valóban azt terveztem, hogy miután végig csináltam a mai napot, egyszerűen feladom a fájdalmakat. Nem akarom tovább érezni ezt a nyomás, itt belül, nem akarom, hogy a szívem továbbra is egy tonnás súlyként nehezedjen. Én csak… Fel akartam szabadulni. Elmagyaráztam neki, hogy miként kívánok cselekedni, de várhatóan nem támogatja az ötletem. Elena Gilbert, aki szintén kikapcsolta az érzelmeit, mikor a bátyja meghalt, aki, és egyszerűen törölte az emlékeit Damonról, miután ő halt meg… Én miért nem szüneteltethetek egy kicsit? Ez az állapot nem örökre szól, csak egy rövid időt kérek, érzelemtől mentesen, hogy összeszedjem magam, hogy újra azzá az erős, megtörhetetlen Caroline lehessek, aki nevetne a mostani állapotomon. Tényleg olyan nagy hiba lenne? Elenának is az volt? Csak mert, a végén, a fájdalom legrosszabb része… eltűnt. És nekem erre van szükségem. Hogy eltűnjön. - Az anyám halott, Elena. – A gyász újra áttör rajtam, ilyenkor megfékezhetetlenül gördülnek le a könnycseppek arcomon. – Annyira fáj… nem kapok levegőt, nem viselek még ennél is rosszabbat el, oké? – mondom, sírás közepette. Hozzám lép, erőteljesen megszorítja a vállamat, amely támaszt nyújt most nekem, ilyen összezuhant lelki állapotban. De vigasza mit sem ér. Ettől nem nyugszom meg. Magához szorít, a vállára hajtom a fejem, és kiadom magamból az utolsókat. Hagyom, hogy a könnycseppek elborítsanak, hogy a fájdalom fölemésszen, hogy utoljára még érezzem, miért is tettem meg. Behunyom a szemem és veszek egy mély levegőt. Erőt gyűjtök magamnak, elfojtom könnyeimet, hogy képes legyek megtenni. Ölelésünk hamarosan szorítássá válik, s a mit sem sejtő Elena nyakát egy másodperc röpke ideje alatt eltöröm. Teste elernyedten dőlt karjaimba, s a földre támasztom. Kihúzom magam, tartásom magabiztosabb, mint valaha. Kisimítom a ruhámat, majd csak állok. Talán percekig is eltartott. Nem volt olyan nehéz, mint gondoltam. Csak hagytam, hogy eltávolodjak minden érzelemtől, hogy elhagyják a testemet. Elengedtem mindent. Arra koncentráltam, hogy ne figyeljek oda semmire, hogy üres legyen a fejem. Alig, hogy behunytam a szemem, már nyitottam is ki, s érzéketlenül fedeztem fel, hogy sikerült. Emlékszem, hogy ezt akartam, hogy erre vágytam, de most, hogy megtörtént, nem érzek örömöt, csak ürességet. És ez tetszik. Egy dolog van, amit megfogadtam, hogy bármi áron eszemben tartok. Meg kell tanulnom felelősséget tettetni, még ha nem is érzem. Meg kell mutatnom a többieknek, hogy meg tudok birkózni ezzel. Csak emlékeztetnem kell magam, hogy bizonyíthatom be, hogy igen is, tudom, mit teszek. Ellépek Elena teste mellől. Bűntudat nélkül hagyom a padlón, én pedig belevetem magam az éjszakába…
|
| | | No one's gonna take my soul away ❦ Hozzászólások száma : 23
❦ Érkezés : 2015. Jun. 24.
❦ Tartózkodási hely : ▷ new orleans
VAMPWITCH keep my secrets well | Tárgy: Re: Caroline Forbes- Vampire Barbie Szomb. Aug. 08, 2015 7:50 pm | |
| elfogadva, gratulálunk üdvözöllek családunk körében Hát el kell mondjam, mint szöszke a szöszkének... jahh várjál ez egy rossz profil... Szóval, szia drága Caroline! Nehéz életed van, ezt megcáfolni is kár lenne. Először az apukád, majd az édesanyád?! Sokakkal ellentétben.. én nem korhollak le azért, mert kikapcsolod az érzelmeidet... tudom milyen ha fáj. Na de kanyarodjunk vissza a lapodhoz! Csodálatos lett kedvesem! Igazán szép munka, faltam soraidat mind a jellemzésnél, mind a szerepjátékpéldánál. Úgy érzem, hogy most aztán egy remek, tökéletesen megfelelő user kezébe került a karakter, aki nem fogja őt elhanyagolni. Természetesen el vagy fogadva, és azt hiszem már a foglalókkal sem kell bajlódnod. Üdv itt szépség, és érezd nagyon jól magad! |
| | | |
Similar topics | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |