• hallgasd történetem... Kettős érzésekkel telve léptem be az üres házba. Egyrészt szomorú voltam, amiért nem üdvözölt anya a bejáratnál, ráadásul amikor éppen őrült, érzelemmentes állapotban voltam, eltüntettem innen az összes bútort. Egy apró emlék sem maradt hátrahagyva. Se anya kedvenc fotelje, se az a lámpa, ami születésem óta a nappali ékes dísze volt. Még az orchideámat is kihajítottam, így végképp eltüntettem minden élőlényt a házból.
Másrészt viszont próbáltam úgy gondolni a kialakult helyzetre, mint egy új, tiszta lapra életem következő fejezetében, ami csak arra vár, hogy kezdjek vele valamit.
Lépteim visszhangoztak a házban, ahogy egyre beljebb haladtam. Törökülésben helyet foglaltam az üres nappali kellős közepén és hallgattam a csendet. Régen nem zavart, hogyha nem hallottam semmit, de most kifejezetten irritált, hogy még csak egy autó se ment el a ház előtt. Nem tudom meddig ülhettem egyedül a földön, de éppen elég ideig ahhoz, hogy sikerüljön teljes mértékig felidegesítenem saját magamat. Mérgesen felugrottam, s miután leporoltam a nadrágomat, sietős léptekkel kimentem a házból.
Vissza fogom szerezni a bútorainkat, mert ez így nem állapot!
Még az a szerencsém, hogy nem eladtam őket, csupán elajándékoztam. Vagyis azt hiszem inkább megigéztem az embereket, hogy elfogadják. Ha pedig ilyen szörnyű módon sóztam rá idegenekre a bútorokat, akkor ugyanilyen módon vissza is "kérhetem" tőlük. És pontosan ezt is fogom tenni. Kedves leszek, bájos és szó szerint igéző.

- Köszönöm a segítséget fiúk, most már elmehettek. - Elbúcsúzom mosolyogva az ismeretlen fiúktól, akik segítettek újra berendezni a házat a visszaszerzett régi bútoraimmal. Jól tudom, hogy vannak barátaim, akik mindezt igézés nélkül is megtették volna, de nem akartam őket hívni. Méghozzá azért nem akartam belekeverni őket, mert nem szerettem volna, ha aggódni kezdenek vagy többet látnak bele a helyzetbe, mint kellene. Nem ragaszkodom mániákusan ezekhez a bútorokhoz (legalábbis nem egészségtelen módon), de újakra nem lett volna pénzem, így muszáj volt ezt az utat választanom.
Csendben sétálok fel-alá a házban és csalódottan rá kell jönnöm, hogy még mindig nem sikerült visszaszereznem a régi varázsát. Anya egy olyan pluszt adott az itteni légkörnek, amit soha többet nem tudok majd visszahozni.
Lehunyom szemeimet, megrázom a fejem és mély levegőt véve újra körbepillantok az immár régi pompájában tündöklő nappalin. Anya mindig is hiányozni fog nekem, de nem hagyhatom, hogy emiatt újra elveszítsem önmagamat. Hiszen ha anya látná, mit műveltem az elmúlt pár hétben, minden lenne rám csak éppen büszke nem. Nem anyán vagy a hiányán kell továbblépnem, hanem azon, hogy ez mennyire befolyásol engem. Az életem megy tovább, nekem pedig most erre kell koncentrálnom.
Talán meg kellene kérni Elena-t vagy Bonnie-t, hogy költözzön be hozzám. Akkor nem lennék itt ennyire egyedül és az ő életükkel elterelném a figyelmemet a sajátomról. Csak amíg rendbe nem jövök.
Felszaladok az emeletre a telefonomért, hogy felhívhassam a lányokat, de mikor meghallom a csengőt visszafordulok és már száguldok is lefelé a lépcsőn. Egy pillanatra megtorpanok, mikor észreveszem, hogy Stefan áll az ajtóban. Ajkaimra halvány mosoly kúszik, miközben odalépek, hogy kinyissam neki az ajtót.
Bár a legutóbbi beszélgetésünk után nem számítottam a látogatására. Sőt, abszolút nem voltam felkészülve erre, de úgy döntöttem úszom az árral. Annyira úgysem lehet mély a víz, hogy elsüllyedjek, nem igaz?